„A góllövés a szenvedélyem” – Nikolics Nemanja, a fehérvári klubrekorder

– Kapott 113-as mezt is?
– Látja, azt nem. Lehet, nem bíztak abban, hogy két gólt szerzek… Komolyra fordítva: hálás vagyok a klub munkatársainak a figyelmességért. Nem csupán az új klubrekordról megemlékező dresszre gondolok, az ünnepi alkalomra legyártott filmre, a Vidiben elért bajnoki góljaimat megörökítő összeállításra, a múltat felelevenítő fotókra és más gesztusokra is. Azt érzem, hogy ez a csúcs nemcsak nekem volt fontos, hanem mindenkinek Fehérváron. De ha már szóba került a mez, bevallom, már arra „gyúrok”, amelynek a kétszázas virít a hátán. A minap megleptek egy részletes statisztikával is, amely arról tanúskodik, hogy minden sorozatot figyelembe véve százhatvan gólnál járok a Vidiben. Nem mellesleg: holtversenyben az általam nagyon tisztelt Szabó Józseffel, akinek, ugyebár, a bajnoki gólrekordját szárnyaltam túl. No de ez még a jövő zenéje, most arra koncentrálok, hogy lőjem meg a száztizennegyedik gólomat is, lehetőleg már a következő fordulóban.

– Mi lett a sorsa a 112-es felsőnek?
– A kisfiam, Marko elkérte tőlem. Ahogy azt a labdát is, amellyel a történelmi gólt szereztem – a gyirmótiak voltak olyan kedvesek, és nekem adták. Marko nagyon várta, hogy megdöntsem a csúcsot, szerintem a végén már jobban izgult, mint én. Ha nem voltam kezdő, ha lecseréltek, ideges volt. A mentalitása elképesztő, még nincs nyolcéves, de bolondul a futballért, nem túlzás, a mindene.

– Nem ismerős ez a szemlélet…?
– De, valahonnan igen…

– A klubhonlapon „levetített” Niko 112 című filmben családtagjai, edzői, volt és jelenlegi csapattársai beszélnek önről. Szembesíthetem egy-két állítással?
– Hogyne!

– A bátyja, Vukan úgy nyilatkozott, már tíz éve az hajtotta, hogy idővel a bajnoki gólcsúcs az ön nevéhez fűződjön.
– Ez így igaz! A 2011–2012-es idényben az utolsó fordulóban maradtam le a gólkirályi címről, Adamo Coulibaly úgy nyert, hogy ő eredményes volt az utolsó játéknapon, én nem. A Debrecen meccse szombaton volt, a miénk vasárnap, úgy léptem pályára az Újpest ellen, hogy tudtam, ha gólt rúgok, beérem Coulibalyt, ha kettőt, megelőzöm, de ha egyet sem, ő a gólkirály. Az esélyeimet csökkentette, hogy a huszadik percben Marco Caneirát kiállították, és bár emberhátrányban is támadtunk, sőt végül kettő nullára nyertünk, egyik gólt sem én szereztem. Ez olyan dacot szült bennem, hogy kijelentettem, a karrierem során nem szeretnék máshol futballozni, csak a Vidiben, mert én akarok a klub legjobb góllövője lenni! Az élet végül úgy hozta, hogy 2015 nyarán el kellett mennem, de négy és fél évvel később szerencsére volt visszaút. Örülök, hogy nem okoztam csalódást azoknak, akik bíztak a visszatérésemben, amiként annak is, hogy amit egy évtizede célul kitűztem magam elé, mostanra elértem.

