| Született: 1983. július 1., Cegléd Sportága: labdarúgás Posztja: védő NB I-es meccs/gólok: 293/35 Válogatottság/gól: 95/6 Klubjai: MTK (1999–2005, kölcsönben: BKV Előre), Anderlecht (2005–2013), Videoton (2013–2020) Kiemelkedő eredményei: magyar bajnok (2003, 2015, 2018) belga bajnok (2006, 2007, 2010, 2012, 2013), Magyar Kupa-győztes (2000, 2019), Belga Kupa-győztes (2008), magyar Szuperkupa-győztes (2003), belga Szuperkupa-győztes (2006, 2007, 2010, 2012), az évtized legjobb magyar labdarúgója a HLSZ szavazásán (2010), magyar Aranylabda (2009, 2011), az év magyar labdarúgója (2008, 2009, 2014), a belga bajnokság legjobb védője (2009), Európa-bajnoki nyolcaddöntő (2016) |
– Ha azt mondom, Tápiószentmárton?
– Onnan indultam, ott kezdtem el focizni. Igaz, csak a suliban játszottam, először Tápiószecsőn lettem igazolt futballista. A családommal az élen a mai napig sok minden köt Szentmártonhoz. Például a helyi klub, az Aranyszarvas SE, amelynek az utánpótlását próbáljuk Torghelle Sanyival a magunk módján segíteni. Ha a Jóisten is úgy akarja, a jövőben is segítjük, mert szeretném, ha idővel elmondhatnám, nem én vagyok az egyetlen tápiószentmártoni labdarúgó, aki eljutott a válogatottságig.
– Ha azt mondom, család?
– A legfontosabb! Ennek szellemében neveltek a szüleim, de amióta apa lettem, a saját bőrömön érzem, valójában mit jelent az olyan család, amelynek tagjai mindig számíthatnak egymásra. Sokan hajlamosak elfelejteni, honnan indultak, én nem tartozom közéjük. Anyuéknak azért is köszönettel tartozom, mert kezdettől fogva támogattak, ami tőlük telt, megtették, hogy valóra váltsam az álmaimat. Ugyanakkor egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a mai világban ugyanúgy utamra engednének, mint amikor tizennégy évesen az MTK-ba mentem. Rendben, én is merész voltam, hogy egy pesti kollégiumba költöztem, de a szüleim előtt utólag is le a kalappal, mert volt bátorságuk ahhoz, hogy tizenévesen elengedjenek úgymond a nagyvilágba. Szóval, nélkülük most nem ülnék itt.
– Ha azt mondom, édesanya?
– Ő volt az első menedzserem… Amikor aláírtam az első profi szerződésemet, ő tárgyalt az MTK vezetőivel. Sőt még akkor is, amikor meghosszabbítottuk. Az elejétől fogva hitt bennem. Édesapámmal mindent megteremtettek ahhoz, hogy elinduljak azon az úton, amelyen szeretnék. Sokszor lemondtak bizonyos dolgokról csak azért, hogy én elérhessem a céljaimat. Látták, hogy határozott vagyok, és hogy nem élek vissza a jólelkűségükkel. Apu, fájdalom, már nincs velünk, de egy másodpercig sem feledem, mennyit kaptam tőle is. Anyuval nagyon erős a köztünk lévő kapocs. Olyan erős, amilyen köztem és a kislányom, Jázmin között. Egyedüli gyerek vagyok, de van két unokatestvérem – ők olyanok nekem, mintha a testvéreim lennének. Amit otthonról hoztam, aszerint élem manapság is életem. Sokaknak tartozom köszönettel, legfőképp édesanyámnak. Mindennap beszélünk, de az utolsó meccsem előtt napjában többször is felhívtam. Volt, hogy elindultam Fehérvárról, és amíg hazaértem, addig beszéltünk. Ő ezt úgy mondja, hazakísért... Közben felelevenítettük, mi mindenen mentünk keresztül az évtizedek során. Az én sikereimben neki is nagy szerepe volt.
– Ha azt mondom, Tápiószecső?
– A futball alapjait ott sajátítottam el. Az egyik legkedvesebb időszakom. Jó edzőim voltak, jó csapatunk volt, jó közösséget alkottunk. Tizenegytől tizennégy éves koromig játszottam Szecsőn, sokat tanultam ott. A három év alatt velem foglalkozó három szakember, Ofella Zoltán, Szabó Béla és Szöllősi Tóth András rengeteget tett azért, hogy legyen lehetőségem az előrelépésre. Nélkülük most megint csak nem ülnék itt.
– Ha azt mondom, MTK?
– Az egyik legkedvesebb időszakom – az is. Ha jobban belegondolok, mindegyik az... Pölöskei Gábornak köszönhetően kerültem a kék-fehérekhez, aki egy tóalmási teremtornán szúrt ki. Utána szervezett még két nagypályás edzőmeccset, az egyiken a Tápiószecső, a másikon a Pest megyei válogatott tagjaként játszottam az MTK ellen, azt követően jelezte Gabi bácsi, hogy szeretettel vár. Először úgy volt, Ofella Zoltánt követve Vácra megyek, ám egyik napról a másikra úgy döntöttem, az MTK-ban folytatom. Vácon volt egy tehetségkutató, részt is vettem rajta, majd kaptam egy levelet: sajnálják, de nem feleltem meg. Később azt mondták, tévedésből küldték nekem, és örömmel várnak, ám akkor már késő volt. Ugyanekkor a BVSC-be is igazolhattam volna, de karrierem legjobb döntésének tartom, hogy az MTK-t választottam. Újfent jó helyre, jó edzőkhöz kerültem, Gabi bácsi is a szárnyai alá vett. Volt, akit elvitt a pesti élet, engem nem. Nekem már akkor is a foci volt a legfontosabb. S még valami. Odahaza, Szentmártonban őrzök egy tablót, a 2002–2003-as idényben bajnokságot nyerő MTK-ét. Ha azt hallom, példakép, rávágom, az enyém Illés Béla volt. Mázlista vagyok, hogy az edzéseken és a meccseken láthattam, hogy egyáltalán megismerhettem. Az a csapat egyébként is tele volt olyan emberrel, akire fel lehetett nézni. Halmai Gábor, Pisont István, Hajdu Attila, Győri János, no és Zavadszky Gábor... Az első hónapokban meg sem mertem szólalni, csak tátott szájjal lestem.
– Ha azt mondom, BKV Előre?
– Három NB I B-s meccsem is van! Nem bántam meg, hogy az MTK kölcsönadott a „szomszédba”. A REAC ellen úgy nyertünk kettő egyre, hogy az egyik gólunkat én rúgtam. A Csepeltől kikaptunk négy háromra, az edzőnk, Urbányi István úgy kifakadt, hogy azt máig nem feledem. A Monor elleni gól nélküli döntetlen pedig azért emlékezetes, mert középpályásként előttem játszott Filipovics Vladan, aki ugyan remekül bánt a labdával, ki sem mozdult a kezdőkörből... Aznap nem gondoltam volna, hogy évekkel később ő lesz menedzserem, majd az egyik legjobb barátom.
– Ha azt mondom, Anderlecht?
– Az akkori vezetőedző, Franky Vercauteren miatt is szerződtem Belgiumba. Nem vitás, az is remek döntés volt. Egyből a mély vízbe dobtak, és én megálltam a helyem. Kár, hogy kétszer is eltört a lábközépcsontom, a második után megműtöttek, egy fémlemez azóta a lábamban van. Ennél fájóbb emlékem nemigen akad, imádtam az Anderlechtben futballozni. Családias volt a légkör, mindennap úgy léptem be az öltözőbe, hogy előtte az összes irodai munkatárshoz beköszöntem. Csodás eredményeket értünk el, a Bajnokok Ligájában is játszhattam, és bár az utolsó fél év miatt lehetne bennem keserűség, azt a periódust is megszépíti, ahogy az elnök, Roger Vanden Stock viszonyult hozzám. A részletekben már felesleges elmerülni, maradjunk annyiban, nem úgy nézett ki, hogy könnyű lesz felbontani a szerződésemet, de ő olyan gesztust gyakorolt, amiért egy életre hálás leszek neki. Hozzáteszem, az MTK-nál, az Anderlechtnél és a Vidinél is olyan bánásmódban volt részem, amit kevesen mondhatnak el magukról. Ezért is töltöttem a húsz évig tartó profi pályafutásomat mindössze három egyesületben.
– Ha azt mondom, Brüsszel?
– Ha sokan meghallják a városnevet, nem az jut eszükbe, ami nekem... Nem csupán Brüsszelt szerettem meg, Belgiumot is. Amikor tehetem, visszamegyek, a klubtól is rendszeresen hívnak, hogy mikor jövök. Jóleső érzés, hogy nem felejtettek el.
– Ha azt mondom, hét és fél esztendő?
– Az Anderlechtben és a Vidiben is ennyi időt töltöttem el, az MTK-ban kicsivel többet, mint nyolcat. Az óvodában nem vándormadár volt a jelem... Örülök, hogy volt állandóság a karrieremben, örülök, hogy a kötődés mindig kölcsönös volt. Fontos volt, hogy hosszú távra tudjak tervezni. Remélem, ez a jövőben is így lesz, de ha esetleg edzőnek állok, nem biztos, hogy hét és fél évet megélek egy csapatnál...
– Ha azt mondom, Fehérvár?
– Először négy hónapra érkeztem kölcsönbe, és annyi idő elég volt ahhoz, hogy megfogalmazódjon bennem: ha egy mód van rá, a Vidiben maradok. Noha egyesek fenntartással fogadtak, mondván, levezetni jöttem haza, úgy hiszem, az évek során sikerült rájuk cáfolnom. Azon a nyáron, amikor végleg hazatértem, vehettem volna másfelé is az irányt, Oroszországból például módfelett csábító ajánlatot kaptam, de úgy éreztem, elég volt a külföldön töltött évekből. A szeretteim mellett akartam lenni, és lassacskán elkezdtem felépíteni a futball utáni életemet is. Nem éltem Székesfehérváron, mégis a szívembe zártam. A város is elismerte, amit a klubért tettem, megkaptam a tiszteletbeli polgár címet. Lehet, másoknak ez apróságnak tűnik, én óriási megtiszteltetésnek vettem, hogy egy fantasztikus történelmi múltú város befogad.
– Ha azt mondom, hét?
– Amiről a minap kiderült, hogy voltaképpen nyolc, mert bár én abban a hitben voltam, hogy „csak” négyszer voltam bajnok az Anderlechttel, a statisztika arról árulkodik, hogy ötször, miután abban a bizonyos utolsó fél évben még háromszor pályára léptem – az idény végén pedig első lett a csapat. Végül is inkább eggyel többször legyek aranyérmes, mint kevesebbszer, nem? Az öthöz jön még egy elsőség az MTK-val és kettő a Vidivel, így már elmondhatom: nekem nyolc! Némi hiányérzetem van, mert többször voltam ezüst-, mint aranyérmes, de a lelkem mélyén tisztában vagyok vele, hogy nem lehetek elégedetlen. Összességében jóval több a szép emlék, mint a rossz, ráadásul a rosszat is megszépíti az idő. Amit elértem, gyerekfejjel boldogan aláírtam volna, furán nézne ki, ha most elkezdenék panaszkodni.
– Ha azt mondom, kilencvenöt?
– A válogatott meccsek... A nemzeti együttes mindig elsőbbséget élvezett, felemelő érzés volt, amikor a hazámért játszhattam. A Himnusz ereje elképesztő! A pályán, címeres mezben végighallgatni, semmihez sem hasonlítható. Kiváltképp egy Európa-bajnokságon, amikor a lelátón több tízezer magyar drukker énekli velünk... Tizenegy évesen, amikor az Egyesült Államokban rendezett 1994-es világbajnokságot néztem, azon töprengtem: Úristen, milyen lehet egy ilyen tornán játszani?! Onnantól fogva csak az hajtott, hogy válogatott legyek! Ha vébén nem is léphettem pályára, Eb-n igen, és ma már tudom, ennél többet nem kaphattam volna a futballtól. Kérdezték már tőlem, hogy a kilencvenötből lehetett volna-e száz, amire azt mondom, igen, lehetett volna, mert miután visszavonultam a válogatottól, a klubomban szerintem olyan teljesítményt nyújtottam, amivel kiérdemelhettem volna a szövetségi kapitány bizalmát. De egyáltalán nem bánom, hogy 2016 nyarán úgy döntöttem, ahogy. Ha mégis eljutottam volna százig, mindenképpen megállok, a Bozsik József iránti tisztelet miatt százegyszer semmiképp sem lettem volna válogatott.
– Ha azt mondom, búcsú?
– Alaposan átgondolt döntés előzte meg – a válogatottól való elköszönést éppúgy, mint a visszavonulást. S néhány nappal azután, hogy a függöny legördült, azt mondom, szerencsés fickó vagyok. Mert nem hiszem, hogy annál szebbet remélhettem volna, ahogy a karrierem válogatott és klubszinten véget ért. Mindenkinek azt kívánom, ha egy fejezet lezárul az életében, úgy kerüljön pont a története végére, mint az enyémre.
– Ha azt mondom, edzők?
– Szerencsés vagyok azért is, mert javarészt jó edzőim voltak. Akadt olyan, akivel nehezebben találtam meg a közös hangot, volt, aki fenntartásokkal kezelt, de senkire sem gondolok haraggal. Úgy voltam vele, mindenkitől lehet tanulni valamit – és mindenkitől tanultam is.
– Ha azt mondom, csapattársak?
– Jó volt velük küzdeni! Sok barátra leltem a labdarúgásnak köszönhetően, a legtöbben közülük ott voltak a búcsúmeccsemen. A társak is éreztették velem, mennyire szeretnek. Csak körbe kellett néznem az öltözőben, hogy erről megbizonyosodjam. A mérkőzés után volt egy kisebb ünnepség, amelynek keretében a fiúk megleptek egy karórával. Gyönyörű darab, bizonyára sokat ér, de nekem nem az értéke a fontos, hanem a hátlapjára vésett felirat: Thank You, Captain, 23! Azóta több nap eltelt, de még mindig kapom az üzeneteket tőlük. Sokadszorra döbbentem rá, a futball több, mint játék. Sok mindenre megtanított engem, rengeteget adott nekem.
– Ha azt mondom, társ?
– Voltak hullámvölgyek a magánéletemben. Volt idő, amikor nagyon magam alatt voltam, de érdekes, akkoriban a foci nagyon jól ment. Amikor felmentem a pályára, kikapcsoltam mindent, csak az vezérelt, hogy győzelemhez segítsem a csapatomat. A nehéz periódust a családom és a barátaim támogatásával magam mögött hagytam, a magánéletemet rendbe tettem. Megismertem a határaimat, sokat fejlődtem. Benőtt a fejem lágya. Páromnak, Bettának köszönhetően úgy érzem, célba értem. Jázminnal és az ő kisfiával, Krisztiánnal immár egy családot alkotunk. S nagyon boldogok vagyunk.
– Ha azt mondom, folytatás?
– Amikor elkezdtem focizni, akkor is lebegtek célok előttem, és nincs ez másként most sem. Szeretném kamatoztatni azt a tapasztalatot, amelyre eddig szert tettem. Ez persze nem jelenti azt, hogy könnyű lesz, egy másodpercig sem gondolom, hogy én már mindent tudok a futballról. Akár edzőként, akár vezetőként folytatom, nyitottnak kell lennem az újra, arra kell törekednem, hogy napról napra fejlődjek.
– Ha azt mondom, vége?
– Tudom, elcsépelt, de valaminek a vége mindig valaminek a kezdete. Búslakodhatnék, hogy életem leghosszabb és legszebb szakasza lezárult, csakhogy ez butaság lenne. Egy napot sem szeretnék pihenni, amint lehet, belevágok az új kalandba. Ha a lábamat lógatnám, az nem én lennék. Izgatottan várom, mit dob nekem a gép, de bármit is dobjon, abból a maximumot akarom kihozni. A jó hír az, hogy elsősorban rajtam múlik, sikerül-e. Szeretek tanulni, szeretek fejlődni, vágyom arra, hogy egyre feljebb és feljebb lépjek. Ez vitt előre játékosként, és ez visz majd előre a civil életben is. Meglátjuk, mi vár rám, de félelem nincs bennem. Megnyugvás és boldogság annál inkább.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. június 27-i lapszámában jelent meg.)
