A fél világ nálunk játszott – infografikán az NB I légiósai

A téli átigazolási időszak zárását követően honlapunkon, a Nemzeti Sport Online-on már készítettünk statisztikai összefoglalót az elmúlt két hónapban az NB I-be érkező légiósokról, és azt is összesítettük a Nemzeti Labdarúgó Archívum adatai alapján, hogy a magyar első osztály történetében eddig 97 ország szülöttje (a 211 FIFA-tag­országból), összesen 1372 légiós lépett pályára.

A továbbiakban az adatok „mögé nézünk”, de először is érdemes meghatározni, kit tekintünk légiósnak, és mi alapján soroljuk az egyes országokhoz a játékosokat. Ez ugyanis néhány esetben – a többnemzetiségű, illetve több országhoz köthető futballistáknál – az adatbázisok alapján meglehetősen nehéz. Jó példa erre a Ferencváros labdarúgója, Tokmac Nguen, akinek szülei délszudániak, ő maga Kenyában született, viszont Norvégiában nőtt fel, és a norvég korosztályos válogatottakban szerepelt. Az adatforrásként szolgáló nela.hu-hoz hasonlóan ezért a születési helyet vettük alapul (így Nguen ese­tében Kenyát), az, hogy az adott település jelenleg melyik országhoz tartozik, könnyen visszakereshető, ellentétben a nemzetiséggel, származással vagy állampolgársággal. Az egyetlen kivételt a határon túli magyarok jelentik, ugyanis ők a Magyar Labdarúgó-szövetég hatályos szabályzata alapján nem számítanak légiósnak, az említett 1372 külföldi labdarúgóban ezért nincsenek is benne.

SZERBIÁTÓL ÚJ-ZÉLANDIG

Azt vizsgáltuk tehát, mely országok szülöttjei játszottak valaha a magyar élvonalban, és őket „helyeztük el” infografikánkon. Az összesítésből kiderül, hogy a mai Szerbia területén született játékosok vannak többségben, 225-en, köszönhetően az 1990-es években kezdődő és több mint húsz éven át tartó, a déli szomszédunk felől folyamatosan érkező játékosimportnak, amelynek mértéke az elmúlt öt évben (a 12 csapatos bajnokság bevezetése óta) jelentősen csökkent. Szerbiát a második helyen a szintén szomszéd Románia követi 154 légiós­sal – s meglepő módon a harmadik helyen a távoli Brazília áll 88 játékossal.

Az NB I első szerb légiósa Radovan Marics volt, aki az 1988–1989-es idényben 12 meccsen lépett pályára a Vasasban. Az első romániai légiós a bukovinai zsidó családban született Norberto Höffling volt az MTK-ban (1947–1948 és 1948–1949, 25 mérkőzés, 26 gól). Egyúttal több mint 35 éven keresztül ő volt az utolsó külföldi az NB I-ben, 1948 után a következő légiós 1983-ban lépett pályára, a nigériai Patrick Umoh, aki Újpesten mutatkozott be (később még szólunk róla). Az első brazil, a szőke hajú Luis Carlos, az 1991–1992-es évadban 21 bajnokin játszott a Vácban, gólt ugyan nem szerzett, de magyar bajnoki ezüstérmesnek vallhatja magát.

A brazilok nagyobb számban a 2000-es évektől érkeztek, konkrétan 2000-ben például nyolcan. A dél-amerikai ország labdarúgói közül a legismertebb a hazájában 14-szeres válogatott, Újpesten 2001–2002-ben 11 mérkőzésen öt gólt szerző Túlio Costa volt, ketten közülük magyar válogatottak lettek: az 1999-ben az MTK-ban feltűnő Leandro de Almeida és a 2011-től megszakítás nélkül Fehérváron futballozó Paulo Vinícius.

Ám ha az elmúlt évek tendenciája folytatódik, hamarosan Ukrajna lehet az NB I történetének harmadik legnagyobb „játékosbeszállítója”, eddig 77 Ukrajna területén született futballista játszott a magyar első osztályban, akik közül 19-en az elmúlt két évben érkeztek. A nem európai nemzetek közül Brazília után a legtöbb légióst Magyarországra exportáló ország az összesített rangsor 9. és 10. helyén álló Nigéria (37 játékos) és Kamerun (34). Az UEFA tagállamlistája alapján európainak számító országok közül, a törpeállamokat nem számolva, csak Azerbajdzsánban, Észak-Írországban, Írországban, Norvégiában, Törökországban és Walesben született légiósok nem szerepeltek az NB I-ben. Más kérdés, hogy a már említett Tokmac Nguen mellett a korábban ugyancsak az FTC-ben játszó Liban Abdi is norvég állampolgár, de Szomáliában született. A Fradinak volt északír válogatottja is Tommy Doherty személyében, aki viszont Angliában látta meg a napvilágot. Érdekesség, hogy férfi kézilabdában már érkezett Magyarországra török légiós (Yunus Özmusul – Orosháza), futballban azonban még nem.