– Azért merész vállalkozásnak tűnt…
– Szeretem a lécet egyre magasabbra és magasabbra tenni. Igyekszem a maximum maximumát kihozni magamból, hogy ha évek múltán visszatekintek a pályafutásomra, ne legyen bennem hiányérzet, ne az motoszkáljon a fejemben, hogy ezt vagy azt a lehetőséget miért szalasztottam el. Miután visszatértem, az vezérelt elsősorban, hogy a már többször is emlegetett csúcsot elérjem. Addigra már kétszeres bajnok és háromszor gólkirály voltam a Vidivel, és amellett, hogy a csapatot hozzá akartam segíteni újabb sikerekhez, az egyéni cél is motivált. Félreértés ne essék, nem az érdekelt, hogy a mellemet veregethessem azzal, hogy én vagyok a legjobb. Arra vágytam, hogy amiért idehoztak, teljesítsem. Úgy voltam vele, ha egyszer ki kell sétálnom az ajtón, abban a tudatban csukjam be magam mögött, hogy ami rajtam múlt, megtettem. Nem utolsósorban azért, hogy ezzel is viszonozzam, amit itt kaptam. Amikor 2010 februárjában a feleségemmel, Nórival Kaposvárról Székesfehérvárra költöztünk, egy szimpla állomásként tekintettem a klubra és a városra. Ezzel szemben mára a második otthonunkká vált. Hosszasan sorolhatnám, mennyi minden köt már ide bennünket, de talán elég, ha annyit mondok, hogy a nagyobbik kislányunk, Tijana és Marko itt született. Amerikából ide jöttünk haza, itt is tervezzük a jövőnket.

– Az első bajnokcsapat kapitánya, Sándor György azzal „vádolta meg”, hogy csak a góllövés érdekelte.
– Így volt! S ha nagyon őszinte akarok lenni, most is így van. Gyuri igaz barát, nagyon jó ember – méltán viselte a csapatkapitányi karszalagot. Azért tudta ő is, hogy a csapatérdek mindig előbbre való volt nálam az egyéninél. Ha a társam jobb helyzetben volt, passzoltam neki. Kivéve, ha biztos voltam abban, hogy gólt rúgok… Egyszer majdnem azért maradtam le a gólkirályi címről, mert a bajnokság hajrájában, a Puskás Akadémia elleni találkozón hiába voltam ziccerben, legurítottam a labdát a mellettem érkező Filipe Oliveirának. Ezt az utolsó fordulóban visszaadta a sors: a paksi Simon Attila nem lőtt gólt a Fradinak, én egyszer betaláltam a Diósgyőr ellen, így végeztünk holtversenyben az élen. Ugyanakkor lehet bármit mondani, a csatárt a gólok száma minősíti. Ha vége van az idénynek, azt nézik, hány meccsen játszott és hány gólt szerzett. A karrierje befejeztével végképp. Ezért is fontos, hogy egy játékos mit tesz le az asztalra, meddig hajlandó feszegetni a határait azért, hogy valóra váltsa az álmait. Az esetemben még nem jött el a számadás ideje, de annyit már megállapíthatok, hogy bár volt részem sikerekben és kudarcokban egyaránt, másodpercnyi kétségem sincs afelől, megérte a sok szenvedés és lemondás! Minden játékpercért, minden helyzetért, minden gólért meg kellett küzdenem, de ez sem zavar. Hálás vagyok azoknak az edzőknek, akiknél folyton ki kellett harcolnom a helyemet a csapatban, és hálás vagyok a támadósorban konkurenciát jelentő társaimnak is, mert így legalább nem állt fenn annak a veszélye, hogy belesüppedek a komfortzónába.

NIKO 112 – A FILM

– A Fehérvár második bajnoki címét megnyerő csapat kapitánya, Juhász Roland úgy fogalmazott, abban a gárdában minden sorban akadt legalább egy vezér, a támadósorban éppenséggel Nikolics Nemanja.
– Megtisztelő, ha Roli így vélekedik. Mindenre képes voltam és vagyok a Vidiért! Elmondhatatlanul büszkévé tesz, hogy ma már rekordernek számítok szeretett klubomban. Jókora teher esett le a vállamról, amikor meglőttem a száztizenkettediket. Az évad elején nem hittem volna, hogy ilyen sokat kell rá várni, volt pechem, rúgtam kapufát, megesett, hogy a VAR „szólt közbe”, és persze az is megtörtént, hogy kiszorultam a kezdőből. Ezen azonban felesleges keseregni, így alakult, és kész. A lényeg, hogy 2022. március tizenkilencedikén megszületett az a gól, amire annyira vágytam. Aztán mindjárt még egy.