| Szia, Csemetém! Tudod, ha hívsz, mindig így veszem fel a telefont: „Szia, Csemetém!” És tudod, ugye, hogy rettentően büszke vagyok rád! Utolsó profi játékosként lejátszott mérkőzéseden megtapasztaltam azt a szeretetet, ami körülvett a Vidinél, és megértettem, miért érzed ott olyan jól magad. Felejthetetlen közös élményben volt részünk. Amikor kifutottál utoljára a pályára, eszembe jutott az a kisgyermek, aki 10 évesen hajnalban elindul busszal vagy vonattal azért, hogy focizhasson. Akik látták, máig emlegetik, hogy ott állt egy kisfiú a buszmegállóban, hóban, sárban, 40 fokban. A táska akkora volt, hogy te is belefértél volna, mert az iskolaszereken kívül minden nap benne volt a fociszerelés is… Este értél haza, akkor kezdtél tanulni. Egyszer, amikor összeakadt a lábad a fáradtságtól, felvetettem, mi lenne, ha egy napot nem edzenél? Kikerekedett szemekkel rám néztél és közölted: „Anya, az nem a Juhász Roland lenne!” Ez a téma ezzel közöttünk egész pályafutásodra lerendeződött, hiszen még „összedrótozva” is játszottál, nem számított semmi. Csak az, hogy focizhass. Nagyon féltettünk, de hagytuk, hogy járd az általad kijelölt utat. Amikor 13 évesen három csapatból kellett kiválasztanod, hová igazolj, azt is rád bíztuk. Amikor a külföldi lehetőségek jöttek, annyi volt a kérésünk, ne a pénz motiváljon, olyan csapatot válassz, amelyben remélhetőleg játszhatsz. Hiszen az a fontos, hogy boldog legyél. És te akkor vagy boldog, ha játszol. Belgiumba kerültél. Bizonyára érzékelted, milyen nehezen éltük meg, de sohasem próbáltunk meg visszatartani. Bíztunk benned, mert ismertünk. Akkor sem akartalak visszatartani, amikor Apát elveszítettük… Egymásra vigyáztunk, hogy a másik ne lássa a fájdalmunkat, mert akkor neki is még rosszabb… Nagyon sok szép, közös élményben is volt részünk, ahogy sorban teljesültek az álmaid az NB I-es bemutatkozástól a gyönyörű eredmények elérésén és a válogatottságon át – ami a legfontosabb volt neked – az Európa-bajnoki részvételig. A legnagyobb siker azonban, hogy emberileg az tudtál maradni, aki voltál. Tartottad magad ahhoz, amivel elindítottunk: „Sohase feledd, honnan jöttél!” Kedden, az utolsó mérkőzésed után többször is megköszöntél mindent nekem, de az igazi köszönet az, hogy ma is minden nap felhívsz. Hidd el, mindazt, amit elértél, magadnak köszönheted, mi csak a hátteret adtuk hozzá. Sohasem féltettelek, most sem féltelek, mert jól tudom, ahogy a pályán, a pályán kívül is eléred, amit szeretnél. Csak azt kívánom neked, hogy továbbra is maradj meg annak, aki voltál, és aki most is vagy. És légy nagyon, de nagyon boldog! Szia, Csemetém! Anya |
„Roli, megemelem a kalapom a karriered előtt! Bár régen volt, talán még emlékszel, hogy együtt kezdtük el, hogy aztán más irányba haladjunk tovább. Fantasztikus sikereket értél el, örülök annak, hogy így alakult a pályafutásod. Várunk a futball utáni életben, én személy szerint inkább valamelyik irodában látnálak legszívesebben, mint a pálya mellett. Ezúton is üzenem neked, a legtöbbet akkor tudsz segíteni, ha magas szinten dolgozol a magyar fociért. A labdarúgás világában van a helyed, pozitív személyiség, példakép vagy – hatalmas szükség van az olyan emberekre, mint te!” Czvitkovics Péter „Az a felfogás, amit a pályán és a pályán kívül képvisel, ritka mifelénk, már csak ezért is lenne érdemes példát venni Roliról. Minden elárul róla, ahogy másokhoz viszonyul, az egyik legjobb ember, akit ismerek. Az U21-es válogatottban játszottunk együtt először, hogy aztán kilenc évvel később a Videotonban váljunk újra csapattársakká. Ott alakult ki a szoros barátságunk, ami a Fehérváron elért bajnoki cím mellett immár egy életre összeköt minket. A visszavonulásával fontos embert veszített a Vidi, de remélem, a magyar futball nem hagyja elveszni