Gyász: elhunyt Komora Imre korábbi válogatott labdarúgó és szövetségi kapitány

RÁCZ PÉTERRÁCZ PÉTER
Vágólapra másolva!
2024.08.15. 17:25
Komora Imre Európa-bajnoki bronzérmes és olimpiai bajnok is lett 1964-ben (Fotó: MTI)
Életének 85. évében elhunyt Komora Imre korábbi válogatott labdarúgó, egykori szövetségi kapitány – adta hírül a Magyar Labdarúgó-szövetség.

 

Az 1940. június 5-én Budapesten született Komora Imre a Haladásban kezdte a pályafutását 1959-ben, de 1961-ben már a Budapesti Honvéd labdarúgója volt, és itt is maradt játékospályafutása végéig.

A kispesti klub színeiben 278 bajnoki meccset játszott, legnagyobb sikere a Magyar Népköztársasági Kupa megnyerése volt, 1964-ben, emellett négyszer lett bajnoki ezüstérmes és egyszer bronzérmes.

A válogatottal 1964-ben Európa-bajnoki bronzérmet szerzett, és Lakat Károly irányításával tagja volt a Tokióban olimpiai bajnok válogatottnak.

1972-ben játékosként visszavonult, de maradt a Honvédnál, ahol szakosztályvezetőként, majd vezetőedzőként dolgozott. Csapatával magyar bajnok lett 1984-ben, 1985-ben és 1986-ban, emellett a Magyar Népköztársasági Kupát is elhódította 1985-ben.

1986-ban három mérkőzés erejéig a magyar válogatott szövetségi kapitánya volt. Később menedzserként segítette veje, Détári Lajos pályafutását, és a görög Olympiakosz Pireusz technikai igazgatójaként dolgozott 1989-ben és 1990-ben, utóbbi évben Görög Kupát nyert a csapattal. 1997–1998-ban majd 1999-ben ismét vezetőedző lett, a Kispest Honvédnál, továbbá klubigazgató is volt – írta róla az MLSZ.

A Budapesti Honvéd edzőjeként (Fotó: Farkas József)

„Hogyan is foglalhatnám össze röviden? Igazság szerint rendkívül szerencsés vagyok, hogy sokáig a futball töltötte ki a napjaimat, mert a sportnak köszönhetően az egészségemet is megőriztem. Kisebb problémákkal megúsztam idáig, mindenkinek azt kívánom, olyan nyolcvan éve legyen, mint amilyen nekem megadatott – mondta a Nemzeti Sportnak a 80. születésnapja alkalmából készített interjúban. – Ha Szombathelyen ötven méterről köszöntem az idősebbeknek, Kispesten százról. Bozsik Józseftől, Tichy Lajostól, Kotász Antaltól csak tanulni lehetett. Mondtam már, hogy szerencsés vagyok? Hiszen együtt futballozhattam még Cucuval is. A belső hármas akkor így nézett ki: Bozsik, Tichy, Komora.”

Az olimpiai bajnoki címről:
A tokiói olimpia is csodálatos emlék. A döntő után úgy sírtam örömömben, mint egy gyerek. Ráadásul Lakat Károly volt az edzőnk, akit édesapám révén ismertem korábbról, és akit a világ egyik legjobb szakemberének tartottam. Tudja, azért is volt jó a régiekkel játszani, a neves trénerektől tanulni, mert ők a világ legszebb szakmájaként tekintettek a futballra, szent és sérthetetlen volt számukra. Amikor Bozsikék mellé csöppentem, szégyelltem magam, ha elpattant tőlem a labda, ha kihagytam egy helyzetet. Rendben, a meccseken mentem előre-hátra rendületlenül, de ahhoz, hogy elfogadjanak, fel kellett nőnöm hozzájuk, ennek érdekében rengeteget gyakoroltam az edzések előtt és után. Nekik is köszönhetem, hogy jobb lettem, már csak ezért is őrzöm tisztelettel az emléküket.”

Arról, hogy milyen volt edzőként:
„Ha kellett, odacsaptam, de kizárólag a csapat érdekében. Játékosként még nem mindig hallgattak rám a vezetők, de amikor edző lettem, már igen. Értettem a dolgom, meg tudtam állapítani, ki a jó futballista, ki nem az. Szabad kezet kaptam, amit bajnoki címekkel viszonoztam. Nem tagadom, makacs és elszánt voltam, és igen, olykor kemény is. De másként aligha nyertük volna meg sorozatban háromszor a bajnokságot. Ha nem tévedek, edzőként ez csak nekem sikerült. Ehhez persze kellett az is, hogy szabad kezet kapjak. Én voltam az edző, az igazgató, jóformán nem volt olyan poszt, amit ne töltöttem volna be. Én voltam a góré.”

