„Nem tudtam volna tükörbe nézni” – Botka Endre ferencvárosi mesterhármasa

– A harmadik bajnoki cím ugyanolyan édes, mint az első volt?
– Persze, elvégre az aranyérmeket nem lehet megunni. Szerencsére a keddi, Újpest elleni mérkőzésen végre úgy futballoztunk, ahogy kell. Miután a derbit megelőző két bajnoki nem a terveknek megfelelően sikerült, kellően motiváltak voltunk a lila-fehérek ellen. Le akartuk zárni a bajnokságot, és megmutatni, milyen teljesítményre vagyunk képesek, amikor valóban jól futballozunk. Szerencsére mind a kettő sikerült.

– Mire emlékszik a kedd este további részéből?
– A sikert meg kell ünnepelni, de senkivel sem szaladt el a ló, az igazi fieszta vélhetően a Mezőkövesd elleni, utolsó hazai meccsünk után következik. Most vasárnap ráadásul a Fehérvár otthonában lépünk pályára, azt a találkozót pedig akkor sem nevezhetjük tét nélkülinek, ha bajnokként utazunk a vetélytárshoz. Vélhetően sokan nézik majd az összecsapást, igazi presztízscsata lesz.


– A három bajnoki cím közül melyiket volt a legnehezebb megnyerni?
– Talán az elsőt, mert akkor a korai Európa-liga-kiesés és az edzőváltás okozott némi törést, nem úgy képzeltük az idény kezdetét. Az akkori játékunk nem azt vetítette előre, hogy mi zárunk az első helyen, de idővel összekaptuk magukat, és a Fehérvár előtt végeztünk.

– Melyik volt a lassan véget érő klubidény legédesebb pillanata?
– A Molde elleni Bajnokok Ligája-rájátszás visszavágója. Amikor lefújták a találkozót, úgy éreztem, mintha trófeát nyertünk volna.

– És mi jelentette a legnagyobb nehézséget?
– Talán az őszi idény, amikor a sűrű versenynaptár miatt a csapat többsége folyamatosan heti két meccset játszott. Nem egyszerű az optimális terhelés megtervezése, a frissesség megőrzése. Ezen kívül mást nem tudnék említeni, olyan idényünk volt, amelyben szinte minden összejött.

– Amikor a kisfia nagyobb lesz, és megkérdezi majd, hogy miben rejlett a sorozatban három bajnoki címet nyerő Ferencváros ereje, mit válaszol?
– Azt felelem, hogy mindenre felkészítettek minket, és nagyon egységes csapat jött össze a Népligetben. Minden egyes meccsen a „Nyerni kell!” mentalitással futottunk ki a gyepre, és majdnem minden találkozón az történt, amit mi akartunk, képesek voltunk irányítani a játékot. Mondhatjuk, hogy a Bajnokok Ligájában a szerencsére is szükség volt, de addig el kell jutni, hogy szerencséd legyen.

– Említette az aprólékos felkészítést. Úgy hírlik, a Tottenham játékosai a napokban menesztett José Mourinho irányítása alatt még a soros ellenfél bedobásaiból is felkészültek. Szerhij Rebrovnál is ennyire alapos munkára kell gondolni?
– Nagyjából igen. Minden ellenfélre másként készültünk, de ha a szakmai stáb azt látta, hogy a következő rivális bedobásai szöglettel érnek fel, akkor mi is gyakoroltuk a meccs előtti edzésen, hogyan kell levédekeznünk az ilyen szituációt. Tényleg minden apró részletre igyekeztek felkészíteni minket.

– Miről beszélt a szakmai stáb az FC Barcelona és a Juventus elleni BL-meccsek előtt?
– Nyilván tudtuk, hogy az egyénileg képzettebb és jobb futballisták a másik oldalon szerepelnek, de a stáb az említett meccsek előtt is megmutatta azokat a pontokat, ahol esetleg sebezhető a rivális. Igyekeztünk ezeket kihasználni, olykor több, máskor kevesebb sikerrel. És persze próbáltuk élvezni a pillanatot.

– A tökéletes idényt követően hogyan lehet fenntartani a tüzet és megőrizni a motivációt?
– Mivel minden átigazolási időszakban három-négy új labdarúgó érkezik a kerethez, elképzelhetetlen, hogy motiválatlanná váljunk. Mindig akadnak olyanok, akik éhesek a sikerre, akik még egyetlen aranyat sem nyertek, aki pedig már megtapasztalta, milyen érzés bajnoki címet nyerni és a nemzetközi kupasorozatok csoportkörében szerepelni, vágyik arra, hogy ismét átélje ezt az érzést. Emellett minden poszton két azonos képességű játékos vár a bevetésre, ha valaki kevésbé teszi oda magát vagy nem hajt eléggé az edzésen, hamar kikerül a kezdőcsapatból. A kispadozás elkerülése szintén erős motiváció, ráadásul ha a Bajnokok Ligájában akarunk szerepelni, az NB I-ben mindig az élen kell végeznünk. Emellett már a sorozatban megnyert három bajnoki cím is különleges tett volt, a negyedik arannyal ezt is túlszárnyalnánk.

