Vízen, majd szárazon – Ballai Attila publicisztikája

MI ÉDES KATINKÁNK – írtam Hosszú Katinka első világbajnoki győzelme után, 2009-es római tudósításomban. Ez volt az áttörés – mármint nem a cikkem, benne Szécsi Pál Én édes Katinkám című slágerének elferdítésével, hanem a 400 vegyesen aratott diadala –, hiszen az akkor húszéves, igazán rokonszenves, eredeti fazon sportolóról, a korábbi ismert bajai kosárlabdázó, Hosszú István lányáról addig nem sejtettük, hogy valaha is korszakos úszó válik belőle. Egerszegi Krisztina először húszesztendősen akart visszavonulni, aztán még huszonkettőig „húzta”, ehhez képest „Katka” ekkor robbant be; vele együtt mi is úgy éreztük, kisebb-nagyobb csoda történt, nem is nyilatkozott, inkább lelkendezett, minden manír nélkül, született természetességgel, fülig érő szájjal ismételgette, hogy imádja Rómát. Sanghajt két év múlva már nem imádta. Címvédőként döntőbe sem jutott 400 vegyesen, és miután a hazatéréskor próbált kislisszolni egy menekülő pályán a reptéri parkoló felé, én viszont utolértem, azt sóhajtotta, „tudtam, hogy ezt úgysem úszom meg”, és hajszálpontos, kíméletlen, de egyáltalán nem kétségbeesett elemzést adott saját helyzetéről, teljesítményéről. Emlékszem, akkor azt mondtam magamban, ez a lány nagyon tud nyerni is, veszíteni is, és ez különleges adomány.

Aztán jó ideig csak nyerni tudott. 2013-ban, Barcelonában újabb két vb-aranyat, ezzel és ekkor emelkedett az idolok magasságába. Eközben mégis itt maradt közöttünk, földközelben. Amikor pár hónappal később egyik barátom arra kért, intézzem el, hogy tízéves úszópalánta gyermeke a születésnapján találkozhasson vele, a példaképével, azt hittem, az esélytelenek nyugalmával próbálkozom, de Katka üzent, mikor lesz Budapesten, mely napokon edz a Komjádiban, ahol vár minket. És mivel a kislány a megilletődéstől szólni is alig tudott, helyette a bálványa magától kérdezett és válaszolt, jött a közös kép, autogram, még pici ajándék is, Nóri pedig életre szóló élménnyel botorkált ki a Komiból.

Mivel meggyőződésem, hogy az ember lelke, karaktere tizenegynéhány éves korára kialakul, és ami utána történik benne, vele, az részben kényszerű módosulás, alkalmazkodás, részben póz, álca, ezért máig hiszem, hogy én addigra megismertem az igazi Hosszú Katinkát.

Aki viszont később több okból sem tűnt már a mi édes Katinkánknak. Nem volt a miénk, nem volt mindig édes és még Katinka sem. Iron Lady lett belőle, vízen és szárazon egyaránt. Szakadatlan versenyzésével és éremhalmozásával új alapokra helyezte az úszósportot. Széchy Tamás, aki évente egy csúcsformát tartott elérhetőnek, és ha egyik tanítványa márciusban három napra kidőlt megfázás miatt, attól már júliusra sem remélt semmit, ezt szerencsére nem élte meg, különben tűzbe hajíthatta volna sportági alaptételeit. A fél ország, a fél világ akkori edzője, mentora és élete párja, Shane Tusup és Katinka közös titkát találgatta. A legegyszerűbb megfejtést most éppen utóbbi adta a visszavonulása alkalmából a Nemzeti Sportban megjelent interjúban, ugyanis kijelentette: imádott úszni. Ez önmagában persze kevés lett volna, mégis hatalmas előny, mert e testet, lelket sanyargató sportág nem minden szuperklasszisát jellemzi, sőt.

Az Iron Lady szárazföldi tevékenységét is hasonló határozottság, dinamika és átütőerő hatotta át. Ám ebben a számára idegen közegben tapasztalat és szaktudás híján kevésbé mozgott otthonosan, ezért olykor felesleges frontvonalakat nyitott, megesett, hogy rosszkor és rossz irányba lőtt, hozadék nélküli csatákba bocsátkozott. Mindez azonban belefért, az immár örökös bajnok folyamatos sikereivel megteremtette egyéb cselekedeteinek, mulasztásainak aranyfedezetét is. Majd szakított az Iron Lady imázzsal, és a sildes sapkával, a hozzá tartozó, zord ábrázattal együtt mintha azt a másik énjét is levetette volna. Családanyává szelídült, és bár némely belharcokba még mindig inkább anyatigrisként ugrott bele, versenyt egyre kevésbé nyert, mert az úszásban ez nem kifejezetten az anyukák sajátja.