– Az eddigi száztizenháromból melyik a legkedvesebb?
– Meglehet, furán hangzik, amit mondok, de nem becsülném meg a többi gólomat, ha most egyet kiemelnék közülük. Sokan állítják, minden gól fontos, az általam eddig elmondottakból talán kiderülhetett, hogy nekem különösen.

– Kovács Istvántól tudjuk, volt olyan is, amit kölcsöncipőben lőtt.
– Az volt a századik NB I-es találatom! A Nyíregyháza elleni mérkőzés előtt „Kokó” odaadta az egyik pár cipőjét, mondván, ha abban szerzem meg a jubileumi gólt, aláírva kéri vissza. A helyzetet könnyítette, hogy ugyanaz a méretünk, ugyanazt a márkát szeretjük – nem is maradt el a gól. Jóllehet, előtte kihagytam egy tizenegyest és rúgtam egy kapufát… A mérkőzés után annak rendje és módja szerint aláírva adtam vissza neki, örülök, hogy mindmáig nagy becsben tartja. A szememben „Kokó” a csapat egyik ikonikus alakja, az elmúlt tíz évben kevesen tettek annyit a Vidiért, mint ő, a sikerek kilencven százalékából kivette a részét. Ráadásul olyan srác, akit nem lehet nem szeretni.

– Kovácsik Ádám sem fukarkodott a dicsérő jelzőkkel: ön méltó utódja lett Juhász Rolandnak a csapatkapitányi poszton, a motivációs beszédei pedig kifejezetten hatásosak. Igaz, tette hozzá, lehetnének valamelyest kurtábbak…
– Jogos. Aki ismer, tudja, szeretek beszélni, főleg, ha fociról van szó. Ádinak azért írtam egy üzenetet, hogy próbálom rövidebbre fogni…

– A Fehérvár mezében elért száztizenhárom bajnoki gólját megörökítő felvételt hányszor nézte meg az elmúlt napokban?
– A családdal egyszer. Majd egyedül még egyszer. Jó látni ezeket a képsorokat. Még akkor is, ha közben rádöbben az ember, hogy repül az idő. Az első Vidi-gólomat akkor lőttem, amikor még nem voltak gyerekeink, ma már Tijana, Marko és Nia vár otthon. Tijana nagyon aranyos volt egyébként, úgy meghatódott a filmeken, hogy elsírta magát.

– Édesapja is elhullajtott egy-két könnycseppet?
– El bizony. Nekem a futball lényege az érzelem. A szeretteim mindvégig mellettem voltak ezen az úton, Nóri Kaposvártól kezdve Varsón és Chicagón át Székesfehérvárig biztos támaszt jelentett, nála jobb feleséget és édesanyát elképzelni sem lehet. Amikor együtt néztük a filmet, jó volt látni az ő és a gyerekek arcán azt a boldogságot, amit én is érzek. Más kérdés, hogy felnevettek, amikor meglátták, hogyan néztem ki tíz éve, amikor Fehérvárra igazoltam. Húsz-harminc esztendő múlva, egy pohár bor mellett jó lesz ismét megnézni ezeket a felvételeket. Lehet, akkor már nem lesz annyira éles a memóriám, mint manapság. Most még az van, hogy ha mond egy meccset, rávágom, mi lett a vége, rúgtam-e gólt.

