Honvéd: semmin sem változtatna a 80. évét betöltő Komora Imre

– Az illendőség is úgy kívánja, hogy ezzel kezdjem: hogy van?
– A koromhoz képest jól – felelte mosolyogva az olimpiai bajnok középpályás, a Bp. Honvédhoz ezernél is több szállal kötődő, 80. születésnapja alkalmából megkeresett Komora Imre. – Itt-ott meggyötört az élet, de nincs okom panaszra. Nem küszködöm súlyos betegséggel, tudok mozogni. Jó, a sportot inkább a tévében nézem, mintsem űzöm, de az én esetemben ez talán már megbocsátható. Ugyanakkor a feleségem is elismeri, hogy még mindig jól festek, úgyhogy nagy baj tényleg nem lehet.

– Az elmúlt nyolc évtizeddel sem volt baj, ugye?
– Hogyan is foglalhatnám össze röviden? Igazság szerint rendkívül szerencsés vagyok, hogy sokáig a futball töltötte ki a napjaimat, mert a sportnak köszönhetően az egészségemet is megőriztem. Kisebb problémákkal megúsztam idáig, mindenkinek azt kívánom, olyan nyolcvan éve legyen, mint amilyen nekem megadatott.

– Kezdjük az elején: aki Budapesten születik, hogyan lesz fiatalon a Haladás játékosa?
– Úgy, hogy az édesapja Vas megyéből származik, és miután Pesten megismerkedik későbbi feleségével, majd világra jön a fiuk, nem sokkal később Szombathelyre költözik a család. Ha már az előbb a szerencsét említettem, most is meg kell tennem: hogy imádtam focizni, nem feltétlenül lett volna elegendő ahhoz, hogy a Haliba kerüljek. Kellett hozzá az az úr is, aki egyfelől szüntelen járta az utcákat és a tereket tehetségek után kutatva, másfelől ugyanúgy az Óperint utcában lakott, mint mi, így sűrűn láthatott játszani. Tulajdonképpen ő karolt fel, ma már ezt úgy mondanák, hogy a menedzserem lett.

– Vagyis egyértelmű volt, hogy futballista válik önből?
– Nem teljesen. Édesapámnak nem volt ellenére, hogy az legyek, édesanyámnak annál inkább. Ő azt szorgalmazta, hogy tanuljak, de mit tegyek, edzésekre jobban szerettem járni, mint iskolába. Előfordult, hogy suli helyett meccsre mentem, hogy a távollétem ne legyen gyanús, szereztem orvosi igazolást. A sokadik hiányzásom után az egyik tanár aztán kifakadt: „Imre, maga kiváló sportember, hogy lehet ennyit beteg?!” Jobbnak láttam, ha nem válaszolok semmit. Apám egyébként szinte minden Hali-mérkőzésen kint volt, neki akartam bizonyítani, hogy nem az ügyetlenek közé tartozom. Boldog voltam, ha egy-egy meccsem után gratulált nekem.

– Volt mihez, hiszen tizennyolc évesen már bemutatkozhatott az NB I-ben!
– Nagyképűség nélkül mondhatom, az nagyon erős Haladás volt Kulcsár Ferenccel, Szakály Józseffel, Nyírő Lajossal és Tölgyesi Józseffel az élen. Akkora klasszisok voltak, hogy amikor felkerültem az első csapatba, ötven méterről mertem csak köszönni nekik. Szerettem Szombathelyen élni, kulturált város volt, közel a határhoz – ha jött egy nagyobb szél, már Ausztriában találta magát az ember. S el ne feledjem, hogy Szombathelynek köszönhetem az egyik legjobb barátomat is, Török Pétert már gyerekkorom óta ismerem, később számos sikert értünk el együtt a Honvédnál és az Olympiakosznál, szóval, ha manapság beszélünk, van miről nosztalgiáznunk.

– Gondolom, azt is szívesen feleleveníti, hogyan került Kispestre.
– Megkaptam a katonai behívómat, ami azt jelentette, hogy a Honvéd labdarúgója lettem. Nem kérdeztek, hova szeretnék menni, de hálát adok az égnek, hogy a XIX. kerületben kötöttem ki. Ha utólag mégis megkérdeznének, rávágnám, minden úgy volt jó, ahogy történt. Annyit kaptam a Honvédtól, hogy azt elmondani sem tudom.

– Arra emlékszik, milyen érzésekkel lépett be először az öltözőbe?
– Ha Szombathelyen ötven méterről köszöntem az idősebbeknek, Kispesten százról. Bozsik Józseftől, Tichy Lajostól, Kotász Antaltól csak tanulni lehetett. Mondtam már, hogy szerencsés vagyok? Hiszen együtt futballozhattam még Cucuval is. A belső hármas akkor így nézett ki: Bozsik, Tichy, Komora. Bozsik legtöbbször Tichynek passzolta le a labdát, egy idő után bátorkodtam neki szólni, hogy én is itt vagyok, nekem is adhatod. Cucu erre csak annyit felelt: majd ha te is úgy futballozol, mint Tichy.

