Szeiler József: Úgy érzem, ideje visszatérnem a futballba

– Lassan évtizede annak, hogy eltűnt a futballszurkolók szeme elől. Szándékos volt ez a háttérbe vonulás?
– Szándékosnak nem nevezném... – mondta lapunknak Szeiler József, a Ferencváros korábbi kapusa. – Sohasem ragaszkodtam a népszerűséghez, éltem az életemet, megtaláltam a számításomat a privát szférában. A labdarúgás világából nem érdeklődtek irántam, és én sem a labdarúgás iránt. Tizenhárom éven át voltam a Sugár Üzletközpont igazgatója, lefoglalt ez a munka.

– Hogyan került az áruház-igazgatói székbe?
– Amikor Várszegi Gáborral együtt nekem is távoznom kellett a Ferencvárostól, az üzletember nem feledkezett meg rólam, és felajánlotta a posztot. Fiatalon, harmincöt évesen lehettem az FTC futballcsapatát működtető kft. illetve részvénytársaság igazgatója, de sejtettem, hogy ez nem tart örökké. Mindig jó tanuló voltam, tudatosan készültem a futball utáni életre. Először vendéglátói képesítést szereztem, brókerként is dolgoztam, aztán elvégeztem a sportmenedzseri szakot, majd üzleti vállalkozói diplomát szereztem, jártam a Budapesti Kommunikációs Főiskolára is, nyelvvizsgáztam angolból, és még szakedzői képesítést is szereztem.

– Nagy csalódásként élte meg, hogy távoznia kellett a Ferencvárostól?
– Volt erre egy jó mondatom, amit azóta is gyakran előveszek: két jó dolog történhetett velem, ha maradok a klub vezérigazgatója, és ha nem... Kétezertől három éven át irányítottam az FTC-t, nyertünk bajnokságot, Magyar Kupát, szép sikereket értünk el, de látnom kellett, a Fotex-cégcsoport távozásával hatalmas űr keletkezett a költségvetésben. Utólag talán nem is baj, hogy nem vettem részt a klub mélyrepülésében, ízig-vérig fradistaként nehezen viseltem volna, hogy a másodosztályba száműzik a csapatot.

– Igaz, hogy az Örs vezér terén található irodája zöld-fehér zászlókkal, képekkel volt feldíszítve?
– Sőt, a fontosabb ereklyéim is kint voltak a falon. Volt ott Fradi-óra, -naptár, zöld-fehér zászló, mezek és még ki tudja, mi minden. Gyerekkorom óta fradista vagyok, annak idején az álmom vált valóra, amikor egy csapatban játszhattam Telek Andrással, Lipcsei Péterrel, Lisztes Krisztiánnal. Mindig is fanatikus voltam, láthatja, a házam is zöld-fehér, a kerítésre pedig terveztettem egy méretes Fradi-sast. A munkásokat kértem, fessék zöldre, de azt a feleségem már nem engedte.

– Mindig ennyire kreatív volt?
– Igen, és ezt a fajta beállítottságomat kiélhettem az üzletközpontban is. Én voltam az, aki kitalálta, hogy legyen fitneszközpont is a Sugárban, ami mostanra több ezer négyzetméteres, és a bowlingpályára is emlékezetes eseményeket szerveztem. Amolyan fociklubot is összehoztunk, ahová a régi fradis csapattársaimat hívtam meg, a közönség a helyszínen drukkolt a Bajnokok Ligája-meccsek alatt, az egykori kedvencek pedig elemezték a látottakat. Ennek már nyolc-tíz éve... A Fradi öregfiúkban persze azóta is együtt játszunk a régi társakkal.

– Nem mostanában volt, harminc esztendővel ezelőtt, egy esős novemberi napon mutatkozott be a Ferencváros felnőttcsapatában. Emlékszik, ki volt az ellenfél?
– Már hogy ne emlékeznék?! A Volánt vertük meg egy nullára. A második meccsem még emlékezetesebbre sikerült, a Bröndby ellen játszottunk UEFA-kupa-mérkőzést, a dánok kapuját akkori példaképem, Peter Schmeichel őrizte. Máig őrzöm a találkozó másnapján megjelent Népsportot, a mérkőzés csillagai rovatban éppen kettőnket emeltek ki. Nagy dicséret volt ez akkor.

– Aztán felült a hullámvasútra: hol a csúcson volt, hol pokoli nehéz helyzetbe került.
– Tényleg rengeteg minden történt velem: volt súlyos kéztörésem, autóbalesetet szenvedtem, úgy volt, hogy abba is kell hagynom a játékot. Később jött a betegségem, ebből a szempontból valóban nem volt szerencsém. Máig sajnálom, hogy nem jártam utána megboldogult Nagy Bélánál, a klubmúzeum alapítójánál, hogy játékosként ki ült a legtöbbet a Fradi kispadján. Szerintem én. Józsa Miklós, Balogh Tamás, majd Hajdu Attila volt előttem a sorban.

– Nem is olyan régen azt mondta, a Fradi kedvéért sem térne vissza a magyar labdarúgásba, ehhez képest most duzzad az erőtől, és fiatalokat karolna fel.
– Júliusban, tizenhárom év után álltam fel a Sugár igazgatói székéből, az azóta eltelt időszakban feltöltődtem, s úgy érzem, ideje visszatérnem a futballba. Mindig is szerettem volna tehetségekkel foglalkozni, nem a mennyiségre, a minőségre adnék. Négy-öt fiatalnak lennék a mentora, mindenben a segítségükre lennék. Pontosabban lennénk, hiszen az edzőtáborokat szervező Szűcs Mihály barátommal és Petry Csabával, a korábbi válogatott kapus Petry Zsolt testvérével közösen menedzselnénk a fiatalokat. Mindannyian úgy látjuk, az elmúlt években sokat javultak a körülmények, ám kevés a rendelkezésre álló, jól megmunkálható „anyag”. Mindenben támogatnánk a kiválasztottakat, ha kell, pszichológiai segítséget nyújtanánk, ha kell, az edzőkkel tartanánk a kapcsolatot. Nem pénzkeresési lehetőségként tekintünk erre, hiszen jó, ha öt-tíz év múlva lehet ebből valami bevétel.

– A szomszéddal jóban van?
– Ha nincs itthon, igen... A viccet félretéve, a korábbi újpesti Brockhauser Istvánnal évtizedek óta egymás mellett lakunk, mi akkoriban vettük a telket, amikor a Fradival a Bajnokok Ligájában szerepeltünk, ő pedig a belgiumi éveit követően újította fel a mellettünk lévő házat. Miután az alattuk lévő telken a lánya és a veje, a kispesti kapus, Horváth András lakik, gyakran mondogatjuk, alighanem itt a legmagasabb az egy négyzetméterre jutó kapusok száma.