– Rendben, induljon a teszt, de előtte mást kérdeznék: tudja, melyik csapat ellen volt legtöbbször eredményes az NB I-ben?
– A Pápa ellen, összesen tizenháromszor. Talált?

– Süllyedt! Hány gólt lőtt a Ferencvárosnak?
– Hatot vagy hetet. Legyen hét!

– Kettőből kettő! No és az Újpestnek?
– Ha minden igaz, tizenkettőt! Csakúgy, mint a Diósgyőrnek. Vannak olyan csapatok, amelyek ellen kijött a lépés.

– Első élvonalbeli klubját, a Kaposvárt hányszor keserítette el?
– Nem volt szép tőlem, de hétszer. Közel áll a szívemhez a Rákóczi, már csak azért is, mert az első klub volt, amely az élvonalban megadta nekem a lehetőséget a bizonyításra. Egy családi barát, Varga László vitt oda, én pedig éltem az Illés Jánostól és Prukner Lászlótól kapott eséllyel. A Kaposvár viszont abból élt, hogy eladta a legjobbjait, mások mellett André Alvest, Oláh Lórántot és Dusan Vasziljevicset. Amikor bejelentkezett értem a Vidi, örömmel mentem, mert az volt a benyomásom, hogy a klub szándékai egybecsengenek az enyéimmel. Hatodik csatárként érkeztem, eleinte nem volt könnyű, de minden jóra fordult. Bárhol játszottam, sok szeretetet kaptam. Nem azért kedveltek, mert aranyos gyerek voltam és jókat nyilatkoztam, hanem mert látták, mindent megteszek a csapatért. A pályán kívül mindenkinek megadtam a tiszteletet, de a pályán nem ismertem barátságot – ezért is rúghattam hét gólt a Kaposvárnak. Az egyiket azon a napon, amelyen először lettünk bajnokok a Vidivel. Már egy fordulóval korábban, Kispesten aranyérmesek lehettünk volna, vezettünk kettő nullára, többen már be is hűtötték a pezsgőt, ám a Honvéd egyenlített, így néhány napot csúszott a bajnokavatás. Sebaj, legalább hazai pályán ünnepelhettünk. Énekeltünk, pezsgőztünk, nevettünk, sírtunk…

– Nikola Mitrovics valóban csak önnek volt hajlandó passzolni?
– Úgy rémlik, Walter Lee, Filipe Oliveira, Torghelle Sanyi olykor panaszkodott… Óriási brigád volt! Annyira akartuk a sikert, hogy ha valami nem úgy alakult, ahogyan terveztük, ordibáltunk egymással. Azt a bizonyos határt sohasem léptük át, ha össze is kaptunk, másnap már a világ legjobb barátai voltunk. Nikola is nagy cimborám volt abban a csapatban, de sokszor veszekedtünk. Ha pontatlanul indított, én voltam ideges, ha kihagytam a helyzetet, ő. A többiek meg amiatt morogtak, hogy nem kapnak labdát. Végül megegyeztünk Nikolával, hogy háromszor nekem passzol, egyszer meg a többieknek, így mindenki jól jár… A viccet félretéve: az a Vidi nemcsak a pályán volt erős, a pályán kívül is. Sándor Gyuri, Marco Caneira, Juhász Roli, Torghelle Sanyi és Nikola is vezérnek számított. Az egymás közötti játék vérre ment, aki vesztett, úgy érezte magát, mintha a világbajnoki döntőben kapott volna ki. Sajnáltam is a meccset vezető edzőt, mert a vesztesek általában rajta vezették le a dühüket. Istenem, de szép időszak volt – az is.

