Honvéd: Spanyol vagyok, visz a vérem – Nono

– Aktuális a kérdés: hogy van?
– Köszönöm, már jól – felelte lapunk érdeklődésére José Antonio Delgado Villar, ismertebb és rövidebb nevén Nono, a Bp. Honvéd 28 éves középpályása. – Az elsők között voltam, akinek január elején pozitív lett a vírustesztje Kispesten, de túl vagyok a nehezén, a napokban már a csapattal edzhettem, sőt, az Ajka elleni szombati edzőmeccsen egy félidőt játszhattam. Mindent megteszek, hogy minél hamarabb a lehető legjobb állapotba kerüljek, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy semmit sem szabad elsietni, lépésről lépésre kell haladni. Két hétig voltam bezárva, nem csinálhattam semmit, szenvedtem.

– A tünetektől is?
– Hála az égnek, azoktól nem. A feleségem és a kislányom tesztje is pozitív lett, szerencsére nekik sem volt semmi bajuk. Mindenesetre érdekes, hogy már másodszor fertőződtem meg, de egyszer sem jelentkeztek tünetek. Az viszont megviselt, hogy amíg karanténban kellett tartózkodnom, nem futballozhattam. Egyebek mellett ezért is remélem, hogy a második alkalom egyben az utolsó volt.

– Nehéz lehet így készülni a tavaszi szezonra.
– Persze, hogy nehéz. Mindenkinek az. Ami nagyon rossz, az a bizonytalanság, sohasem tudni, mikor lesz a teszt pozitív. Úgy érezzük, egészségesek vagyunk, de a vizsgálat kimutatja, hogy mégsem. Kiesünk a munkából két-három hétre, a jó formának annyi. Ha innen nézzük, mi talán még jókor, a felkészülés elején találkoztunk a vírussal, legalábbis azt mondom, jobb, hogy most söpört végig rajtunk, mintha a bajnokság közben ért volna minket utol. Sajnos manapság már együtt kell élni ezzel, de próbálunk minél kevesebbet gondolni rá. Igyekszünk a játékra összpontosítani.

– Beszéljünk is a futballról! Ha jól sejtem, nem őriz szép emlékeket a bajnokság első feléről.
– Tényleg nem. A Honvédnak nem a nyolcadik helyen kellene állnia! Több hibát is elkövettünk az ősszel, ha előre akarunk lépni, tanulnunk kell belőlük. Emellett meg kell nyomnunk az újraindítás gombot, be kell bizonyítanunk, hogy jóval többre vagyunk képesek annál, mint amit eddig nyújtottunk. Azért kell küzdenünk, hogy minél feljebb kapaszkodjunk a tabellán, s nem azért, hogy elkerüljük a kiesést.

– A statisztikák arról tanúskodnak, hogy az ön teljesítményére nem lehetett különösebb panasz, két gólja hat gólpasszal párosult, az InStat-mérések alapján csapata legjobbja volt.
– Az lehet, hogy a számok hízelgők rám nézve, csakhogy én többre vágyom. Hogyan is lehetnék elégedett, amikor a csapatunk nem úgy szerepel, ahogyan a bajnokság elején elterveztük? A folytatásban szeretnék több gólt szerezni, több gólpasszt adni – nem az hajt, hogy a statisztikámat javítsam, sokkal inkább, hogy a Honvédot segítsem.

– Jó néhány meccset nyerő állásból buktak el az ősszel, ami aligha tett jót az öltözői hangulatnak.
– Az elveszített mérkőzést követő napok lassan teltek, az biztos. Valóban több olyan találkozón maradtunk pont nélkül, amelyen sokáig jobbak voltunk az ellenfelünknél, a hajrában mégis alulmaradtunk. Hogy miért? Talán azért, mert bizonyos szituációkban nem koncentráltunk megfelelően, akkor is mentünk előre, amikor már nem kellett volna. A forró szív megvolt, de a hideg fej hiányzott. S meglehet, időnként már az önbizalom is. Éppen ezért sokkal higgadtabban kell játszanunk a tavasszal, de azt is el kell hitetnünk magunkkal, hogy a mezőny első felében van a helyünk.

– A higgadtság önre is ráférne, nem? Eddig öt sárga és egy piros lapot kapott, eltiltás miatt a Gyirmót elleni nyitányt kénytelen kihagyni.
– A magánéletben csendes és nyugodt vagyok, de a pályán ezer fokon égek. Van, amikor ez jó, máskor nem. Ha elkap a hév, az is azért van, mert a legjobbamat akarom nyújtani. Nem északról jöttem, spanyol vagyok, visz a vérem. A játéktérre mindig úgy megyek fel, hogy bárki álljon velünk szemben, győzni akarok. Már most kiráz a hideg, ha belegondolok, hogy a Gyirmót ellen nem léphetek pályára, holott fontos meccs lesz. Muszáj megnyernünk. Én egyet tehetek majd szombaton: szurkolok a társaimnak.

– Korábban másfél évig volt a Diósgyőr játékosa, fél éve a piros-feketéket erősíti. Megszokta, megszerette Magyarországot?
– Nagyon! S legalább ennyire fontos nekem, hogy a családom is remekül érzi magát Budapesten. Miskolcon is minden jó volt, az emberek odavoltak a csapatért, s nincs ez másként Kispesten sem. A főváros gyönyörű, habár ezt már akkor tapasztaltam, amikor még Diósgyőrben futballoztam. Ha időnk engedte, csapat- és honfitársammal, Diego Velával autóba ültünk és meg sem álltunk Pestig. Aminek volt egy óriási előnye, itt ismertem meg a páromat, a gyermekem édesanyját. Úgyhogy már csak ezért is örökké hálás leszek Magyarországnak.

– Igaz, hogy Horváth Ferenc miatt is választotta a nyáron a Honvédot?
– Sohasem felejtem el, hogy ő adta meg nekem az esélyt arra, hogy Magyarországon játsszak. Az azt megelőző időszakban nem úgy alakult az életem Spanyolországban, ahogyan szerettem volna, szükségem volt a környezetváltásra. Újra fel kellett építenem magam, és ebben a DVTK akkori vezetőedzője, vagyis Horváth Ferenc sokat segített. A sors végül úgy hozta, előbb ő hagyta el Miskolcot, aztán én. Szép három és fél évet töltöttem a Slovannál, egyik siker követte a másikat, háromszor lettünk bajnokok, ugyanannyiszor Szlovák Kupa-győztesek, bejutottunk az Európa-liga csoportkörébe. Kereken száz tétmeccsel a hátam mögött köszöntem el a pozsonyiaktól. Úgy voltam vele, ha Horváth Ferenc hív, jönnöm kell, tartozom neki ennyivel. Én tudom csak, milyen sokat kaptam tőle, igyekszem abból visszaadni valamit. Ezért is lenne jó megindulni felfelé. No meg azért is, hogy újra megízleljem, milyen csodás érzés sorozatban győzni. A Slovannal szinte minden hétvégén nyertünk, el is szoktam a vereségektől, de itt, Kispesten volt részem néhányban.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy a Honvéd labdarúgójaként is eljut száz fellépésig?
– Miért ne? Lenyűgöző, ami a klubot körbeveszi, minden adva van a jó szerepléshez. A csapat fontos láncszemének érzem magam, boldog vagyok itt. S ha boldog vagyok, akkor tudok jól futballozni.