Született: 1940. június 5., Budapest
Posztja: középpályás
Válogatottság/gólok: 2/0 (1964–1968)
NB I-es meccs/gólok: 310/74
Klubjai játékosként: Haladás (1959–1960), Bp. Honvéd (1961–1972)
Klubjai edzőként: Bp. Honvéd (1982–1986, 1987, 1997–1998), Olympiakosz Pireusz (görög, 1989–1990)
Szövetségi kapitány: 1986
Legnagyobb sikerei játékosként: olimpiai arany­érmes (1964), Eb-bronzérmes (1964), 4x magyar bajnoki ezüstérmes (1963, 1964, 1969, 1972), magyar bajnoki bronzérmes (1970), Magyar Népköztársasági Kupa-győztes (1964)
Legnagyobb sikerei edzőként: 3x magyar bajnok (1984, 1985, 1986), Magyar Népköztársasági Kupa-győztes (1985), Görög Kupa-győztes (1990) 
KOMORA IMRE 

 

DÖNTSE EL A JÓISTEN, hogy szerencsés vagy peches futballista volt-e Komora Imre, mindenesetre ő Fortunát emlegette mindig. Azért, mert ott lehetett a Haladás csapatában 1958 és 1960 között, hogy a Bp. Honvéd lecsapott rá, amikor bevonult katonának, a tokiói (1964) aranyére miatt, s persze azért is, mert ő volt az edzője a nyolcvanas évek kispesti nagy csapatának.
A balszerencsét azért emlegetem, mert mindössze két válogatott meccs jutott neki. Először a Nemzetek Európa-kupája (a mai Eb) négyes döntőjében 1964-ben, amikor úgy maradtunk le a fináléról a spanyolok elleni elődöntőben (1:2), hogy hiába remélte Baróti Lajos, nem sikerült megfékeznie Luis Suárezt. Másodszor a Szovjetunió elleni Eb-selejtező visszavágóján (itthon: 2:0, Moszkvában: 0:3), amikor erejére, zakatolására igyekezett építeni a kapitány, Sós Károly, mindhiába.
Igen, ez balszerencse, hiszen nem véletlenül választotta ki Baróti és Sós. Csupaszív futballista volt, tisztelte a játékot, és ennélfogva a társakat is. Úgy mesélte, hogy Szombathelyen ötven méterről köszönt előre az akkori nagyoknak, Kulcsár Ferencnek, Szakály Józsefnek Nyírő Lajosnak és Tölgyesi Józsefnek, Kispesten viszont százról Bozsik Józsefnek, Tichy Lajosnak és Kotász Antalnak. És persze, igyekezett minél többet ellesni tőlük, miközben minden szavukat észbe véste.  
Azt is gyakran mesélte, hogy Bozsik legtöbbször Tichynek passzolta le a labdát, egy idő után megpendítette, hogy esetleg ő is kaphatná, mire Bozsik: „Majd, ha te is úgy futballozol, mint a Tichy…”
Ilyen volt akkoriban a futballvilág, Komora Imre pedig fogékony volt. Ezért mondanám, hogy a tisztelet jellemezte, később edzőként már abban is, hogy keményen beszélt a játékosaival, ha indulata támadt, nem akarta visszafogni, úgy gondolta, hogy szemtől szembe minden belefér, ha őszinte.
Az is tisztelet jele volt, hogy a Détári Lajos dirigálta csapatnál (be nem vallotta, de) hagyta, hogy a pályán lévő remek futballisták alakítsák a játékot. Nagy Antal, Garaba Imre, Esterházy Márton, Dajka László, Gyimesi László, Kovács Kálmán, de még a méltatlanul keveset emlegetett Sikesdi Gábor is tudta, mi a futball. És nem csak tudta, tette is.
Minden volt mifelénk, ami csak lehetett valaki a kilencvenes években a pályák környékén, megosztó személyiségként, de nem tudok róla, hogy tisztességtelen lett volna. A naivitását nyilván többen kihasználták azokban a zűrös kispesti esztendőkben, még ma sem nagyon beszélnek az akkori eladjuk, megtartjuk, megvesszük viszonyokról. Őszintén semmiképpen.
Ő sem tette, szövetségi kapitányságára (3 meccs) is csak legyintett, ám arra mindig büszke volt, hogy a (szombathelyi) futballnak köszönhette legjobb barátját, a szintén minden tisztségben megforduló, tavaly elhunyt Török Pétert. Ő is volt minden a zivataros időkben, együtt hajóztak a viharos vizeken, de a barátságuk nem rendült meg. Nemcsak az idő, a körülmények próbáját is kiállta a barátságuk.
Hiába a futballkarrier, bennem ez marad meg leginkább Komora Imréről – búcsúzóul is.
Méterekben mérhető tisztelet – Malonyai Péter nekrológja

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik