„Erőt adott, hogy Peter Stöger hitt bennem” – Vécsei Bálint és a kitartás diadala

– Aki Kazincbarcikán kezd el focizni, annak Lipcsei Péter példája lebeg a szeme előtt?
– Minden kisgyerek arról álmodik, hogy futballista lesz. Nem vitás, Barcikán volt kit követni, Lipcsei Péter mellett Komlósi Ádám is sokra vitte, mind a ketten voltak magyar bajnokok, válogatottak. S ne feledkezzünk meg Elek Ákosról sem, akinek még az Európa-bajnoki részvétel is megadatott! Szóval igen, voltak olyan labdarúgók Barcikán, akikre fel lehetett nézni.

– Miskolcon is?
– Ott csak megszülettem. Noha édesanyám odavalósi, csupán életem első egy-két napját töltöttem ott, amíg haza nem vittek a kórházból. Mármint haza, Kazincbarcikára.

– Jól tudom, hogy édesapja tanár?
– Úgy bizony, földrajz-testnevelés szakos tanár, édesanyám pedig óvónő. Pedagóguscsaládból származom.

– Tehát első volt a föci, aztán következett a foci?
– Az én esetemben tökéletesen megfért egymás mellett a tanulás és a sport, mindkét területen megálltam a helyem. Kiskoromban elindultam egy úton, labdarúgó akartam lenni, és ettől a szándékomtól nem is lehetett eltántorítani. Minél jobban ment a játék, annál inkább vágytam arra, hogy NB I-es futballista legyek. Ugyanakkor a tanulást sem hanyagoltam el, be is adtam a jelentkezésemet az egyik erős barcikai gimnáziumba, ahová fel is vettek volna, de addigra már eldőlt, hogy Kispesten folytatom – a futballt és a tanulmányaimat egyaránt. Szerencsém volt, mert jó kis brigádunk volt, az országos bajnokságban játszottunk, élvonalbeli klubok utánpótláscsapatai ellen mutathattuk meg magunkat.

– Az említett jó kis brigádból volt még valaki, aki olyan messzire jutott, mint ön?
– Sajnos nem.

– Miért éppen önnek sikerült?
– Talán a kitartásom miatt. No meg azért, mert én tényleg futballista akartam lenni. Tízévesen már ez vezérelt! A felnőttcsapat akkor másodosztályú volt, minden meccsen kint voltam – vagy nézőként, vagy labdaszedőként. Emlékszem, mekkora ünnepet jelentett, amikor az az idő tájt az NB II-ben szereplő Fradi látogatott Barcikára, vagy amikor a Magyar Kupában az NB I-es gárdákat fogadtuk. Ültem a nézőtéren vagy álltam a pálya szélén, és csak az járt a fejemben, hogy mindenképpen meg akarom méretni magam az élvonalban! Tisztában voltam azzal is, hogy könnyebben érhetem el a célomat, ha akadémiára kerülök. Még választhattam is, mivel hívott az MTK és a Honvéd is.

– Miért a kispestiek mellett tette le a garast?
– A Magyar Futball Akadémia egy évvel korábban indult, én ugyebár a második évfolyamba nyertem felvételt, ha fogalmazhatok így, a kispesti intézmény akkoriban még nem volt annyira felkapott, mint az MTK-é, úgy éreztem, ott több lehetőségem lesz a játékra. Az idő engem igazolt, életem egyik legjobb döntésének tartom, hogy akkor a Honvédhoz igazoltam.

– Még úgy is, hogy tizenöt évesen, búcsút intve a családnak, Pestre kellett költöznie?
– Eleinte nehéz volt, egyik napról a másikra egyedül találtam magam, de mint mondtam már, volt motivációm. Minden szempontból megváltozott az életem, ám ez sem késztetett meghátrálásra. Belecsöppentem egy kőkemény felkészülésbe, addig heti négy vagy öt edzésen vettem részt, Kispesten napi kettőn. A bentlakásos rendszerrel is viszonylag könnyen megbarátkoztam, utólag visszagondolva, hamar megtaláltam a helyem. Az megint sokat segített, hogy remek csapatunk volt, szinte mindent megnyertünk, amit lehetett. Ráadásul volt kiktől tanulnom, mert kiváló edzőim voltak.

– Vagyis ment minden, mint a karikacsapás.
– Ezt csak azért nem erősíthetem meg, mert annak ellenére, hogy az első két év nagyon jól alakult, a harmadik kritikusnak bizonyult. Akkor már ott tartottam, hogy sokszor a felnőtt- vagy a második csapattal készülhettem, ami egyfelől nagy szó volt, másfelől megesett, hogy a hétvégi meccsek miatt két-három hónapig nem jutottam haza. Meglehet, apróságnak tűnik, nekem sokat számított. De nem annyit, mint az, hogy valóra váltsam az álmom! Miután helyre tettem magamban, hogy áldozatokat kell hoznom a céljaim elérése érdekében, nem volt gond. Csak az a keresztszalag-szakadás ne lett volna…

– Hogyan történt?
– Az volt a harmadik meccsem a Honvéd II-ben, a régi műfüves pályán fogadtuk a Pécset 2010 áprilisában. Tíz perc sem telt el a mérkőzésből, amikor letapadt a lábam – legközelebb decemberben léphettem volna pályára, de akkor a szakemberek azt mondták, felesleges kockáztatni, inkább csináljam végig teljesen egészségesen a téli felkészülést. Utóbb kiderült, ez is jó döntés volt, mert májusban már bemutatkozhattam az első csapatban. Amíg tartott a rehabilitáció, rádöbbentem, a sérülésnél nincs rosszabb a futballban. A többiek edzettek, játszottak, én szenvedtem…

– Mígnem eljött 2011. május tizenegyedike! Szép emlék?
– Ha onnan nézem, hogy már a tizennyolcadik életévem betöltése előtt NB I-es játékos lettem, igen, szép emlék, ha viszont az is eszembe jut, hogy három nullára kikaptunk Győrben, kevésbé szép. Amennyire meglepődtem, annyira örültem annak, hogy Supka Attila kezdőként szavazott bizalmat nekem, ha abból indulok ki, hogy végig a pályán voltam, hozzátehetem, hogy éltem is vele.

– Ha már fellapoztuk a históriás könyvet, elevenítsük fel a 2011. szep­tember 25-én történteket is. Ha esetleg nem ugrana be egyből, annyit segítek, hogy az NB II Keleti csoportjában rendeztek meccset Kispesten.
– Ez csak a Honvéd II–Kazincbarcika lehet! Úgy lett egy egy a vége, hogy én lőttem a gólunkat. Az volt az első gólom felnőttszinten, nem tagadom, fura érzés volt a nevelőegyesületem kapujába betalálni. Azért remélem, odahaza senki sem haragudott meg rám! Jóllehet sok ismerős arc már nem volt az akkori Barcikában.

– Összesen hét évig tartozott a Honvéd kötelekébe. A 2012–2013-as idény végén megszerzett bajnoki bronzérem volt a csúcs?
– Az én szememben igen. Az volt az első teljes évadom az első csapatban, rendszeresen játszottam, gólokkal, gólpasszokkal járultam hozzá ahhoz, hogy a Kispest hosszú évek után újra dobogóra állhasson. Külön öröm, hogy a csapatnak számos, a Magyar Futball Akadémián felnőtt játékos is tagja volt. Az utolsó fordulóban, a Haladás otthonában elért döntetlennel vált biztossá a harmadik hely, nem is maradt el az ünneplés. Egy-két benzinkúton megálltunk hazafelé, hogy, hogy nem, a szurkolóink is ott voltak... Emlékezetes hazaút volt, annyi szent.

