Sportkrém: Mindenben és mindenhol nyerni akarok! – Szoboszlai Dominik

 

– Szmoking?
– Nem vagyok az a típus, aki gyakran hord öltönyt, de különleges eseményeken szívesen felveszem. Legutóbb az EM Sports karácsonyi gáláján viseltem az erre az alkalomra szabott szmokingot, szerettem volna megadni a módját annak az estének. Úgy gondolom, sikerült, de ennél is fontosabb, hogy amiért összejöttünk, teljesült: egyfelől segítettünk az adománygyűjtéssel, másfelől jól éreztük magunkat.

– Jótékonyság?
– Kiskorom óta szeretem támogatni azokat, akik rászorulnak. Ilyen voltam gyerekként, és ilyen vagyok felnőttként. Jobban szeretek adni, mint kapni, úgy vagyok vele: ha megtehetem, hogy segítsek, miért ne?! S minél többen gondolkodunk így, annál többet segíthetünk. Csak azért nem veszek egy farmert, hogy eggyel több legyen a szekrényben, azt a pénzt inkább odaadom valakinek, akinek szüksége van rá. Karácsony előtt Szalai Ádámmal elmentünk egy gyermekotthonba. Sokat tanultam akkor a srácoktól. Nagyszerűen éreztem magam közöttük, betekintést nyerhettem abba, miként élik a mindennapjaikat. Attól függetlenül, milyen körülmények között élnek, sok gyereknek boldogságot láttunk az arcán. Sajnos a szüleik nincsenek velük, de ott vannak egymásnak, és mi is azért mentünk oda Ádámmal, hogy örömet szerezzünk nekik.

– Példakép?
– Ha a kérdés arra vonatkozik, ki az én példaképem, a válaszom egyértelmű: Cristiano Ronaldo. A mentalitása, a hozzáállása, a töretlen győzni akarása miatt. Fantasztikus, amit elért! Nyolcéves lehettem, amikor a Magyarország–Portugália mérkőzésen mi vezettük fel a portugálokat, háromembernyi »távolságra« voltam tőle. Eddig az volt a legközelebbi találkozásom vele, de remélem, egyszer még összefutunk a pályán. Hogy mi példaképek vagyunk-e? Erről a gyerekeket kellene megkérdezni, de örülnék, ha felnéznének a magyar futballistákra is.

– Tehetség?
– Megkapod, amikor megszülettél, onnantól fogva rajtad múlik, élsz-e vele. Ha nem raksz mellé kemény munkát, jóformán semmit sem ér. A személyes tapasztalat is ezt mondatja velem. Lehet, hogy tehetséges voltam, de nap mint nap rengeteget tettem azért, hogy a képességeimet kamatoztatni tudjam. Ha van egy tehetséges gyerek, aki nem edz becsülettel, illetve van egy kevésbé tehetséges, aki viszont belead apait-anyait, szerintem utóbbi viszi többre.

– Szorgalom?
– Szorosan kapcsolódik a tehetséghez: ha bármit el akarsz érni, melóznod kell érte. Ha esik, ha fúj, ott kell lenned, és meg kell csinálnod, amit az edződ kér tőled. Vagy még annál is többet! S közben arra kell törekedned, hogy jobb legyél mindenkinél. Légy pozitív, figyelj magadra – no, és higgy magadban!

– Főnix Gold?
– Ott kezdtem apával. Ha nincs a Főnix, ha nincs apa elhivatottsága, ha nincs az a jó képzés, most aligha tartanék itt. Csak jót tudok mondani a Főnixről, apáék más felfogásban, más elképzelések szerint dolgoztak, mint a többi klub, aminek meg is lett az eredménye: nemcsak NB I-es, hanem felnőtt- és korosztályos válogatott játékosokat is kineveltek. Ha otthon vagyok, szívesen lemegyek a pályára, jó látni, hogy ma is vannak tehetségek.

– Salzburg?
– Nem volt egyszerű... Tizenöt esztendősen költöztem ki. Egyedül voltam, ráadásul akkor még nem beszéltem németül és angolul, ami nem könnyítette meg a beilleszkedésemet. De valahogy megoldottam! Utólag elmondhatom, nagyon szerettem azt az időszakot, nagyon szerettem a klubot, nagyon szerettem a várost. A mai napig szívesen megyek vissza Salzburgba, jó találkozni a régi ismerősökkel. Négy évig tartoztam a klub kötelékébe, a korosztályos csapatból indulva eljutottam a felnőttegyüttesig, amellyel többször nyertem bajnoki címet és Osztrák Kupát. Mentálisan fejlődtem különösen sokat Ausztriában, és amit ott megtanultam, vittem magammal tovább Németországban.