– Ha egy mérkőzésen nem talál a kapuba, mi történik?
– Régebben az történt, hogy két-három napig nem szóltam senkihez, még a feleségemhez, a testvéremhez, a szüleimhez sem. Feldúlt voltam, azon tépelődtem, mit rontottam el. Mára javult a helyzet. Már elég egy nap ahhoz, hogy lehiggadjak… Azért más úgy hazamenni, hogy a gyerekek a nyakadba ugranak, puszilgatnak és ölelnek, amíg bírnak. Ha nem rúgok gólt, a bánatomat nem vihetem haza, nem lehetek dühös, ha körülöttem vannak. Ha elmennek aludni, akkor persze elkezdtek azon agyalni, miért nem jött össze a góllövés… Büszke vagyok arra, hogy harmincnégy évesen is ilyen a hozzáállásom, ugyanúgy szeretek gólt rúgni, mint húszévesen. Egy biztos, ha ez az érzés elmúlik, ha egyszer azt tapasztalom, nem bosszant, hogy nem voltam eredményes, abbahagyom a futballt. Ha úgy folytatnám, hogy elmúlt a gólszerzés iránt olthatatlan vágyódás, becsapnám a klubomat, a társaimat, a szurkolókat és magamat.

– Mi a következő jelentős cél?
– A százötvenedik NB I-es gól! Mivel Kaposvárról „hoztam magammal” harmincat, csupán hét hiányzik. A bajnokságból nyolc forduló van hátra, minden meccsen szeretnék a kapuba találni. A legfontosabb most az, hogy a csapat hasznára legyek. Az sajnos már eldőlt, hogy ebben az idényben nem nyerünk trófeát, borzasztó vereségsorozat van mögöttünk, csak az lebeghet a szemünk előtt, hogy a hajrában úgy teljesítsünk, ahogy az a Fehérvártól elvárható. Rajtam nem múlik, minden nap bizonyítani akarok! Még megállom a helyem ezen a szinten, a teszteredmények is alátámasztják, hogy fizikailag rendben vagyok, évek óta nem hagytam ki meccset sérülés vagy betegség miatt. Az éltet, hogy további győzelmekhez segítsem a Vidit, amíg a pályán vagyok, ki akarok facsarni magamból mindent.

– Sok üzenetet kapott a csúcsdöntés után?
– Rengeteget! Mások mellett írt Sztanyiszlav Csercseszov, aki a Legiánál volt az edzőm, a Chicago Fire pályaedzője, valamint Joan Carrillo és Szabics Imre is – ezúton is köszönöm nekik és mindenki másnak. S még egyszer köszönöm Garancsi Istvántól kezdve a stábtagokon, csapattársakon, a rám vigyázó orvosokon és masszőrökön át a Vidi összes munkatársának és szurkolójának, hogy mellettem voltak az itteni éveim során. Összesen ötször voltam gólkirály, mindegyik címre elképesztően büszke vagyok, de ez más. Bajnok, kupagyőztes vagy gólkirály többször is lehet valaki, ám klubcsúcsot csak egyszer dönthet meg. Szerintem nem sokan gondolták volna, hogy a Kaposvárról érkező Nikolics Nemanja egyszer túlszárnyalja a legendás Szabó József rekordját. Megjegyezném, Józsi bá úriember volt, az elsők között gratulált, a 112-es mezt már az ő aláírásával ellátva kaptam meg. Azt mondta, a csúcsok azért is vannak, hogy megdöntsék őket. Tudom, mennyire fontos neki a klub, de ő is tudhatja, hogy nekem is az. Ha már valaki elé került a rangsorban, talán nem bánja, hogy én vagyok az.

– Vajon egyszer önt is lekörözi valaki?
– Marko már azzal állt elém, hogy ő lesz az! A Vidi U8-as csapatának tagjaként nagy álmokat szövöget, van önbizalma, minden szögből kapura lő – emlékeztet valakire… Néhány gólt még szeretnék hozzátenni az eddigi terméshez, hogy aki felül akar múlni, annak még nehezebb dolga legyen, de cseppet sem bánnám, ha idővel a fiam lenne, aki átadja a múltnak a rekordomat. Legalább családban maradna.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. március 26-i lapszámában jelent meg.)