– Három esztendővel később a Lecce játékosaként lett ismét bronzérmes. Ha nem tévedek, az nem jelentett akkora boldogságot, mint a kispesti harmadik hely.
– Elöljáróban annyit: amíg nem szerződtem a Ferencvároshoz, addig csak bronzot akasztottak a nyakamba, hiszen a Luganóval is kétszer végeztünk a harmadik helyen. Méghozzá drámai körülmények között, mert mindkétszer az utolsó játéknap utolsó perceiben alakultak úgy az események, hogy felkapaszkodtunk a dobogó alsó fokára. A Leccére visszatérve: amikor a Bologna kölcsönjátékosaként a harmadosztályú klubhoz kerültem, azzal szembesültem, hogy a bajnoki cím elhódítása az elvárás. Arról végül lecsúsztunk, csupán harmadikok lettünk, és ugyan a rájátszásban még kiharcolhattuk volna a feljutást, elvéreztünk.

– Ha már eljutottunk Olaszországba: 2015 augusztusában afféle átigazolási bombát jelentett, hogy a Serie A újonca, a Bologna szerződtette a Honvédtól. Ha 2021 októberében visszatekint az akkor történtekre, mit mond?
– Hogy kissé elsietett döntés volt. Persze az embert elvarázsolja, ha egy első osztályú olasz klub hívja, de a mai fejemmel már nem biztos, hogy belevágnék. Jóformán az utolsó pillanatban dőlt el, hogy megyek, hovatovább végül nem is a Bolognában, hanem a Leccében kötöttem ki. Ennek egyik magyarázata, hogy a Bologna akkori sportigazgatóját igen szoros rokoni szálak fűzték a Lecce sportigazgatójához – apa és fia nagyon szerette volna, ha utóbbi klub felkerül a Serie B-be...

– Amikor aláírt a Bolognához, nem is tudott arról, hogy a Leccéhez irányítják?
– Annyit tudtam, hogy első lépésben szeretne kölcsönadni a Bologna, de képben volt egy másodosztályú csapat is. Az minden bizonnyal jobb lett volna, mint a Lecce. Már csak azért is, mert bár addigra már kétszeres válogatottnak vallhattam magam, nem várhattam el, hogy a Serie C-ből meghívjon a szövetségi kapitány. De mielőtt bárki félreértene: mint minden döntésemért, azért is vállalom a felelősséget. Ahogyan törekedtem rá, hogy élvonalbeli játékos legyek, úgy építettem magam arra, hogy külföldön is megméressek. Három NB I-es idény után elérkezettnek láttam az időt arra, hogy légiósnak álljak, amikor megkeresett a Bologna, úgy gondoltam, egy újabb lépést tehetek előre. Innen nézve nem bántam meg a leccei időszakot sem, sőt állítom, amit ott tapasztaltam, annak köszönhetően több lettem. Arról nem szólva, hogy egy év múlva már a svájci első osztályban játszhattam. A tanulópénzt megfizettem – ma már nyilvánvaló, ennyit megért.

– Mivel lett több?
– Például azzal, hogy Luganóban már nem volt gondom a beilleszkedéssel. Amikor megérkeztem Leccébe, nem tudtam olaszul, a csapattársaim zöme pedig nem értett angolul. Mint kiderült, délen annyira nem erőltetnek más nyelvet... A kivételek közé tartozott a ma már az Atalantát erősítő Matteo Pessina, aki egyrészről Észak-Olaszországból származik, másrészről július óta Európa-bajnoknak vallhatja magát. Nagyon rendes srác, jókat beszélgettem vele. Idővel belejöttem az olaszba is, tulajdonképpen rá voltam kényszerítve, hogy megtanuljam, ami egyáltalán nem volt baj, sőt! Ennek fő hasznát már Luganóban vettem, hiszen az olasz határtól alig húsz kilométerre fekvő várost elsősorban olaszok lakják.