– Lipcse?
– Az első fél év itt sem volt könnyű, sőt! Sérülés miatt nem léphettem pályára 2021 tavaszán, az Európa-bajnokságról is lemaradtam, ami rettentően bántott. Ma már kijelenthetem, amin akkor átmentem, az is megerősített. Azóta is voltak hullámvölgyek, ám túl vagyok azokon is. Az elmúlt két évben összességében több jóban volt részem Lipcsében, mint rosszban, csakhogy ez sem jött magától, keményen megküzdöttem érte. Volt egy edző, aki nem számított rám, de beleálltam a harcba, megtettem, ami tőlem telt. Korábbi salzburgi edzőm, Marco Rose érkezésével változott a helyzet, élvezem a bizalmat – és élvezem a játékot.

– Válogatott?
– Hú! Imádok a válogatottba menni! Nagyon jó a csapat, kitűnő a hangulat, kiváló a közösség. Lehet, közhelyesen hangzik, ám ettől még igaz: az egységben rejlik az erőnk. Nincs stressz, nem helyezünk nyomást magunkra, ellenkezőleg: igyekszünk levenni a terhet egymásról. Az eredmények pedig arról árulkodnak, hogy jól van ez így.

– Csapatkapitányság?
– Megint csak azt mondom: hú! Huszonkét évesen a magyar válogatott csapatkapitányának lenni óriási megtiszteltetés – és legalább akkora felelősség. Még huszonegy voltam, amikor a tavaly szeptemberi, Németország elleni Nemzetek Ligája-mérkőzésen az akkori csapatkapitány, a lecserélt Szalai Ádám átadta nekem a karszalagot, már az csodás pillanat volt, de amikor a novemberi, Luxemburg elleni meccsre, már a huszonkettedik életévemet betöltve, én vezethettem ki a nemzeti együttest, az egészen felemelő volt. Fantasztikus érezni a szakmai stáb és a társak bizalmát! Mint említettem, jelentős felelősség, hogy ilyen fiatalon lehetek a válogatott csapatkapitánya, de úgy gondolom, képes vagyok megfelelni a követelményeknek, megugrom ezt az akadályt is. Nem utolsósorban azért, mert Szalai Ádám és az ő elődje, Dzsudzsák Balázs is ellátott egy-két hasznos tanáccsal, de ha nem baj, amit ők megosztottak velem, azt én nem osztanám meg a nyilvánossággal...

– Vezérszerep?
– Ha elvárják valakitől, hogy vezér legyen, azt feltételezi, hogy az illető képes megfelelni ennek a szerepnek. Ehhez elengedhetetlen a többiek támogatása, a már korábban is említett egység. Attól még, hogy a válogatott csapatkapitánya lettem, semmiben sem döntök egyedül. Ez eddig sem volt így, és a jövőben sem lesz másként. Szerintem ez így van rendjén. Szeretném kimutatni a tiszteletemet az idősebb társak iránt is, ha van egy kérdés, kikérem a véleményüket, együtt vitatjuk meg, mitévők legyünk. Mindenki elmondja, mit gondol, így jutunk közös nevezőre. Ettől vagyunk egy csapat.

– Felelősség?
– Jól viselem. Szeretem, ha van rajtam nyomás, talán azt is hozzátehetem, hogy el is bírom. Úgy érzem, jót tesz nekem. Nemrég a menedzserem, a pályafutásom során nekem nagyon sokat segítő, engem igen jól ismerő Esterházy Mátyás nyilatkozott úgy, hogy olyan típus vagyok, akinek felelősségre van szüksége, mert minél nagyobb felelősséget kapok, minél inkább érzem, hogy kulcsemberként számolnak velem, annál jobb teljesítményre vagyok képes. Ezen a ponton visszakanyarodhatunk a bizalomhoz, annál is inkább, mert Matyinak maximálisan igaza van: ha hisz bennem az edző, ha folyamatosan játszom, többet tudok letenni az asztalra.

– Barátság?
– A csapatban csapattársak vannak, nyilván akadnak olyanok, akikkel az átlagosnál jobb viszonyban vagyok, eljárunk vacsorázni, kikapcsolódni, esetleg nyaralni. Salzburgban a ma már a Manchester Cityt erősítő Erling Haalanddal, Lipcsében a tavaly nyáron a Leeds Unitedbe igazoló Tyler Adamsszel kötöttem szoros barátságot, természetesen mindkettejükkel megmaradt a jó viszony. A legjobb barátaim Magyarországon vannak – nincsenek sokan, de tudom, hogy rájuk bármikor számíthatok, ahogyan ők is rám. Manapság, amikor egyik meccs követi a másikat, nem olyan könnyű ápolni ezeket a kapcsolatokat, de ezt is megoldjuk valahogy.

