Értő kezekben – Malonyai Péter  jegyzete     

S itt vagyok még én is...

A rá jellemző visszafogottsággal jelöli ki helyét a fehérvári csapatban Nikolics Nemanja. Szerénysége tiszteletre méltó, de én megfordítom a sort: ott vannak mellette – a többiek is.

Nekem persze könnyű, hiszen tét nélkül állíthatok fel sorrendet a fehérvári csatársorban, ráadásul senki sem vetheti a szememre, hogy elfogult vagyok – tekintsük ezt a kívülálló előnyének.

Most éppen annak kapcsán szólal meg lapunkban a támadó, hogy csapatkapitánynak választották, az öltöző jóvoltából lett első az egyenlők között, ami igazán mérvadó. Mondja, ugyanaz az ember marad, aki volt, ezt duplázom meg azzal, hogy éppen emiatt lett ő a kapitány. Ki legyen, ha nem ő – teszem hozzá.

Nálam folyamatosan ő a példa arra, milyen úton kell eljutnia egy futballistának a legjobbak közé, odáig, hogy több országban legyen bajnok és gólkirály, magyarán, végigjárva a szamárlétrát. Mert ugyebár a Barcs és a Kaposvölgye NB II-es volt ottjártakor, s ott kitűnve került először Kaposvárra, majd az akkor Videoton néven vitézkedő fehérváriakhoz.

Tavaly tért vissza, s most visszatérnek a régi szép idők is, hiszen edzőjével, Márton Gáborral futballozott együtt Barcson, s a tanácsait is hallgatta, amikor ő ült a kispadon. Azt mondja Nikolics, semmi előnye nem származik majd abból, hogy kapcsolatuk régi és szoros, pontosabban nem kéri, hogy kivételezzen vele. Ez utóbbit elhiszem, azt pedig remélem, hogy azért nem kell majd – mint mondja – nulla helyett mínusz egyről indulnia az edzőnél, ha másért nem, hát a bizalom miatt. Arról nem beszélve, hogy nagy kötés, ha két, a futballról sokat tudó ember a pályáról is ismeri egymást.

Ez megint csak olyan megállapítás, amelyet én megtehetek, ha ő mondja, kapna hideget-meleget, mint ahogy akkor is jöttek a fanyalgók, amikor hazaköltözött a tengerentúlról. Leírták, nem véve figyelembe, hogy olyan futballistáról van szó, aki visszatérően észnél van a pályája fordulópontjainál. És még az önérzete sem hagyja cserben, hiszen azért mondta le a válogatottságot, mert úgy érezte, abban a szerepben, amelyet neki szántak, nem juthat el a vastapsig. Nekem, a kívülállónak szent a címeres mez, de egy-egy esetben más is van a világon, mint elvek. És ezzel nem Nikolicsot mentegetem – felnőtt, családos ember nem szorul rá az ilyesmire –, magamat, mint mindig, amikor kivételezek.

A lényeg, hogy jó kezekbe került a fehérvári csapat, ráadásul a kispadon Márton edző, a pályán Nikolics csatár a honfitársam – de ez már egy másik mániám.