Gádorosi Betlehem – Pisont István tolmácsolta a családi áldást

„A csend éve volt ez. Elcsendesedett a világ, és elcsendesedett az ember is, látva maga körül a veszteségeket. Kudarcról, betegségről, halálról, óvatosságról, szabályokról beszélnek mindenütt, én magam is megszenvedtem a vírust. Furcsa módon nekem mégis ez az év hozta el a csúcsot.”

Nehéz jelzőt találni a 2020-as időszakra Pisont István életében – a magasságok és a mélységek éve volt. És ahogy ő mondja, a csendé. Megpróbáltatások idején a félelem kétségekkel teli csendjéé, felszabadult pillanatokban a szív derűs csendjéé, odakint, a pestszentlőrinci Pisont lakás ablakán kívül a vírussal fertőzött nagyvilág nyomasztó csendjéé.

Csend van a Budapest Honvéd edzőjének otthonában most is, de ez már a jövőbe aggodalom nélkül tekintő, a karácsonyra Krisztus-hívő emberként készülő családapa békés, nyugalmat árasztó csendje. Volna oka pedig hangosan elbüszkélkedni a mögötte hagyott hónapok emlékezetes mozzanataival, a tavaszi eredményekkel, első NB I-es vezetőedzői kinevezésével, a kezdésnek elért Magyar Kupa-győzelemmel, vagy éppen azzal, hogy a Bódog Tamás segítőjeként szerényen és serényen végigdolgozott ősz után ismét rábízták a klubvezetők a csapatot. Nem a melldöngetés, a dicsekvés embere azonban az egykor a lelátókon „legnagyobb királyként” éltetett 50 éves futballedző, ugyanolyan visszafogottan beszél a sikeresen elvégzett feladatokról, mint az átélt megpróbáltatásokról – a két családi gyászról, 34 éves unokatestvére, Jancsika gádorosi temetéséről és szeretett nagynénje, Iboly haláláról. Vagy saját tíznapos kálváriájáról, a koronavírussal vívott verejtékes küzdelméről.

„Október 21-től október 31-ig, tíz napon át lázas voltam. Fájt a fejem, minden ízületem, rázott a hideg. A legrosszabb az volt, amikor jöttek a fulladásos rohamok, főleg esténként. Fel kellett ülnöm, apró, ziháló levegővételekkel harcoltam azért, hogy ne fulladjak meg. Ha nincs mellettem segítség, ha nincs velem a kritikus pillanatokban Ági, a feleségem és két nagy gyermekem, Patrick és Petra, nem tudom, mi történik. Illetve sejtem. Ha egyedül vagyok, talán én is meghalok. Rá kellett döbbennem, hogy ha nincs mellettem a család, el tudok veszni. Annyira rosszul voltam, annyira legyengültem, hogy egy teáért sem tudtam kikelni az ágyból. Pedig én Bika vagyok, van bennem kitartás. A legegyszerűbb lett volna szólni, hogy vigyenek kórházba, de azt nem akartam. A hatodik-hetedik napon mégis elgondolkodtam rajta, ilyenkor a pánik, a stressz, a nyomás pillanatok alatt maga alá gyűri az embert. Éppen ezért azt kértem a Jóistentől, hogy segítsen türelmesen viselni ezt a helyzetet, elfogadni az állapotomat, és tiszta tudattal, szépen lassan talpra állni a betegségből. A tizedik napon elérkezett végre ez a pillanat, a szobában már sétálgattam, a kapuban váltottam néhány szót a karantént ellenőrző rendőrökkel. A Jóistenből merítettem erőt a gyógyuláshoz.”

Pisont István mindig is nyíltan vállalta hitét, nemcsak a templom, de az öltöző falai között is. Néhány hete személyes hangú beszélgetés során Bocskay Bertalannal, a Honvéd 18 éves középpályásával tértek rá a vallás kérdésére, és a harmadik, negyedik mondat után előjöttek a gyermekkorra visszanyúló gondolatok, a Békés megyei szülőföld hetvenes- nyolcvanas évekbeli környezete, a falu templomtornyához igazodó tiszta világnézet. A település és a helyi cigányság megbecsülésétől övezett Pisont háznál öt életrevaló gyermek nevelkedett – András, Éva, István, Angéla és Richárd –, az otthon kapott alapokat Varga Béla atya hittanórái és vasárnapi tanításai erősítették meg.