– Népszerűség?
– Azt is jól viselem. Még sohasem mondtam nemet, ha a valaki aláírást vagy közös képet szeretett volna. Gyerekként én is kértem egy-egy játékostól, ha elutasított volna, biztosan másképp nézek rá. Tudomásul kell venni, hogy a mi „szakmánk” ezzel jár, örüljünk neki, ha valakinek az a vágya, hogy legyen egy közös fotója velünk. A különböző közösségi fórumokon is jelen vagyok, van, amit én kezelek, van, amit nem, de mindig tudom, hol a határ.

– Európa-bajnokság?
– Egy álmom válna valóra, ha kijutnánk a 2024-es németországi Eb-re. Mint említettem, fájó emlék, hogy a két évvel ezelőtti tornáról lemaradtam sérülés miatt, fantasztikus lett volna a Puskás Arénában játszani Portugália és Franciaország ellen. Remélem, amit a sors akkor elvett, legközelebb visszaadja, ha úgy veszem, Németország most már a második otthonom, jó lenne ott Európa-bajnoki csoportmeccset játszani.

– Világbajnokság?
– Egy másik vágyam teljesülne, ha a vébére is kijutnánk. Azzal, hogy az eddiginél több válogatott indulhat a következő tornán, valamivel nő az esélyünk a részvétel kiharcolására, de jobban tesszük, ha továbbra is a földön járunk. Eddig bevált, hogy a realitás talaján maradtunk, azt kell szem előtt tartanunk, hogy a jövőben is minden tőlünk telhetőt megtegyünk a sikerért. Nem árt hozzátenni, hogy az Eb-re és a vébére egyaránt nagyon nehéz kijutni, mindamellett van ok a bizakodásra, mert a nehéz helyzeteket mostanában meg szoktuk oldani, és remélem, ez a márciusban kezdődő Európa-bajnoki selejtezősorozatban sem lesz másként.

– Gól?
– Szeretek gólt rúgni. Ámbár mindenki szeret, a támadó ugyanúgy, mint a középpályás és a védő. Jó érzés, amikor látod, hogy a labda a kapuban köt ki.

– Gólpassz?
– Gólpasszt adni is nagyon jó érzés. Örülök, ha kiszolgálom a társaimat, ha azt látom, hogy olyan helyzetbe tudtam őket hozni, amiből eredményesek voltak. Hogy mit szeretek jobban, gólt szerezni vagy gólpasszt adni? Legyen mindkettőből egy-egy minden meccsen, és akkor részemről rendben vagyunk.

– Győzelem?
– A legfontosabb. Mindegy, ki rúgja a győztes gólunkat, mindegy, hogy egy negyvenméteres bomba zúdul a kapuba, vagy egy méterről kotorjuk be a labdát, csak az számít, hogy mi nyerjünk. Különben is: a gól az gól, sosem kell megmagyarázni. Ahogyan a sikert sem – a győzelem mindennél előbbre való.

– Versenyszellem?
– Bennem van... Bennem volt már kisgyerekként, bennem van azóta is, és valami azt súgja, örökre bennem lesz. Mindenben és mindenhol nyerni akarok. Edzésen, meccsen, otthon, mindenütt. Családi örökség ez is, nem csoda, hogy néhanapján ölre megyünk apával, ha játszunk valamit...

– Család?
– Nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek. Apa szerepe kiemelkedő volt a fejlődésemben, éjjel-nappal vele voltam. Anya is mindenben támogatott, de ő csak reggel és este látott, mielőtt elindultam otthonról és miután hazaértem. Már Salzburgban voltam, amikor született egy kishúgom. Ők otthon élnek, én ugyebár Németországban, de bármikor számíthatunk egymásra. A legjobbat akarom nekik!

– Célok?
– Már gyerekkoromban is tűztem ki célokat magam elé, de minden idény előtt megfogalmazom a magammal szemben támasztott elvárásokat is. Ami a gyerekkori célokat illeti, ezen a téren egészen jól alakulnak a dolgok, sok mindent elértem, de természetesen vannak még megmászandó lépcsőfokok válogatott és klubszinten is. Nem állok rosszul ebben az évben sem, persze állhatnék jobban is. Amit a válogatottal elértünk, arra éppúgy büszke lehetek, mint a Real Madrid elleni hazai győzelmünkre a Bajnokok Ligájában. Nagy tettnek tartom azt is, hogy a gyengébb szezonkezdet után visszakapaszkodtunk a Bundesligában, és persze azt is, hogy a BL csoportköréből úgy jutottunk tovább, hogy az első két mérkőzésünk után nulla ponttal szerénykedtünk. Mielőtt eljöttünk a téli szünetre, Marco Roséval beszélgettünk arról, hogy ez a csapat mindenre képes lehet. Én úgy vagyok vele, hogy mindig lehet jobb! A csapatnak mostanában jól megy, amiben nekem is van szerepem, meglátjuk, ki sül ki belőle az idény végére.

– Álmok?
– Vannak álmaim is, de mindent megteszek azért, hogy ne csak álmok legyenek...