Hosszú Katinka: Mosolyogva fejezem be

 – Többször szárnyra kelt már, hogy visszavonul, sokszor beszélgettünk korábban a lezárásról: hogyan jutott el a szerda esti bejelentésig? Sokat vívódott, nehezen mondta ki, hogy itt a vége?
– Sokan tekintik mérföldkőnek a visszavonulást, én nem ezt érzem, mert van egy folyamat az életemben, szépen követi egymást minden, emellett pedig hihetetlenül hosszú pályafutás van mögöttem.

–  A harmincöt évéből több mint harmincat az uszodában töltött, ez tényleg hihetetlenül hosszú idő.
– És ebben volt minden, mert a sikerek mellett azért hullámvölgyek is akadtak, de ez a három évtized igazi ajándék volt, nincs bennem semmiféle hiányérzet. Az érmek, a világcsúcsok is sokat adtak, ám elmondhatom azt is, hogy sokféle felkészülésem volt, úsztam vidéken, Los Angelesben, Budapesten – jártam a világot.

– A kicsi Katinka, aki a kamerák előtt is kijelentette, hogy olimpiai bajnok akar lenni, vajon mit mondana a visszavonuló Katinkának?     
– Ezt nem feltétlenül tudom, de az biztos, ha a kicsi Katinka sejtette volna, hová jut majd, nem lettek volna kétségei az évek során. Habár az önmagunkban való kételkedés átalakítható tökéletességre törekvéssé, ami előnyt jelenthet. Akinek volt harmincéves, de akár csak rövidebb versenysportolói pályafutása, tudja, miről beszélek.

BAJNOKOKAT MOTIVÁLT AZZAL, HOGY A HATÁRAIT FESZEGETTE

– Mit jelent Hosszú Katinkának az, hogy ő Hosszú Katinka?
– Leginkább azt, hogy bizonyítottam magamnak, mindig is ez volt a legfontosabb. A nap végén mindig csak az számít, mi marad meg neked. Saját magadnak. Ha majd öregkoromban visszagondolok, ott lesz a kezemben életem története, de már most, harmincöt évesen elmondhatom, sok olyat éltem át, amit ritkán élhet meg az ember. Rengeteg ilyen pillanatom van.

– Másként kérdezem: felfogja az ember, hogy ő Hosszú Katinka?     
– A sok érmet, a sikereket nehezen fogom fel – a saját perspektívámból könnyebben megy. Mert én mentem előre, csináltam a dolgomat úgy, hogy közben mindig a határaimat feszegettem. Azt viszont nem tudtam, hogy másokra milyen nagy hatással vagyok: nagy úszók és nagy bajnokok írták, hogy én inspiráltam őket, hogy én hoztam reflektorfénybe a női sportot, és hogy ezt láthatták, őket is a bajnoki címig vezette. Azért az ilyenekbe még bele kell szoknom… Azt még nem vagyok képes felfogni, hogy a sporttörténelemnek is meghatározó alakjává váltam az évek során.

– Mit gondol, mi volt a kulcs, mitől, miért válhatott ekkora klasszissá?
– A legnagyobb motivációm az volt, hogy szerettem úszni. Engem ez tartott a sportban, mert bármilyen hihetetlen, a sok eredménytől, a sikerektől is meg lehet csömörleni. De mert engem nem ez hajtott, hanem az, hogy imádtam úszni, jöhetett bármilyen nehézség vagy mélypont, ez az érzés mindig visszahúzott és tudatosította bennem, miért is csinálom.

– Volt szerencsém egészen közelről végigkövetni a felnőttpályafutását, de sohasem tudott arról meggyőzni, hogy az úszás a maga monotóniájával, a faltól falig tempózással, a sok edzéssel szeretni való is lehet…
– Maga az úszás, a mozgás adja az örömöt. Mi, úszók szoktuk egymás között beszélni, hogy annak, aki nem tud jól úszni, nehéz átadni, milyen jó érzés úszni. A vízben lenni, a vízben siklani életérzés. Órákon keresztül csinálod egy napon belül, így olyan szinten ismered meg magad, mint más talán soha: be vagy zárva önmagadba, és minden alkalommal le kell győznöd önmagadat – sokszor nem is látod a melletted úszót, mert a látásod homályos, nem hallasz semmit, szóval tényleg csak te vagy és a belső hangod. Az egy más világ. Szerintem az úszók nagyobb része ezért is introvertált. Mi magunkban élünk. És annyiszor győzzük le magunkat, hogy újra meg újra akarjuk ezt az érzést.

– Marad ebből az érzésből a civil életre is?     
– Ha megtalálod magad, a hétköznapok során is könnyebben tudsz magadra figyelni. Az úszás kitisztítja az ember fejét – szeretem továbbra is, az életem része marad.