– Ha visszatekint a luganói esztendőkre, kijelentheti, hogy sikertörténet volt?
– Igen! A csapat egy évvel azelőtt harcolta ki a feljutást, hogy odakerültem. Akkor már jelentős terveket szőtt a vezetőség, ennek megfelelően erősített, ámbár azt aligha gondolta, hogy mindjárt a harmadik helyen zárva kivívjuk az Európa-liga-szereplést is. A második évet éppen az tette emlékezetessé, míg a harmadikat ismételten a harmadik hely megszerzése, és azzal együtt az El-csoportkör újbóli elérése. A boldogságomat csak fokozta, hogy a csapat stabil tagjaként kivettem a részem a sikerekből.

– Ezért sem tért vissza Bolognába az újabb kölcsönadás lejártával?
– Az első luganói idényemben olyan jól éreztem magam, hogy kértem, hadd maradjak még egy évet. Ennek, hála az égnek, egyik féltől sem volt akadálya. A második év leteltével megvett a Lugano, a szerződésből végül a Ferencváros vásárolt ki tavaly januárban.

– Nem is vágyott vissza Olaszországba, nem akarta megmutatni, hogy ott is megállná a helyét?
– Jól éreztem magam Svájcban, a pályán és a pályán kívül minden rendben volt körülöttem, mindenáron nem akartam visszamenni Olaszországba. Más utat választottam, és mondhatom, megint jól döntöttem. Csodás időszakot éltem át Luganóban, a klubot és a várost is örökre a szívembe zártam. Azt az egyet sajnálom, hogy kilencvenkilenc tétmérkőzéssel a hátam mögött köszöntem el, jó lett volna, ha a századikon is pályára léphetek. Össze is jöhetett volna, ha nem kell kihagynom egy meccset kisebb sérülés miatt. De tudja, mit, ennél nagyobb bánatom már ne legyen a karrierem során!

– Amikor megkereste a Fradi, egyértelmű volt, hogy hazatér?
– Sokat töprengtem azon, mitévő legyek. Ugyanakkor minél többet gondolkodtam, annál inkább motivált, hogy aláírjak ahhoz a csapathoz, amely évek óta folyamatosan fejlődik, amely méltán pályázik arra, hogy Magyarországon mindent megnyerjen, és amely a nemzetközi porondon is maradandót tud alkotni. S volt még valami, ami a költözés mellett szólt: feltett szándékom volt, hogy újra válogatott legyek, ám úgy éreztem, Luganóból erre nincs esélyem. Úgy voltam vele, ha a Bajnokok Ligája- vagy Európa-liga-részvevő Ferencvárosban jó teljesítményt nyújtok, a szövetségi kapitány figyelmét is felkelthetem. Így is történt, igaz, másfél esztendővel később, mint azt reméltem…

– Hogyan élte át azt a periódust, amikor Szerhij Rebrov alig számolt önnel?
– Nehezen. Noha tisztában voltam vele, hogy a keret roppant erős, azért jöttem haza, hogy minél többet játsszak. Hajtott, hogy meghatározó ember legyek a Fradiban, ám a lehetőséget nemigen kaptam meg a bizonyításra. Az igazsághoz tartozik, hogy Rebrov kiváló munkát végzett, fantasztikus eredményeket ért el vele a klub. Hogy nem számolt velem, nem lehet felróni neki. Amikor tavaly nyáron talán lett volna esélyem arra, hogy meggyőzzem arról, helyem van a kezdő tizenegyben, arccsonttörést szenvedtem, kimaradtam a BL-menetelésből is. Mivel a csapat sikeres volt, az edzőnek nem volt oka a változtatásra. Hogy közben nyertünk két bajnoki címet, egyfajta vigaszt jelentett, de nem titok, nem egyszer feltettem magamnak a kérdést: menjek vagy maradjak? Valójában én sem tudtam, mi a jó döntés, mindamellett nem akartam megfutamodni. A nyáron, amikor Peter Stöger átvette Rebrov helyét, úgy voltam vele: adok magamnak még egy utolsó sanszot. Nem vágytam többre, csak arra, hogy megkapjam az esélyt. Az, hogy Peter Stöger hitt bennem, erőt adott, és úgy vélem, éltem is a lehetőséggel.

