Paks: három Bognár, egy kaptafa – családi interjú

Ami a családi ebédeknél szokott megesni, most a Nemzeti Sport kérésére történt meg: egy asztalhoz ültek Bognárék. Miután helyet foglaltak, jóformán nem volt más dolgunk, mint lejegyezni szavai­kat, illetőleg elkészíteni a fotókat. Az édesapa, egyben a Paksi FC vezetőedzője, Bognár György (a továbbiakban György), továbbá két fia, a csapatnál pályaedzőként dolgozó ifjabb Bognár György (Gyuri) és a középpályássort erősítő Bognár István (Stefi) ugyanis csak mondta és mondta a magáét – széles mosolyok közepette.

NS: – Először együtt, igaz?
Stefi: – Nem, régen együtt laktunk...
Gyuri:    – Mindhárman megfordultunk az MTK-ban és a BVSC-ben, de nem egy időben. A Ferencvárosban és az Újpestben viszont csak ketten voltunk Stefivel, az öcsém ugyebár nagypályán játszott a zöld-fehéreknél, én futsaloztam.
György:    – Gyuri már az MTK-ban focizott, amikor levittük a Fradiba hokizni. Az edzőknek tetszett a játéka, szívesen látták volna a csapatban, neki viszont idővel döntenie kellett: futball vagy jégkorong? Végül a foci mellett tette le a voksát.
Stefi:    – A hokihoz ész is kell... Én teniszező lettem volna, ha nem futballozom. Nagyon szerettem teniszezni, talán még tehetségem is volt hozzá.
Gyuri:    – Legalább ahhoz volt...

NS: – Hány év is van a gyerekek között?
György:   – Három.
Stefi:    – Sokan mondják, hogy három, de tévednek, mert csak két év és háromszázhatvannégy nap.
György:    – Nem sokon múlt... A nagyobbik fiam május hatodikán reggel született, a kisebbik május ötödikén este. Gyuri világra jöttéről az MTK-pályán értesültem. Előtte bevittem a feleségemet a kórházba, de az orvos mondta, nyugodtan menjek edzésre, még nem jön a baba. Mire kiértem a pályára, már hívtak, hogy megszületett... Rohantam Verebes Józsi bácsihoz, ha nem baj, mennék vissza a kórházba.

NS: – Pakson is együtt laknak?
Stefi:   – Még csak az hiányozna!
György:   – Két dudás sem fér meg egy csárdában, nemhogy három...

NS: – Szóval, futballcsapatnál először vannak együtt. Jó ez önöknek?
Stefi:   – Nem... Amúgy jó!
György:    – Sokakban felvetődhet, gondot jelent-e, hogy az egyik fiam a pályaedző, a másik a csapat játékosa, de nekünk ez egyáltalán nem okoz nehézséget. Egyrészről tudjuk, mit engedhetünk meg magunknak, mit nem, másrészről mint mindenki Pakson, mi is tisztában vagyunk vele, mi a dolgunk. Kizárólag azzal foglalkozunk, nem mással.
Gyuri:   – Apuval már Budaörsön is együtt dolgoztunk, negyedik éve, hogy segítem a munkáját. Ebből sohasem volt probléma, most sincs.
György:   – Jól kezeljük ezt a helyzetet, és ha mi jól kezeljük, akkor a csapat is. Ha belépünk a sporttelepre, Stefire úgy tekintünk, mint a Paks egyik futballistájára. Az öltözőben ő nem a fiam, hanem az egyik középpályásunk. Beszélünk egymás közt a futballról, de csak családi körben, és akkor sem a csapat belügyei szolgáltatják a témát.
Stefi:    – Valamelyest furcsa, hogy édesapám a vezetőedző, bátyám a pályaedző, ám emiatt nincsenek álmatlan éjszakáim. Több a pozitív hozadéka ennek, legalábbis azt veszem észre magamon, hogy az érkezésük óta jobban figyelek bizonyos részletekre. Lázadó típus vagyok, de az utóbbi időben visszavettem. Inkább arra összpontosítok, hogy játékosként és személyiségként is fejlődjek.
Gyuri:   – Van hová...