AZ ÚSZÁS AZ ELSŐ PILLANATTÓL ÖRÖMÖT JELENTETT NEKI

– Mindig emlegeti nagyapját, Bakos Lászlót, aki megszerettette önnel az úszást – szerencsés ember a tekintetben is, hogy a nagypapája megélhette a sikereit.     
– A papám folyamatosan büszke volt rám. Tizennégy éves koromig ő volt az edzőm, annyira szeretett, hogy mindig kivételezett velem az edzéseken is, de már olyan szinten, hogy rá kellett szólnom, ne tegye. Közös hobbink volt az úszás, az első pillanattól örömöt jelentett nekem – és végig így is maradt.

– Pedig kosárlabdázó is lehetett volna, hiszen édesapja, Hosszú István a sportág honi meghatározó alakja volt éveken keresztül.
– Apukám szerette is volna, hogy kosárlabdázó legyek. Próbáltam is, jártam edzésekre, de nem találtam benne annyi szépséget, mint az úszásban.

– Hála Istennek, mert ellenkező esetben Magyarországnak is három olimpiai arannyal lenne kevesebbje… Ha arra kérem, emeljen ki három önnek kedves, meghatározó vagy valami miatt különösen fontos versenyt, melyik hármat mondaná?     
– A 2009-es római világbajnokságot mindenképpen.

– Ezt borítékoltam volna!     
– Az fontos mérföldkő volt, hiszen egy évvel korábban a pekingi olimpián nem jutottam döntőbe négyszáz vegyesen, és akkor, tizenkilenc évesen eldöntöttem, oké, akkor nem leszek a világ legjobbja. Elmegyek Amerikába tanulni. Nem voltam olyan nagyon csalódott, kicsit el is engedtem azokat az álmokat, amelyekről korábban a nagypapámmal beszéltünk. Ezek után nyertem Rómában egy aranyat és két bronzot.

– Melyik verseny a következő?     
– A 2017-es budapesti világbajnokság. A riói olimpián magam miatt akartam nyerni, magamnak akartam bizonyítani, hogy képes vagyok győzni, képes vagyok kimagaslóan teljesíteni. Aztán bár éreztem, pihennem kellene, mivel közel volt a budapesti vébé, úgy voltam vele, csinálom tovább, hiszen mégiscsak az első hazai rendezésű világbajnokság következik. Na, ott megéreztem, milyen az, amikor valaki a külső elvárásnak akar megfelelni… Sokkal nehezebb, mint a saját elvárasodnak: Budapesten éreztem a nyomást, s bár végül megcsináltam, azt a két aranyat, egy ezüstöt és egy bronzot Magyarországnak szereztem meg. Ez lelkileg és mentálisan kimerített. Még most is élénken él bennem, hogy amikor ott álltam a rajtkövön, olyan hangzavar volt a Duna Arénában, hogy majdnem megfájdult a fülem. De ugyanilyen emlékem, hogy a kétszáz vegyes előfutama előtt mennyire remegett a térdem…

HA NINCS A PANDÉMIA, TOKIÓBAN IS SIKERES LETT VOLNA

– Ezek után igazán kíváncsivá tett, melyik versenyt említi harmadikként.     
– Mire tippel?

– Nálam a 2018-as glasgow-i Eb-aranya nyerne.     
– Az valóban fontos győzelem volt, ott a szívem vitt be a célba. Én viszont a 2019-es kvangdzsui világbajnokságot mondom. Mert ott megint magamnak bizonyítottam. És ha nincs a pandémia, és 2020-ban rendezik meg az olimpiát, jó eséllyel Tokiót mondanám…

– Nincs vita köztünk abban, hogy ha nincs a világjárvány, Japánban gyarapította volna a gyűjteményét. Erről ön nem tehetett, s bár azt mondta a beszélgetésünk elején, hogy nincs önben hiányérzet, van olyan pontja a pályafutásának, ahol a mai fejével másfelé indult volna el?     
– Rengeteg ilyen van. Ha pedig a meglévő tudásommal mehetnék vissza tizenöt éves koromba, mindent teljesen másként csinálnék – akkor ugyanis a meglévő lehetőségeim és tudásom alapján döntöttem, de ha a mostani fejemmel kezdhetném a pályafutásomat, sokkal sikeresebbet tudhatnék magaménak a meglévőnél.

– Nem mintha oka lenne a panaszra: mosolyogva mond búcsút?     
– Ha elém kerülnek statisztikák, van, hogy én is elképedek, mondván: nem is tudtam, hogy itt is szerepelek. Tényleg elértem mindent, úgyhogy ezt a pályafutást nem is lehet másként, csak óriási mosollyal befejezni.