Gyász: elhunyt Komora Imre korábbi válogatott labdarúgó és szövetségi kapitány

Az 1940. június 5-én Budapesten született Komora Imre a Haladásban kezdte a pályafutását 1959-ben, de 1961-ben már a Budapesti Honvéd labdarúgója volt, és itt is maradt játékospályafutása végéig.

A kispesti klub színeiben 278 bajnoki meccset játszott, legnagyobb sikere a Magyar Népköztársasági Kupa megnyerése volt, 1964-ben, emellett négyszer lett bajnoki ezüstérmes és egyszer bronzérmes.

A válogatottal 1964-ben Európa-bajnoki bronzérmet szerzett, és Lakat Károly irányításával tagja volt a Tokióban olimpiai bajnok válogatottnak.

1972-ben játékosként visszavonult, de maradt a Honvédnál, ahol szakosztályvezetőként, majd vezetőedzőként dolgozott. Csapatával magyar bajnok lett 1984-ben, 1985-ben és 1986-ban, emellett a Magyar Népköztársasági Kupát is elhódította 1985-ben.

1986-ban három mérkőzés erejéig a magyar válogatott szövetségi kapitánya volt. Később menedzserként segítette veje, Détári Lajos pályafutását, és a görög Olympiakosz Pireusz technikai igazgatójaként dolgozott 1989-ben és 1990-ben, utóbbi évben Görög Kupát nyert a csapattal. 1997–1998-ban majd 1999-ben ismét vezetőedző lett, a Kispest Honvédnál, továbbá klubigazgató is volt – írta róla az MLSZ.

„Hogyan is foglalhatnám össze röviden? Igazság szerint rendkívül szerencsés vagyok, hogy sokáig a futball töltötte ki a napjaimat, mert a sportnak köszönhetően az egészségemet is megőriztem. Kisebb problémákkal megúsztam idáig, mindenkinek azt kívánom, olyan nyolcvan éve legyen, mint amilyen nekem megadatott – mondta a Nemzeti Sportnak a 80. születésnapja alkalmából készített interjúban. – Ha Szombathelyen ötven méterről köszöntem az idősebbeknek, Kispesten százról. Bozsik Józseftől, Tichy Lajostól, Kotász Antaltól csak tanulni lehetett. Mondtam már, hogy szerencsés vagyok? Hiszen együtt futballozhattam még Cucuval is. A belső hármas akkor így nézett ki: Bozsik, Tichy, Komora.”

Az olimpiai bajnoki címről:
„A tokiói olimpia is csodálatos emlék. A döntő után úgy sírtam örömömben, mint egy gyerek. Ráadásul Lakat Károly volt az edzőnk, akit édesapám révén ismertem korábbról, és akit a világ egyik legjobb szakemberének tartottam. Tudja, azért is volt jó a régiekkel játszani, a neves trénerektől tanulni, mert ők a világ legszebb szakmájaként tekintettek a futballra, szent és sérthetetlen volt számukra. Amikor Bozsikék mellé csöppentem, szégyelltem magam, ha elpattant tőlem a labda, ha kihagytam egy helyzetet. Rendben, a meccseken mentem előre-hátra rendületlenül, de ahhoz, hogy elfogadjanak, fel kellett nőnöm hozzájuk, ennek érdekében rengeteget gyakoroltam az edzések előtt és után. Nekik is köszönhetem, hogy jobb lettem, már csak ezért is őrzöm tisztelettel az emléküket.”

Arról, hogy milyen volt edzőként:
„Ha kellett, odacsaptam, de kizárólag a csapat érdekében. Játékosként még nem mindig hallgattak rám a vezetők, de amikor edző lettem, már igen. Értettem a dolgom, meg tudtam állapítani, ki a jó futballista, ki nem az. Szabad kezet kaptam, amit bajnoki címekkel viszonoztam. Nem tagadom, makacs és elszánt voltam, és igen, olykor kemény is. De másként aligha nyertük volna meg sorozatban háromszor a bajnokságot. Ha nem tévedek, edzőként ez csak nekem sikerült. Ehhez persze kellett az is, hogy szabad kezet kapjak. Én voltam az edző, az igazgató, jóformán nem volt olyan poszt, amit ne töltöttem volna be. Én voltam a góré.”