„Én úgy éltem, hogy nem voltam tekintettel semmire, mindig csak azt tettem, amit jónak láttam, se számításból, se tapintatból ezen nem változtattam. Ami jót tettem, azt természetesen tettem, így, ha volnának is valami érdemeim, azokat nem tartom számon.” „Én úgy éltem, hogy nem voltam tekintettel semmire, mindig csak azt tettem, amit jónak láttam, se számításból, se tapintatból ezen nem változtattam. Ami jót tettem, azt természetesen tettem, így, ha volnának is valami érdemeim, azokat nem tartom számon.”
A ma tíz éve elhunyt egykori futballista, a Fradi legendás 8-asa, Varga Zoltán sorai ezek a Valahogy mindig félúton című életrajzi könyvéből.
Futballtudása páratlan volt, pazar technikáját generációk csodálták. Nem véletlen, miután 1967-ben a Fradi–Újpest (3:0) mérkőzésen kétszer is kötényt adott Noskó Ernőnek, Esterházy Pétert is megihlette: „…amikor Varga Zoli oda-vissza felbőrözte a Noskó nevűt”.
Még korábban, egy DVSC–FTC után az Aranybika cigányprímása, Magyari Gyula üzent Végh Antal íróval: „Te, ha az öltözőbe mégy, mondd meg annak a kis szőke nyolcasnak, hogy ha este bejön a Bikába, ingyen muzsikálok neki.”
Valahol egyszer azt írtam, Zoli játéka muzsikált, no meg azt is, hogy David Beckham a cipőjét se vihette volna. Hogy túlzó-e a megállapítás? Emlékszem, Dunai Antal és Tóth András úgy beszélt Törőcsik Andrásról, hogy nekik már ott volt Messiként az Újpestben…
Csak azokról mondunk ilyeneket, akiket szeretünk. Márpedig aki „vargazolit” látta futballozni, megszerette. Játékáról sugárzott a szabadság, az sem véletlen, hogy a Kádár-rendszerben egy titkosszolgálati jelentés a szembenállás szimbólumaként jellemezte. A honi labdarúgás közegét képtelen volt elfogadni, külföldre távozását utóbb így magyarázta: „Albert miatt disszidáltam! De nem Albertre haragszom!” A különbséget rendszeres publicisztikaírónk, N. Pál József Varga sors – magyar sors? című esszéjében úgy fogalmazta meg, „míg Albert elfogadta a közeget, igazodott hozzá (…), alighanem jól is érezte magát benne, addig Vargának a bőre viszketett tőle”.
Profi karrierje is torzó maradt. A Hertha szurkolói imádták, ám a bundabotrány után pályafutása megbicsaklott, s ez még akkor is igaz, ha 2003-ban az Aberdeen centenáriuma alkalmából beválasztották minden idők legjobb együttesébe. Szeretett klubjához, a Ferencvároshoz 1996-ban edzőként tért haza, ám hiába hitte, a rendszerváltozás a magyar futballban még nem következett be.
Zárkózottsága, bizalmatlansága miatt nem bízott senkiben, majd’ harminc évvel első távozása után háborgó lélekkel búcsúzott a Fradi-pályától.
Nem tudott mit kezdeni a honi futballmiliővel, ahogyan az sem vele.