A legtöbb nyugat-európai légiós Spanyolországból jött (28), több, mint térségünk országai közül Csehországból (24), Szlovéniából (23) vagy Ausztriából (19). Pedig az első spanyol játékos csak 2009-ben érkezett, Joaquín Martínez a Ferencvároshoz. Igazán meghatározó spanyolokat a DVTK hozott Magyarországra José Luque, Francisco Gallardo és a 2004-ben egy bajnokin a Real Madridban is szereplő, később edzőként is visszatérő Fernando Fernández személyében (esetleg a Videotonnal bajnokságot nyerő kapust, Juan Calatayudot érdemes még megemlíteni). Egyébként a Ferencvárosnak is volt korábbi madridi játékosa: David Mateos két tétmeccsen szerepelt a Realban. A korabeli feljegyzések szerint a magyar élvonal történetének első három légiósát Anglia adta 1902 és 1907 között: a legelső Andrew Hannach volt (Magyar Úszó Egyesület), majd őt követte Edward Shires és Hugo Graham (mindkettő MTK).

Hat kontinens szülöttjei játszottak már az NB I-ben, a legkevesebben Ausztráliából, illetve Új-Zélandról származtak (összesen ketten), de Ázsia is csak 12 légióst delegált a magyar első osztályba hat országból (Dél-Korea, Irán, Japán, Palesztina, Tádzsikisztán, Pakisztán). Az első ázsiai az NB I-ben az iráni Mohamed Ziai (Vasas 1989–1991, 17 meccs) volt.

KURIÓZUMTÓL A TÖMEGCIKKIG

„Akkoriban jóformán azt sem tudtuk, mit jelent az, hogy légiós – mondta lapunknak Sarlós András, az Újpest klasszisa, aki 1983-ban együtt futballozott a Dózsában az NB I első fekete-afrikai játékosával, a nigériai Patrick Umohhal. – Kuriózumnak számított az is, hogy egy színes bőrű srác játszik a csapatban, emlékszem, abban az időben még az is nagy hír volt az újságokban, hogy a francia válogatottban feltűntek színes bőrű játékosok. Patrick gyors, jópofa srác volt. Az edzőnk, Temesvári Miklós figyelt fel rá az egyetemi csapatában, itt tanult Budapesten. Valamennyit beszélt is magyarul, amennyit az egyetemen magára szedett. Emlékszem, mindig nagy terpeszekben közlekedett, és amikor bemelegítésnél cicáztunk, egyfolytában ő állt a kör közepén, mert egymás után kapta a kötényeket. Nagyokat nevetett, jókat mókáztunk vele, de keveset játszott nálunk.”

Umoh az 1983-ban kupagyőztes Újpestben csak három bajnokin lépett pályára, ugyanis megsérült, az 1985–1986-os idényben a Csepelben játszott még hét mérkőzésen, egy gólt szerzett. Az ő szereplése így is mérföldkőnek számított, hiszen a szocializmus évtizedei alatt az első külföldi volt, illetve az első olyan játékos a magyar futball történetében, aki Európán kívülről érkezett hozzánk. A következő években aztán már sokan követték, a második afrikai a sorban a kongói Jean Claude volt, aki a teljesítményével is kitűnt, hiszen 171 meccsen 34 gólt szerzett (153-szor a Vasasban, 18-szor a Veszprémben szerepelt).

„Amikor edző voltam Garami Józsi bácsi mellett, itt volt nálunk a francia válogatott Éric Cantona öccse, Joël, szorgalmas, jó szellemű játékos volt, csakúgy, mint a későbbi időben a nigériai Onyeabor Monye vagy a nagyon tisztelettudó, profi mentalitású, kameruni Michel N'Doumbe, igaz, egyikük sem maradt sokáig – folytatta Sarlós András. – Ma már el sem tudnánk képzelni a csapatot légiósok nélkül, és bizony vannak külföldiek, akik jobbak, mint a mieink. Én nem vagyok a légiósok ellen, mert az a magyar játékos, aki jó, úgyis bekerül a csapatba. Jó példa erre a Honvéd, Kispesten a légiósok mellett évek óta van helyük az együttesben saját nevelésű játékosoknak. Persze az edző szerepe nagyon fontos, de neki is az az érdeke, hogy a legjobbak játsszanak. És ez igaz a külföldön futballozó magyarokra is, lásd Gulácsi Pétert, azért játszik folyamatosan a Lipcsében, mert a posztján ő a legjobb, minden labdarúgónak erre kell törekednie.”

