Huszti Szabolcs: A szervezetem jelezte, hogy nincs tovább

– Csütörtökön sokakat meglepett azzal Fehérváron, hogy bejelentette a visszavonulását. Tényleg egyik napról a másikra döntött?
– Az igazság az, hogy érlelődött már bennem az elhatározás – felelte lapunk megkeresésére a Viditől két és fél, a profi futballtól tizenhét év után elköszönő Huszti Szabolcs. – A harmincnyolcadik életévemben járok, van mögöttem némi tapasztalat, tudom, mi a helyzet. S a helyzet sajnos az, hogy a szeptember végén műtött térdem már nem lesz olyan, mint volt. Korábban talpra álltam egy térdszalagszakadásból, vissza is küzdöttem magam arra a szintre, amit elvárok magamtól, és bár ezúttal is lankadatlanul végeztem a rehabilitációt, a szervezetem jelezte: nincs tovább! Lehetett volna erőltetni, ám a tisztesség is úgy kívánta, hogy szóljak a vezetőknek, már ne számoljanak velem.

– Nehéz volt kimondani, hogy vége?
– Bármily furán hangzik, nem. Sokat köszönhetek a futballnak, nagyon fontos számomra, de már nem a legfontosabb – mert az a család. Immár az az elsődleges az életemben, hogy lássam egészségesen felnőni a gyerekeimet. Sokáig hittem abban, hogy a pályán fejezhetem be a karrieremet, éreztem magamban erőt a folytatáshoz, meggyőződésem, ha a lábam rendben lenne, a következő idényben még a Vidi segítségére lehettem volna. A sors azonban másként akarta.

– Van csalódottság önben?
– NIncs. Aki harminchét esztendősen még profi futballistának vallhatta magát, ne keseregjen! Többet értem el a pályafutásom során, mint amennyiről valaha is álmodtam. Egy kis faluból, az ezerötszáz lakosú Gógánfáról elég messzire eljutottam. Amikor fiatalon a Ferencvároshoz kerültem, egyedül jöttem fel Budapestre, és később is a magam útját jártam. Zokszó nélkül tudomásul veszem, hogy ebben a történetben ennyi volt. Nem szomorú, hanem hálás vagyok, köszönöm mindenkinek, aki bízott bennem. Mindenekelőtt a szüleimnek. Csütörtök reggel ezért is volt az édesapám az első, akit felhívtam azzal, hogy befejezem. Utána tárcsáztam a menedzserem, Filipovics Vladan számát, mert neki is óriási köszönettel tartozom. A kezdetek óta hitt bennem, mint ahogyan én is benne, nélküle biztosan nem jutottam volna el idáig.

– Ahogy hallgatom, az a benyomásom, nem viseli meg, hogy fel kell hagynia a játékkal. Vagy ez csupán a látszat?
– Azért nekem is van lelkem... Amikor Kovács Zoltán sportigazgatónak, majd az öltözőben a csapattársaknak elmondtam, hogy számomra ennyi volt, nehéz pillanatokat éltem meg. Más kérdés, hogy utána megkönnyebbültem. Jobb nekem, hogy így lépek le a színről.

– Nem vágyik olyan élményre, amilyet Juhász Roland kedden átélt?
– Őszintén mondom, hogy nem. Félreértés ne essék, Roli megérdemelte azt a napot. Nagyon jó barátok vagyunk, de én könnyebben elengedek dolgokat, mint ő. Nekem elég volt annyi, hogy a búcsúmérkőzésén odaképzeltem magam a pályára... Immár kijelenthető, az én utolsó meccsem az Újpest elleni volt – még kétezertizenkilenc szeptember huszonnyolcadikán. Addig mind a hat bajnokinkat megnyertük, és bár aznap kettő nullára kikaptunk, a sérülésem miatt akkor kellett lejönnöm a pályáról, amikor még nulla nulla volt az állás. Fogalmazhatunk úgy is, veretlenül hagytam abba.

– Feltételezem, nem ezt tekinti a legnagyobb eredményének.
– Hála az égnek, nehéz választani, mert sok sikerben volt részem. Sohasem voltam az a típus, aki utólag amiatt emészti magát, mert netán rossz döntést hozott. Karrierem szinte minden szakaszára jó szívvel gondolok vissza, a Kínában eltöltött évekre éppúgy, mint a németországi időszakra. Amikor visszatértem a Hannoverhez, kevesen hittek bennem, mégis bizonyítottam, hogy megütöm a Bundesligában megkövetelt nívót. Talán akkor voltam a csúcson, közel is álltam ahhoz, hogy neves klubhoz igazoljak, ám jött egy sérülés, és azzal együtt az operáció... Sok mindenen mentem keresztül, de így volt gyönyörű és teljes.

– Nincs is önben hiányérzet?
– Egyáltalán nincs. Voltam bajnok, kupagyőztes, válogatott, játszhattam a Bajnokok Ligájában és az Európa-ligában is – ennél többet nem kívánhattam volna. Minden úgy történt, ahogy történnie kellett.

– S mi történik mostantól?
– Valószínűleg újabb beavatkozás vár rám, mert ha nem műttetem meg még egyszer a lábam, akkor is kimehet a térdem, ha a kisfiammal focizom a kertben. Márpedig vele még nagyon szeretnék játszani. Egyébként sem akarok elszakadni a labdarúgástól. Megszerettem a Vidit, szívesen maradnék a klub kötelékében, meglátjuk, hogyan vélekednek erről a fehérvári vezetők. A legjobb lenne Rolival együtt nyitni új fejezetet. Megéltünk ezt-azt, hasonlóképpen gondolkodunk a futballról, kellőképpen tudatosak vagyunk – szerintem lenne mit átadnunk a fiataloknak, vagy akár még a felnőtteknek is. De akkor sem aggódom, ha más irányba visz az utam.

– Pénteken már nem is indult el Fehérvár felé?
– Nem. Amit azért nem bánok, mert így elmehettem a kislányom óvodai ballagására. Lám, ez már az új korszak kezdete: jóval többet lehetek a családommal, mint eddig. Ezért is mondhatom nyugodt szívvel, hogy boldog voltam eddig is, de boldog leszek életem hátralevő részében is.