NS: – Ez mindig így megy?
György:   – Egymás zrikálása? Mindig! Jó testvérek, de állandóan piszkálják egymást. No meg engem. Amit gyerekkorukban adtam nekik, most visszakapom. Ha látná, mi zajlik esténként, amikor leülünk kártyázni. Bár Stefi aligha élvezi, mert amíg snapszerban Gyuri a legjobb közülünk, én pedig az ezüstéremre vagyok jó, addig pókerben fordítva van. Egyedül Stefinek van bérelt helye – a képzeletbeli dobogó harmadik fokán.
Stefi:   – Megtenné, hogy rákérdez apunál, hogyan végződött a legutóbbi két snapszerparti?

NS:   – Kedves apuka, hogyan végződött a legutóbbi két snapszerparti?
György:   – Az összesítés a lényeg: Gyuri írja, bár élek a gyanúperrel, éppen ezért áll az élen...
Gyuri:   – Ne szépítsük, egyikünk sem tud veszíteni. Más kérdés, hogy az eredmények azt mutatják, én csak nyerni tudok.
György:   – Még otthon, az Egressy úton volt egy biliárdasztalunk. Nem rémlik, hogy valaha is nyertek volna... Gyurinak abban igaza van, hogy egyikünk sem tud veszíteni, bármihez fogunk, a maximumra törekszünk.

NS: – A gyerekeknél ez apai örökség?
György:   – Mindent az édesanyjuktól örököltek!
Stefi:   – Aputól csak a labdaérzéket...
Gyuri:   – Mi csak szerettünk volna olyan jó játékosok lenni, amilyen ő volt. Az én sorsom akkor eldőlt, amikor kimentem külföldre tanulni. Azért ha tehetem, még ma is játszom a megye hármas Ürömben.
György:   – Azok a legjobb meccsek! Amit ott tapasztal az ember, mindent visz. Tavaly kimentem az egyikre, hát nem arra tekert Eppel Marci édesapja? Nem úgy tervezte, de végignézte velem a mérkőzést, majd a lefújást követően közölte: „Ez megérte!”
Stefi:  – A tesómmal kétezerhatban megnyertük a Joga Bonitót! Háromtagú csapatok versengtek, a győztes utazhatott Brazíliába. Egy kapus, Németh Attila volt még velünk, mi elöl rugdostuk a gólokat, ő hátul megoldott mindent.

NS: – Édesapjukat nem vették be a csapatba?!
Stefi:   – Nem fért bele a korosztályba...
György:   – Én csak néztem őket. Ügyesek voltak, rájöttem, ide még edzőként sem kellek. Gyurinak már akkor is volt érzéke a szakmához.
Gyuri:   – Mindig is érdekelt az edzősködés. Szerettem irányítani – a pályán is.
György:   – Három Bognár, egy kaptafa... Amellett, hogy a felnőtteknél segített nekem Budaörsön, volt egy utánpótláscsapata is Gyurinak. Amit csinált, jól csinálta. Olykor beszélnünk sem kell egymással, tudjuk, mit gondol a másik. Ugyanazt a filozófiát valljuk a futballról, persze megesik, hogy egy-egy játékhelyzetet másként ítélünk meg.

NS: – Előfordult, hogy szakmai kérdésben hallgatott a fiára?
György:   – Igen. Engem is meg lehet győzni, habár nehezen.
Gyuri:   – Még annál is nehezebben...
György:   – Szeretem, ha őszintén elmondja a saját véleményét. Ha futballról van szó, makacs vagyok, kevés ember véleményére adok – Gyuri az egyik.
Stefi:   – Velem sosem beszélnek szakmai kérdésekről. Hozzáteszem, nem is tartozik rám. A három lépés távolságot ezen a téren megtartjuk.