A MENTALITÁSTÓL A SZTEREOTÍPIÁIG

A DVTK vezetőedzője, Feczkó Tamás az elmúlt másfél évben Diósgyőrben és az MTK-nál három földrész – Afrika, Amerika, Európa – 14 különböző nemzetiségű légiósával dolgozhatott együtt, így van tapasztalata abban, hogyan kell kezelni az eltérő kultúrából érkező játékosokat.

„Az biztos, hogy például egy portugál vagy dél-amerikai játékosnak egészen más a mentalitása, mint egy balkáninak – mondta Feczkó Tamás. – Előbbiek akkor is mosolyogva érkeznek edzésre, ha az előző meccsen a kispadon ültek, egy szerb viszont nem marad jókedvű, ha kevesebbet játszik. Én bárhol dolgoztam, jó közösség alakult ki, tisztában vagyok azzal, hogy a csapatépítésnek a pályán kívül is megvannak a különböző formái, amelyeket alkalmazunk is. Ebbe beletartozik, hogy elmegyünk közös programokra, mondjuk gokartozni, az edzőtáborokban leülünk activityzni vagy kitalálunk vicces, csoportos feladatokat. Például télen a ciprusi edzőtáborban egy tojást kellett úgy becsomagolniuk szívószálakkal, hogy minél magasabb helyről ledobva se törjön össze. A végén már a szálloda harmadik emeletéről is ledobták úgy, hogy épen maradt. Ilyenkor a csoportokat is úgy állítjuk össze, hogy azok kerüljenek egy csapatba, akik amúgy ritkábban kommunikálnak egymással. A kolumbiai José Cortés például nem beszél angolul, és olyan csoportba került, amelyben senki sem beszélt spanyolul, de lelkesen mutogatott, nagyon jó ötletei voltak, meg tudta értetni magát a társakkal, hasznos tagja volt a csapatának. Ezek a momentumok szükségesek ahhoz, hogy a pályán is tudjanak egymásért küzdeni a játékosok, a kilencvenedik percben is. Talán ennek is köszönhető, hogy a Kisvárda ellen a hajrában lőtt két góllal tudtunk nulla-kettőről egyenlíteni.”

Feczkó Tamást a negatív sztereotípiákról is kérdeztük, például, hogy mennyire jellemző a dél-amerikai vagy az afrikai játékosokra, hogy el-elkésnek edzésről, vagy ha olyan kedvük van, ellazsálják a tréninget.

„Késés Diósgyőrben talán egyszer fordult elő, egy magyar játékossal, de akkor is azért, mert változott a kezdési időpont, s erről nem értesült. Persze vannak olyan afrikai játékosok, akiket edzésen nehezebb motiválni, de ez is inkább egyén-, semmint nemzetiségfüggő. Az MTK-időszakomból a nigériai Patrick Ikenne-Kinget, Diósgyőrből a ghánai Joachim Adukort mindenki elé példaként tudnám állítani, mert kiemelkedően jó a hozzáállásuk a játékhoz, a munkához.”

A DVTK vezetőedzőjétől azt is megkérdeztük, hogyan látja, mennyit adtak a magyar futballnak a légiósok, és mennyire nehéz sok különböző kultúrából érkező futballistából egységes csapatot formálni.

„A csapat stílusa kialakításakor azt kell elsősorban felmérni, hogy a keret adottságaihoz milyen taktika, milyen típusú játék illik. Éppen ezért Diósgyőrben nem a labdatartásra, sokkal inkább a gyors befejezésre, dinamikus játékra törekszünk. Összességében úgy vélem, a légiósok megjelenésének több az előnye, mint a hátránya, az persze sajnálatos, hogy így kevesebb az NB I-ben a magyar játékos, ezért én korlátoznám a külföldiek számát.”

A Magyar Labdarúgó-szövetség viszont a jelek szerint más véleményen van, mert amíg a jelenlegi idényben egy csapat tíz külföldit nevezhet az NB I-es keretébe, a következő, őszi szezontól semmilyen korlátozás sem vonatkozik a légiósokra – így a fenti számok is gyors növekedésnek indulhatnak.

MIRIUTA-GÓL A SPANYOLOK ELLEN

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. március 7-i lapszámában jelent meg.)