– Mit mesél majd Szerhij Rebrovról?
– Azt, hogy behozta a nagybetűs profizmust a Ferencváros öltözőjébe, és nála minden játékos pontosan tudja, mi a feladata. Ez ősszel látszott igazán. Megesett, hogy valaki három-négy meccsen nem lépett pályára, majd amikor megkapta a lehetőséget, ugyanolyan megbízható teljesítményt nyújtott mint posztriválisa. Nem az a bratyizós típus, megtartja a két lépés távolságot a játékosokkal, de személy szerint sokat köszönhetek neki, nála tanultam meg, hogy mindig készenlétben kell állni. Korábban a meccsek túlnyomó részében kezdőként kaptam lehetőséget, ám az érkezése után ez megváltozott. Nála sosem lehet tudni, hogy ki kerül be a kezdőcsapatba, ezért minden nap úgy kell edzeni, hogy ha ránk esik a választása, készen álljunk a bevetésre.

– Hogyan dicsér és hogyan korhol az ukrán szakember?
– Egyiket sem viszi túlzásba. A dicséret abban merül ki, hogy a kezdőcsapatba jelöl. Ha ez megtörténik, akkor a játékos tudja, hogy jól végezte a feladatát. Szerencsére a negatív kritikával ugyanilyen visszafogott. Nem döngöli a földbe az embert, hanem finoman elmondja, mit kellett volna másként csinálnia az adott helyzetben.

– Mi lehet a következő lépcsőfok? Meg lehet-e célozni, hogy a csapat tavasszal is versenyben legyen a nemzetközi porondon?
– A reális célkitűzés továbbra is az Európa-liga csoportköre. A Bajnokok Ligája az álom, de saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy az teljesen más szint. Nyilván szeretnénk tavasszal is versenyben maradni, de itt már nagyon sok múlik azon, milyen négyesbe kerülünk, és mennyire erős riválisokat sorsolnak mellénk.

– Hosszú távra rendezkedett be a Ferencvárosnál?
– Igen, itt képzelem el a következő éveket.

– Nem is vonzza a légióskodás?
– A magyar futballisták többségéhez hasonlóan szívesen kipróbálnám magam valamelyik erősebb bajnokságban, de nem akarok mindenáron váltani. Csak azért nem igazolnék külföldre, hogy légiósnak mondhassam magam. Legfeljebb akkor váltanék, ha olyan klub hívna, amely Európában magasabban jegyzett a Ferencvárosnál – csakhogy a Fradi az utóbbi években a korábbinál jóval magasabb polcra került. Ha esetleg befut egy kedvező ajánlat, a klubvezetőkkel megbeszéljük a folytatást, de amíg ez nem történik meg, felesleges ezen agyalni. Ahogy említettem, jól érzem magam a csapatnál, nem gondolom, hogy váltanom kellene.

– Tegye a szívére a kezét: amikor 2017 telén elhagyta a Honvédot, számított rá, hogy ilyen sikeres éveket tölt a Ferencvárosban?
– Mindössze annyit tudtam, hogy nagyobb esélyem lesz bajnoki címet nyerni, és az Európa-liga-selejtezőnek is merészebb célokkal vághatunk neki. Úgy alakult, hogy abban a naptári évben a Honvéd nyerte meg a bajnokságot, akkor többen megjegyezték, hogy rossz döntést hoztam. Azt feleltem, hogy a klubváltással nem rövid, hanem hosszú távra terveztem, és most úgy tűnik, kifizetődött a türelem.

– Nehéz döntés volt elköszönni nevelőegyesületétől?
– Sok szép pillanatot hagytam magam mögött, de úgy éreztem, ki kell szakadnom a megszokott környezetből. Ha a futballista kezdi túlságosan jól érezni magát, ha túlságosan baráti a közeg, akkor könnyen elkényelmesedik. Tudtam, a Ferencvárosnál nehezebb lesz bekerülni a kezdőcsapatba, de azt is, hogy fiatalon arra van szükségem, hogy küzdenem kelljen a helyemért.