„Magas termetű ember volt, úgy néztünk fel rá, mintha maga az Atya lett volna. A viselkedése, az emberi oldala, a személyisége, a kisugárzása, a hangja, ahogy beszélt, ahogy szeretett minket, ahogy szerette a cigányságot, mind nyomott hagyott bennünk. Nagyon szerettünk hozzá menni. Segített édesanyámnak, munkát adott a rászoruló családtagoknak a templom melletti gyönyörű rózsakertben. Vasárnap reggel kilenc órakor volt a szentmise, de mi, kölykök már fél nyolckor megérkeztünk a templomhoz. Behívott a plébániára, tudta, hogy éhesek vagyunk, reggelivel várt bennünket. Utána kezdett beszélni az evangéliumról. Kartonlapra készített bibliai rajzokat mutatott, a betlehemi jelenetre is jól emlékszem. Tudod, milyen szépek voltak azok? Sohasem felejtem el. Utána meggyújtottuk a gyertyákat, belebújtunk a kivasalt ministránsruhába, el voltak osztva a feladatok, ki lesz a perselyező, ki csenget. Csodálatos volt... Képzeld el, tizenkét cigány gyerek ministrált a templomban! A szentmise végén az atya adott nekünk egy kis perselypénzt fagylaltra, rohantunk vele a cukrászdába, aztán meg haza, mert sietni kellett a meccsre. Gyönyörű vasárnapjaink voltak!”

Néhány éve a Nemzeti Sportnak adott interjúban Pietsch Tibor kollégánknak Pisont István így fogalmazott: „Gádoros az én Betlehemem.” Amikor felemlegetjük régebbi párhuzamát, elmosolyodik, örömmel bontja ki a hasonlatot: ahogyan Jézus szegényes körülmények között, istállóban született, a Pisont családban is nap mint nap meg kellett küzdeni a betevő falatért, ám a bibliai Szent család melegét is érezni lehetett a szeretetteljes gádorosi fészekben. Ott meg kellett tanulni egy életre, hogy a valódi gazdagság nem a pénzen vehető javakat jelenti, hanem azt a nyitottságot, elfogadást, tiszteletet, amelyre Béla atya nevelte a gádorosi kisfiúkat és kislányokat a vasárnapi mise előtt. Na meg a helybeliek körében csak „szent Terézként” emlegetett édesanya, Terike a Pisont gyerekeket.

„A gyerekkori karácsonyok emléke örökre itt él a szívemben. Nagybátyánk olyankor hazalátogatott Szegedről, a családi kasszába be tudott rakni valamit. A karácsonyfa az asztalon állt, rajta csillagszóró, szaloncukor. A zselés volt a kedvenc, azt pillanatok alatt lelopkodtuk, aztán üresen visszacsomagoltuk a papírját, hogy ne legyen feltűnő. Előfordult, hogy anyu a kályhára rakott narancshéjat, annak az illata lengte be a szobát.”

Szigorú adventi böjttel, reggeli futás utáni csendes erdei imával és rendszeres elmélkedéssel készül az idei karácsonyra a gádorosi vasárnapok szellemiségét őrző családapa. A telefonjára érkező napi evangéliumi részletet és magyarázó gondolatot megosztja a „Pisont family” virtuális csoportban, így aztán volt olyan, hogy a messzi szülőfaluban élő testvérek összejöttek, és órákon át beszélgettek a fővárosba szakadt fivértől, Trezitől kapott bibliai üzenetről. Amikor arról kérdezzük a Honvéd-edzőt, melyik történet állt hozzá különösen közel, a következő példabeszédet idézi fel: „Jézus leült szemben a kincstárral és figyelte, hogy dob a nép pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be. De aztán jött egy szegény özvegy, s csak két fillért dobott be. Erre odahívta tanítványait, s így szólt hozzájuk: »Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, ami csak szegénységétől telt, egész megélhetését.«”

Pisont István megpróbáltatások és sikerek után, nélkülözéstől és bőségtől függetlenül tudja, mennyit ér valójában a szegény özvegy két fillérje. Könnyű eligazodnia az élet útvesztőjében: a gádorosi Betlehem csillaga csalhatatlanul mutatja az irányt.