őt.” Feczesin Róbert „Először csapattársként találkoztunk, a BKV Előrében játszottunk együtt egy meccsen a Monor ellen. Szerencsésnek érzem magam, hogy a menedzsere lehetek, még akkor is, ha 2010-ben, amikor az Anderlecht színeiben gólt szerzett a Partizan elleni BL-selejtezőn, több szerb barátom árulónak nevezett… A lelkem mélyén persze büszke voltam rá, és most is az vagyok, mert nem csupán játékosként, emberként is fel lehet nézni Rolira. A magyar futball érdekében kívánom, hogy megfelelő pozícióban dolgozzon a jövőben, mert ha valakire érdemes hallgatni, az ő.” Filipovics Vladan „Nagyon jó barátok vagyunk, de sok mindenben különbözünk, például abban is, hogy én könnyebben elengedek bizonyos dolgokat, mint Roli. A búcsút is nehezen élte meg, de ezt nem úgy kell felfognia, hogy valami lezárult, sokkal inkább úgy, hogy valami új elkezdődik. Nincs kétségem afelől, hogy bármibe fog, megállja a helyét, sőt olyan sikeres lesz, mint a pályán volt. Semmi mást nem kívánok neki és a családjának, mint egészséget. Egyúttal kérem tőle, maradjon meg olyannak, amilyen mindig is volt, és akkor biztosan nem lesz gondja az életben.” Huszti Szabolcs „Mielőtt a Vidi sportigazgatója lettem, kevés közös élményem volt Rolival, csak néhányszor játszottunk egymás ellen. Jó volt testközelből látni, mitől lesz valaki kilencvenötszörös válogatott, mitől lesz valaki vezér egy BL-részvevő csapatban. Egyhamar kiderült nekem is, milyen karakter, milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valaki vezérré váljon. Rolira mindig lehetett számítani, a legnehezebb pillanatokban is megmaradt embernek. Ha lehet, azt üzenném a mai fiataloknak, hogy kövessék az ő példáját. Mert véletlenek nincsenek.” Kovács Zoltán „Jó volt ott lenni Roli búcsúmeccsén. Gyönyörű pályafutása volt, amely úgy vált igazán teljessé, hogy az utolsó mérkőzésen az ő góljával nyert a Vidi. Jobban nem is lehetett volna megkomponálni azt az estét. Büszkék vagyunk rá, és ő is büszke lehet magára! Egy legenda köszönt el, manapság kevés az olyan futballista, akire ennyire jellemző a klubhűség. Tizenhét éves korom óta ismerem Rolit, megtiszteltetés volt vele a válogatottban együtt játszani. Amikor utoljára viselte a címeres mezt, bevallom, figyeltem arra, hogy amikor lecserélik, utolsóként én köszönjek el tőle a pályán.” Németh Krisztián „Amit az elmúlt húsz évben elért, okot ad arra, hogy fejet hajtsunk előtte. A fiataloknak az ő példáját kellene követniük, mert ha valaki nem olyan utat szeretne bejárni, amilyet Roli bejárt, akkor baj van. Régóta barátok vagyunk, de ha a pályán találkoztunk, mindig történt valami, sohasem kíméltük egymást – de ez a hozzáállás és a győzni akarás vitt minket folyton előre! Szerencsére csak a cipőjét akasztotta szögre, a labda nem került végleg a sarokba, úgyhogy lesz még módunk egyszer-kétszer összecsapni… Addig is kívánok neki sok sikert és kitartást az új életéhez!” Torghelle Sándor |
A játék sava-borsa – Ballai Attila publicisztikája
Séfek séfe: megvan a legjobb női versenyző és a kieső is
Az Izrael elleni iksz is belefért a franciáknak, ott lesznek az NL nyolcas döntőjében
Séfek Séfe: Kiderült, kik főzhetnek a 10 millióért
Véget érhet az Európai Unió története – Magyarország szemmagasságban tárgyal szövetségeseivel
Most jött: dráma a magyar színházban, menekítik az embereket
Most kihúzhatja magát Varga Mihály: miközben Romániában összeomlott a költségvetés, a magyar államkassza tartja magát
„Bármikor benne van a pakliban, hogy nem bukkan fel edzésen” – új edzője, Szabó Álmos Milák Kristófról
Így készül a tökéletes marhahúsleves
Nagyon sima győzelmet aratott a Vác a női kézilabda NB I-ben
A Fehérvár védője győztes gólt szerzett, Észak-Macedónia legyőzte Lettországot
Tonali góljával az olaszok két vállra fektették Belgiumot