– Számított arra a dühre, amelyet a klubváltása váltott ki a kispesti szurkolókban?
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen heves érzelmeket vált ki az átigazolásom belőlük. Ugyanakkor megértem őket, nem ezt várták, nem erre számítottak tőlem. Mi, futballisták már csak ilyenek vagyunk. Amellett, hogy a nevelőegyesületünket sosem feledjük, a többség idővel klubot vált, hogy nagyobb célokért küzdhessen. Persze, ha a futballista az egyik legnagyobb hazai riválishoz igazol, akkor ne csodálkozzon, ha megtalálják a szurkolók. Abban a fél idényben ráadásul háromszor játszottunk a Honvéddal, úgyhogy bőven volt lehetőségem megtapasztalni, mit gondolnak rólam Kispesten.

– Akadt olyan Honvéd-drukker, aki néhány év elteltével gratulált önnek a Ferencvárosban elért sikereiért?
– Talán egy.

– Lelkizős típus?
– A klubváltásom előtt annak tartottam magam. Olykor még mindig túlságosan magamra veszek bizonyos dolgokat, de a négy évvel ezelőtti események megtanítottak arra, ha az ember nem lép túl a sérelmein, abba belebolondul.

– Ha találkozna gyermekkori önmagával, a tízéves Botka Endre elégedett lenne azzal, amit huszonhat éves korára elért?
– Többnyire igen. A legtöbb magyar fiatalhoz hasonlóan én is szerettem volna minél előbb külföldre szerződni, és bár ez nem jött össze, az, hogy többek között Lionel Messi és Cristiano Ronaldo ellen futballozhattam, sok mindenért kárpótol. Emellett a válogatottal az Európa-bajnokságra készülhetek, úgyhogy már önmagában ezért az idényért is megérte küzdeni és szenvedni.

– Annak idején miért éppen a labdarúgást választotta?
– Nagypapám futballozott, az ő példáját követtem. Hatévesen kezdtem el, de akkoriban azt mondták, túl későn, és nem fűztek nagy reményeket hozzám. Az akadémiai évek sem kezdődtek valami fényesen, néhányan nem láttak bennem sok fantáziát, de szerencsére én bíztam magamban.

– Ki volt a gyerekkori példaképe?
– A nagypapám. Más nevet azért nem említhetek, mert nem nagyon néztem meccseket.

– Komolyan mondja?
– Igen. Imádom a futballt, de nekem a labdarúgás az edzéseket és a meccseket jelenti. Az el Clásicót, a rangadókat és a fontosabb találkozókat megnézem, de már gyerekként is jellemző volt rám, hogy nem bírtam kilencven percen keresztül a hátsómon ülni. Állandóan mehetnékem van, éppen ezért a szabadidőmben nem nagyon nézek labdarúgást. A karanténidőszak alatt ez értelemszerűen megváltozott, de már érzem magamon, mennyire hiányzik, hogy kimozdulhassak.

– Visszakanyarodva a Honvéd akadémiájához: minden gyerek bajnoki címekről és válogatottságról álmodik. Miért pont önnek sikerült?
– Mivel a korosztályomból az utolsók között kerültem a felnőttcsapathoz, talán a kitartásom miatt. Az edzéseken és a meccseken is mindent beleadtam, úgyhogy még a kemény munkát említeném. Ugyanakkor a szüleimnek is hálával tartozom, amiért elfogadták, hogy az akadémiát választom, korábban pedig fáradhatatlanul vittek az egyéni edzésekre.

– Volt olyan edző az akadémián, aki kételkedett a képességeiben?
– Igen, de én valamiért úgy vagyok bekötve, hogy a negatív kritika sokkal jobban ösztönöz, mint a pozitív visszajelzés. Az jelentette a legnagyobb motivációt, ha valaki azt mondta, hogy úgysem lesz belőlem semmi. Persze amikor ezt napról napra éreztette velem az illető, akkor nekem is megfordult a fejemben, hogy könnyebb lenne abbahagyni, ám ha megtettem volna, biztos, hogy soha többé nem tudtam volna tükörbe nézni. Nem az edző, hanem saját magam miatt. Nem tudtam volna megbocsátani magamnak, hogy néhány ember kételkedése miatt feladom a gyerekkori álmom. Ezen a téren már akkoriban is úgy gondolkodtam mint a felnőttek, és ha abbahagyom, akkor az álmok helyett csak az önmarcangolás maradt volna.

– Mi volt a mélypont?
– Az egyik edzőmeccsen már a pálya szélén álltam, amikor valaki megállított, és közölte, hogy „Te inkább ne!”. Annyit hozzátennék, nem edző volt az illető.