– Nem vette zokon?
– Cucutól?! Ő volt „a” Bozsik. Amit mondott, az úgy is volt. Életre szóló élményt jelentett, hogy mellette játszhattam. Rá ugyanúgy felnéztem, mint Tichyre. Ahogyan ő rúgott... Jó, nem futotta szét magát, de nem is kellett, arra ott voltam én, az ifjú titán. Nem voltam villámgyors, de bírtam erővel, olykor még az ellenfél kapuja elé is odaértem. Ezt értékelték is az idősebbek, csakhamar befogadtak, és én otthonra leltem Kispesten.

– Amiatt nincs önben hiányérzet, hogy labdarúgóként nem nyert bajnoki címet a Honvéddal?
– Nincs, mert edzőként elértem, amit futballistaként nem sikerült. Amikor még játszottam, nagyon erős volt a többi pesti klub, de még a Győr is. Négyszer voltam ezüstérmes, megbecsültem azt is.

– Azért aranyat is akasztottak a nyakába…
– A tokiói olimpia is csodálatos emlék. A döntő után úgy sírtam örömömben, mint egy gyerek. Ráadásul Lakat Károly volt az edzőnk, akit édesapám révén ismertem korábbról, és akit a világ egyik legjobb szakemberének tartottam. Tudja, azért is volt jó a régiekkel játszani, a neves trénerektől tanulni, mert ők a világ legszebb szakmájaként tekintettek a futballra, szent és sérthetetlen volt számukra. Amikor Bozsikék mellé csöppentem, szégyelltem magam, ha elpattant tőlem a labda, ha kihagytam egy helyzetet. Rendben, a meccseken mentem előre-hátra rendületlenül, de ahhoz, hogy elfogadjanak, fel kellett nőnöm hozzájuk, ennek érdekében rengeteget gyakoroltam az edzések előtt és után. Nekik is köszönhetem, hogy jobb lettem, már csak ezért is őrzöm tisztelettel az emléküket.

– Edzőként, vezetőként tényleg kegyetlen óriás volt az öltözőben, mint ahogy egy korábbi interjúban jellemezte magát?
– Ha kellett, odacsaptam, de kizárólag a csapat érdekében. Játékosként még nem mindig hallgattak rám a vezetők, de amikor edző lettem, már igen. Értettem a dolgom, meg tudtam állapítani, ki a jó futballista, ki nem az. Szabad kezet kaptam, amit bajnoki címekkel viszonoztam. Nem tagadom, makacs és elszánt voltam, és igen, olykor kemény is. De másként aligha nyertük volna meg sorozatban háromszor a bajnokságot. Ha nem tévedek, edzőként ez csak nekem sikerült. Ehhez persze kellett az is, hogy szabad kezet kapjak. Én voltam az edző, az igazgató, jóformán nem volt olyan poszt, amit ne töltöttem volna be. Én voltam a góré.

– Ki volt a legjobb játékos, aki megfordult a keze alatt?
– Lehetetlent ne kérjen tőlem, erre nem tudok válaszolni.

– Korábbi veje, Détári Lajos a legjobbak közé tartozott?
– Természetesen. Azért, mert a lányomnak udvarolt, nem kivételeztem vele, sőt! Jóllehet volt előnye annak, hogy Andival járt, mert így legalább tudtam, hogy esténként otthon van-e. Dömét a grund nevelte fel, amit tudott a labdával, kevesen tudták.

– Hamarosan átadják az új Bozsik-stadiont. Tervezi, hogy kimegy?
– Kimegyek majd, igen. Igaz, nincs állandó belépőm. Nem mintha nem lenne néhány száz forintom a jegyre, de jólesne, ha a Honvéd gondolna rám, illetve mindazokra, akik sokat tettek ezért a klubért. Mégiscsak ez a csapat az életem.

– Ha visszaforgathatná az idő kerekét, van, amin változtatna?
– Nem. Így volt szép és jó ez a nyolcvan év. Három drága unokámnak, Dórinak, Zsaninak és Botinak szívesen mesélek róla. Aranyosak, gyakran meglátogatnak.

– Nagy születésnapi ünnepség lesz?
– Családi körben ünneplünk szombaton, nagyon várom. A feleségem már a hét elején kérdezte, mit főzzön.

– Mit rendelt?
– Semmit. Nekem mindegy, hogy mákos tészta vagy csirke kerül az asztalra, csak az számít, hogy finom legyen. Bár... Egy jó pörköltet a születésnapomon is megennék, azt mindig csíptem.