Vanczák Vilmos: a Messi-affér, a románok elleni gól és az az 1–8

Az Újpest, a Sint-Truiden, a Sion és a Puskás Akadémia korábbi hátvédje jelenleg a felcsúti együttes szakmai stábjában dolgozik, s a nemzetközi futballban szerzett tapasztalatai alapján van mit mesélnie a mai labdarúgóknak. Címeres szerelésben gólt fejelt Románia ellen, Svájcban hajnalig tartó ünneplésben volt része, egy súlyos sérülés után pedig az is kiderült, mekkora segítséget jelent, ha az ember csapattársát Gennaro Gattusónak hívják.

A legemlékezetesebb piros lap

A Magyarország–Argentína meccs előtt az edzőtáborban többen mondták, hogy az ellenfél egy bizonyos Lionel Messivel érkezett Budapestre, és a fiúból egy szép napon nagy játékos lehet... Akkoriban voltak nála nagyobb sztárok is az ellenfél keretében, de azért kíváncsiak voltunk, vajon mit tud a Barcelona ifjú reménysége. Nem sokat tudtunk róla, első pillantásra egy alacsony, törékeny testalkatú fiút láttunk, aki aztán nem sok időt töltött a pályán. Érzésem szerint egyébkén jogtalanul kapott piros lapot. Húztam a mezét, ő szabadulni próbált, és amikor hátraütött, a nyakamat találta el, barátságos meccsen ilyesmiért nem kellene kiállítani a játékost. Utána kaptam a zrikát a társaktól: sokan kíváncsiak voltak rá, de miattam csak néhány pillanatig láthatták.

(2005, Magyarország–Argentína 1–2)

A legkeserűbb gól

A Románia elleni rivalizálás miatt a fejes gólom örök emlék marad, kár, hogy zárt kapus meccsen voltam eredményes. Nézők előtt biztosan teljesen más lett volna ünnepelni, zárt kapus meccsen nem lehet annyira örülni, mintha több tízezer ember előtt találunk be a hálóba. Korábban egyébként sosem játszottam nézők nélkül, emlékszem, a találkozó előtt sokat készültünk arra, mennyire más lesz üres széksorok előtt pályára lépni. Hiányzott a minket buzdító tábor, ráadásul a meccs utolsó pillanatait szívesen elfelejteném: a hosszabbításban egyenlített az ellenfél, így kettő kettő lett a végeredmény.

(2013, Magyarország–Románia 2–2)

A legnevesebb ellenfél

Emlékszem erre a meccsre, az akkori szövetségi kapitányunk, Lothar Matthäus engem bízott meg Henrik Larsson őrzésével. Nem a legkellemesebb ellenfél, ráadásul ott volt mellette Zlatan Ibrahimovic is... Az első perctől látszott, hogy olyan futballkultúrában nevelkedett, ahol megtanítják, hogyan használja a testét a játékos. Fiatal fejjel ugyanakkor jó tapasztalat volt testközelből látni ilyen kaliberű játékosokat. Larssont azért volt nehéz őrizni, mert folyamatosan mozgott, mindig kereste az üres területeket, és pontosan tudta, hova kell futnia, hogy labdát kapjon. Alaposan megdolgoztatott, pedig három belső védővel játszottunk. Juhász Rolandnak ugyanakkor még rosszabb estéje volt, mert Zlatan véletlenül fejbe rúgta...

A legszebb fejes

Tudatos, begyakorolt figura végén fejeltem gólt a Svájci Kupa döntőjében, miután az egyik csapattársam „blokkolt" nekem. Az edzéseken többször gyakoroltuk ezt a szögletvariációt, tudtam, hova kell érkeznem, és több játékos figyelt arra, hogy „előkészítse" nekem a terepet. A Sionban több fejes gólt is szereztem a szögletek után, ilyenkor a rúgó játékosnak, a fejelőnek és a társaknak egyaránt összhangban kell lenniük. Ami a meccset illeti, Sionban a kupagyőzelem szinte a Bajnokok Ligája megnyerésével egyenértékű, úgyhogy utána kiadós ünneplés következett. A főtéren, több ezer szurkolóval közösen zajlott a fieszta, hajnali öt óra körül kerültem ágyba.

(2011, Sion–Xamax 2–0, a gól 11.54-től)

A legnagyobb pofon

Utólag bármilyen furcsán is hangzik, győzelemre készültünk Hollandiában, mert tudtuk, hogy csak a három pont megszerzésével lehet esélyünk megtartani a második helyet a csoportban. A taktikai értekezleten is elhangzott, hogy szó sem lehet bunkerfutballról, a védekezés mellett a támadásokról is beszéltünk, aztán hamar kiderült, hogy semmi esélyünk sincs. Borzasztó érzés volt a pályán lenni, mindannyian a hármas sípszót vártuk. A hollandoknak minden összejött, szép gólokat szereztek, és kivégeztek minket. Emlékszem, a meccs után mindenki néma csendben ült az öltözőben, egy szót sem szóltunk egymáshoz. A repülőtéren kezdtünk el először beszélgetni, akkor mindenki próbálta kibeszélni magából a sokkot. Az volt karrierem legszörnyűbb estéje.

(2013, Hollandia–Magyarország 8–1)

A leggyorsabb segítség

A válogatott összetartás előtt egy svájci bajnokin összefejeltem az ellenfél egyik játékosával, az oldalsó arccsontom betört kicsit, ezért korrekciós műtét várt rám, a csontot ki kellett húzni a helyéről. Szerencsére akkor Sionban a Milan korábbi válogatott középpályása, Gennaro Gattuso volt a csapattársam, ő pedig azonnal segített. Ismert egy olasz orvost, aki kifejezetten az arcvédő maszkokra specializálódott, és gyakorlatilag mindent elintézett nekem. Neki köszönhetően hamar visszatérhettem, így a törökök ellen három egyre megnyert vb-selejtezőn is pályára léphettem. Hogy milyen maszkban futballozni? A perifériás látásból sokat elvesz, oldalra nem annyira látunk, emellett nagyon kellemetlen, amikor izzadunk benne, és a fejeseknél sem ideális.