2025. január 8-án, egy szürke és rideg, téli szerda délután pedig bejelentette a visszavonulását. A hírt természetesen hazai és nemzetközi méltatások áradata követte, és ez így helyes, így jogos. Most, ebben a helyzetben mindenképpen. Hiszen a magyar és az egyetemes úszósport egyik legkiemelkedőbb, legkülönlegesebb alakját pályafutása lezárásakor úszóként kell és lehet értékelni. Ady Endre életművét is a versei, Mozartét is a szerzeményei jelentik.

Innentől azonban új korszak kezdődik. Mert míg a költő holtáig költő, a zeneszerző holtáig zeneszerző, addig a sportoló, még ha a világ legjobbja is, legkésőbb „az emberélet útjának felén” gyökeres váltásra kényszerül. Hosszú Katinka az idén tölti be a harminchatot; úszóként már minden mögötte, civilként még jószerével minden előtte. Ha harminc, negyven év múltával bármilyen társaságban felvetődik majd a neve, nem feltétlenül a három riói olimpiai és további, szekérderéknyi aranyérme lesz, ami róla akkor elsőként az emberek eszébe jut. Ezért nem is feltétlenül annak alapján ítélnek róla. Ebből a szempontból érdemes például végiggondolni, miként élnek köztünk, velünk vagy észrevétlen mellettünk az elmúlt évtizedek magyar labdarúgói; ma már messze nem azok a legismertebbek, a legnépszerűbbek, akik hajdan a legtöbb válogatottságot érték el, a legtöbb gólt lőtték, akik relatíve sikeres külföldi karriert futottak be. Hanem azok, akiket szeretünk.

Ezért is figyelem mostantól szinte nagyobb érdeklődéssel Katinkát, mint az előző egy-két esztendőben. Mert már nem gondoltam, hogy úszósztárként még bármit is hozzátehet a saját összképéhez, ellenben azt gondolom, hogy egyszerű földi halandóként még nagyon is. Hogy mit, az csak rajta áll. A mi régi Katinkánk még biztosan megvan benne, egyéb képességei sem hiányoznak. Ellenfele viszont nem lesz, ha ő nem akarja, fordulót nem tud rontani, a célba éréskor sem jöhet ki rosszul a fal. Talán nem is elsősorban miatta, hanem magunk miatt – ebbe akár a komplett hazai sportközeget, akár csupán magamat értem – szurkolok neki. Hogy találja meg az útját. Az ő dolga, nem az enyém, én csak szeretném, ha ez nem a vízilabda-utánpótlásba vezetne, és e tekintetben mindegy is, hogy az általa fémjelzett gyerekcsapat gólkülönbsége plusz vagy mínusz száz. Annak is örülnék, ha jelenléte, lénye a magyar úszósport, esetleg a magyar sportdiplomácia ügyét, üdvét szolgálná. Természetesen nem a rá amúgy sem jellemző rossz kompromisszumokba való belesüppedéssel, de igenis jó kompromisszumok keresésével és elfogadásával. Értelmes vitákkal, akár azok kiprovokálásával, de nem értelmetlen viszályok szításával.

Tét nélküli mondatok ezek, mert Hosszú Katinka nem szorul az én tanácsaimra. Visszavonulásának bejelentése alkalmával a közösségi médiában libabőröztető módon megfogalmazta a maga hitvallását: „A következő években remélem, hogy megoszthatom ezt a szenvedélyt másokkal – tanítva a fiatal úszóknak azt a varázslatot, amit a vízben találtam, és bátorítva őket, hogy kövessék az álmaikat. Számomra az úszás nemcsak egy sport; egy életen át tartó utazás, tele szeretettel, növekedéssel és a kiválóság hajszolásával. Ahogy belemerülök minden új napba, magammal viszem a tanult leckéket és a sport iránti örök hitet.”

Legyen hát így, Katinka! Ne is éveken, hanem évtizedeken át.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!