NS: – Az öltözőben néhanapján csak szóba kerül a szakmai stáb...
Stefi:   – Nemigen. Ha esetleg el is hangzik valami, elengedem a fülem mellett.
György:   – Nem faggatjuk Stefit arról, mi van az öltözőben. Látjuk magunktól is, mi a helyzet. A kollégáimra nyugodtan támaszkodhatok. Jó emberek, egyben remek szakemberek alkotják a stábot. Sőt az egész klubot! Pakson megbecsülik azokat, akik sokat tettek a csapatért, a két ügyvezető, Balog Judit és Haraszti Zsolt nem engedi el a kezüket. Családias a légkör, és szerintem mi illünk bele.

NS: – Miért van az, hogy ha a kamera a Paks kispadján mutatja, többnyire csupa mosolygós arcot lehet látni?
Gyuri:   – Jobb lenne, ha idegeskednénk? Az adrenalin természetesen dolgozik bennünk, egyszer-kétszer mi is felugrunk. A hiba a foci velejárója, én csak azt nem szeretem, ha egy-egy rossz döntés megváltoztatja a meccs képét. Az üvöltözés nem a mi stílusunk, ha kiabálunk akár a játékosokkal, akár a bírókkal, semmivel nem vagyunk előrébb.
György:   – A kezdés előtt és a lefújás után nem vagyok ideges. A kettő között azonban igen, de ezt igyekszem leplezni. Hogy ülve vagy állva követem az eseményeket, nem oszt, nem szoroz. Amiben csak lehet, segítem a játékosaimat, de gólt nem tudok rúgni helyettük. A futballban egyébként benne van, hogy valaki rosszul játszik. A mi időnkben is benne volt, csakhogy az emlékek mára megszépültek. Gyakran hallom a szurkolóktól, hogy hú, ti még tudtatok focizni! Jóllehet, amikor mi játszottunk, azt mondták, hogy hú, Alberték még tudtak focizni...

NS: – Mi lesz a tavasszal?
Stefi:   – Remélem, edzőváltás... Komolyra fordítva: magamtól is kicsivel többet várok és a csapattól is. Jó, hogy az ősszel heteken át veretlenek voltunk, de a három vereség nem hiányzott a végén. Meg kell találnunk a középutat, stabilabb csapattá kell válnunk.
Gyuri:   – A csapat mostanra átállt a támadófocira, ha sikerül még több tartalommal megtöltenünk, előreléphetünk.
György:   – Nem akarunk változtatni a filozófiánkon, mindegy, ki áll velünk szemben, megyünk előre. Arra kell törekednünk, hogy jól futballozzunk, mert az általában eredménnyel is párosul. Verebes Józsi bácsi mondogatta, hogy a pálya a mi színpadunk, ott kell megmutatnunk, mire vagyunk képesek. Nem szeretek úgy nyerni, hogy valahogy bepréselünk egy gólt, de más nem történik. A futball egyszerű sport, ámbár jól művelni nehéz.

NS: – Megérte tizenhat év után visszatérni az NB I-be?
György:   – Ha nem a Paksról van szó, és nem lehetünk együtt mi, hárman, nem lennék itt. Jól éreztem magam Budaörsön, nem terveztem, hogy az élvonalban vállalok munkát, de amikor felvetődött ez a lehetőség, úgy gondoltam, ebbe még érdemes belevágnom. Amikor megkerestek Haraszti Zsolték, Gyurival megbeszéltem mindent, de Stefinek addig nem szóltunk, amíg nem dőlt el, hogy jövünk.
Gyuri:    – Egy nap alatt döntöttünk. Kicsit át kellett szerveznünk az életünket, de úgy éreztük, ezt nem hagyhatjuk ki. Az én karrieremben is újabb lépcsőfokot jelent, hogy az első osztályban dolgozhatok – a társaság meg önmagáért beszél.
György:    – Úgy voltam vele, ha tudok segíteni a fiaimnak, miért ne tenném meg.
Stefi:   – Apu, ez gyönyörűen hangzott!
György:   – Akkor jó, hogy itt vagyunk, ugye?
Stefi:   – Hogyne lenne jó! Egyfelől van kiket megvernem snapszerban, másfelől végre nekem is volt egy jó meccsem az ősszel.
Gyuri:    – Na, és melyik volt az?
Stefi:   – Azt nem tudom...