– Pedig a csapatot az edző állítja össze.
– Olyan ember mondta, akinek volt némi beleszólása abba, ki játszik és ki nem. De erről nem szeretnék többet mondani. Természetesen nem a Fradiban történt.

– Rendben, akkor beszéljünk a pozitívumokról. Kinek köszönheti a legtöbbet?
– Sokaknak tartozom hálával, a Honvéd akadémiáján Farkas Tibor két évig volt az edzőm, korábbi jobbhátvédként rajta végig azt éreztem, kitart mellettem. Az utána következő szakemberek nyolcvan százaléka elfogadott és bízott bennem. Amikor az akkor még élvonalban szereplő Kecskeméthez kerültem, bizonyos szempontból éretlen hülyegyerekként érkeztem, de az akkori vezetőedző, Bekő Balázs az első perctől kezdve úgy kezelt, mint érett labdarúgót, ami szintén sokat számított. Nagyon sokat tanultam ott, és amikor visszatértem a Honvédhoz, Marco Rossi is számított rám. Mivel nem vagyok a trénerek kegyét kereső, hízelgő típus, vélhetően a hozzáállásommal vívtam ki, hogy az edzők többsége bízott bennem.

– Ki a legfőbb támasza a pályán kívül?
– A családom és a barátaim. Igaz, utóbbiból nincs túl sok. Sajnos az egyik negatív tulajdonságom, hogy nem nagyon törekszem a kapcsolattartásra. Nagyon ritkán hívok fel valakit azért, hogy megkérdezzem, mi újság. Ha nem hívnak, akkor nem beszélünk. Erre nem vagyok büszke, de akad, aki így is elfogad.

– És ki a legjobb barátja a labdarúgás közegéből?
– A Honvédból Nagy Gergővel és Gazdag Dániellel maradt meg a jó kapcsolat, őket a mai napig a barátaimnak mondhatom. Rajtuk kívül van még egy gyerekkori barátom, akivel annak idején együtt kezdtünk futballozni, de ő idővel abbahagyta és a civil életben helyezkedett el.

– Mennyire figyeli a külvilágot? A médiát, a fórumokat, a sportoldalakat?
– Előfordul, hogy elolvasom, mit írnak, de nagyon ritkán. Ez tudatos a részemről: korábban többször átfutottam, miket írnak névtelenül az interneten, de hamar rájöttem, hogy jobban járok, ha nem teszem.

– Ki a legjobb csapatkapitány, akivel pályafutása alatt együtt játszott?
– Elsőre három név ugrik be. Kecskeméten Vladan Szavics, a Ferencvárosban Böde Dániel, a magyar válogatottban pedig Szalai Ádám.

– Ha már a nemzeti csapat is szóba került, melyik okozott nagyobb eufóriát? A Molde vagy az Izland elleni továbbjutás?
– Utóbbi. Leírhatatlan este volt, főleg így, hogy szinte az egész meccsen hátrányban voltunk és az utolsó percekben fordítottunk. A mai napig kiráz a hideg, ha arra a találkozóra gondolok.

– A válogatott szereplés kapcsán van önben hiányérzet?
– Az utóbbi időszak sok mindenért kárpótolt, de a kezdet nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Amikor először meghívót kaptam, túlságosan tiszteltem a többieket, megilletődött voltam, az edzéseken és a meccseken sem tudtam olyan teljesítményt nyújtani, amilyet elvártam magamtól. Nincs mit szépíteni, túlságosan izgultam, és nem mertem megcsinálni, amit egyébként tudok. A társaim nem éreztették velem, de én olykor feltettem magamnak a kérdést, hogy mit keresek itt.

– Mi változott azóta?
– Idővel a Ferencvárosban több válogatottbeli csapattárssal is együtt játszottam, a zöld-fehéreknél pedig olyan közegbe csöppentem, ahol vagy teljesít valaki, vagy kikerül a keretből – akárcsak a válogatottnál. Mindkét csapatnál nagy nyomás nehezedik ránk, nagyobb a stressz, de miután a Fradiban kellő önbizalmat szereztem, a nemzeti csapatban is jobb teljesítményt nyújtottam.

– Az Európa-bajnokságon a lehető legjobb teljesítményre lesz szükség Portugália, Németország és Franciaország ellen. Mire számít a kontinenstornán?
– Bízom benne, hogy minél több játéklehetőséget kapok, és nem szól közbe semmilyen sérülés a torna rajtjáig. Ami pedig a csapatot illeti, az utóbbi időben bizonyítottuk, a mostani társaság bármire képes. Ezt most a világ legerősebb csapatai ellen kell megmutatnunk.


(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. április 24-i lapszámában jelent meg.)