– Kitartó típus, nemde?
– Az vagyok! Sohasem adom fel, mindig hiszek abban, hogy a befektetett munka előbb-utóbb gyümölcsözik. Ha a lelkem mélyén úgy is éreztem, hogy többet érdemelnék, nem sértődtem meg, ellenkezőleg: még jobban akartam bizonyítani. Gyerekkorom óta céltudatos vagyok, amit elértem, azzal nem elégedtem meg, mindig azt néztem, miben lehetek még jobb.

– Abban egyetértünk, ha nem ennyire elszánt, a nemzeti együttesbe se lett volna visszaút?
– Teljes mértékben! 2014 júniusában kétszer ölthettem magamra a címeres mezt, aztán eltelt hét év úgy, hogy a mindenkori szövetségi kapitány nem kalkulált velem. Mégsem tettem le arról, hogy újra válogatott legyek, ha leültem a tévé elé, hogy nézzem a csapatot, az járt a fejemben, mennyire szeretnék visszakerülni. Már az jólesett, hogy Marco Rossi meghívott az októberi világbajnoki selejtezőkre, hát még az, hogy Albánia és Anglia ellen is beállított! Egyedül azt sajnálom, hogy a Puskás Arénában nem tapasztalhattam meg, milyen élményt jelent telt ház előtt futballozni, de talán erre sem kell várnom sokáig...

– Ha már szóba kerültek a jó tulajdonságai, korábbi kispesti csapattársa, egyben egyik legjobb cimborája, Hidi Patrik elárulta, a segítőkészsége mellett az őszintesége az egyik legnagyobb erénye.
– Nem szokásom kertelni, ami a szívemen, az a számon. Arra persze ügyelek, hogy ne lépjem át a határt, ne bántsak meg senkit, de ha nem vagyunk egyenesek egymáshoz, az nem visz előre. Én is elvárom, hogy őszinték legyenek velem, ha például nem úgy megy a játék, ahogyan kellene, mondják meg bátran. Mindenkinek az életében vannak rosszul sikerült meccsek, ám azokból is lehet tanulni.

– Amikor bizonytalan volt a ferencvárosi jövőjében, jó barátja nem próbálta rávenni, hogy játsszanak újra együtt a Honvédban?
– Volt róla szó, mi több, más klubok is kerestek, de mint mondtam, nem tartozom azok közé, akik egykönnyen bedobják a törülközőt. Azért jöttem haza, hogy a Fradiban bizonyítsak, nem akartam úgy elmenni, hogy jóformán a lehetőséget sem kaptam meg rá. Most azt érzem, jókor vagyok jó helyen, minden kerek körülöttem.

– Azt azért tisztázzuk, hogy kinek jobb a bal lába: Hidi Patriké vagy Vécsei Bálinté?
– Ha már engem kérdez, akkor az enyém. Persze Patriké sem rossz...

– Akad egyáltalán hiányérzete a pályafutása kapcsán?
– Nem az elszalasztott lehetőségeket siratom, azt szeretem megélni, amit az élet ad nekem. Ha valami mégis fáj, az az, hogy tavaly csak nézője lehettem a Bajnokok Ligája-szereplésünknek. Nagyon szerettem volna a játéktéren hallgatni a BL-himnuszt, de ami akkor nem valósult meg, már jövő ősszel összejöhet. Azon vagyok, hogy ez még megadasson nekem. S ha esetleg még egy Európa-bajnokságon is pályára léphetnék, aligha maradna üres hely a bakancslistámon.

– Mit gondol, van olyan kazincbarcikai gyerkőc, aki manapság arról ábrándozik, hogy bejárja Vécsei Bálint útját?    
–  Bízom benne, hogy igen. Amit elértem, nem lehetetlen véghez vinni. Jóllehet sok lemondás, erő és kitartás kell hozzá, mert a tehetség önmagában már kevés. Az út hosszú, akadnak buktatók is, de végig lehet menni rajta. És higgyék el nekem, megéri!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. október 30-i lapszámában jelent meg.)