Tizenegy válogatott meccsén csak egyszer kapott ki – ki az?

Nagy történelmi pillanat maradt kihasználatlanul csaknem száztíz évvel ezelőtt, 1912. május 5-én a 19. osztrák–magyar válogatott labdarúgó-mérkőzésen. Először fordulhatott volna elő, hogy egyazon találkozón három testvér ölti magára a címeres mezt, s hogy nem került be az annalesekbe a figyelemre méltó epizód, Kertész II Vilmos rovására írandó. A Kertész futballdinasztia akkor már háromszoros válogatott középső tagja ugyanis nem vállalta a szereplést, így „csak” a középcsatárposzton helyet kapó bátyja, Kertész I Gyula és balfedezet öccse, Kertész III Adolf lépett pályára Bécsben. Persze okolhatnánk Gyulát is, mert nemcsak első, hanem egyúttal utolsó meccsén is szerepelt országunk csapatában, így aztán később is – a két fiatalabb fivér jóvoltából –legfeljebb duóval képviseltette magát a család a válogatott szerelésében. Viszont nyertek hárman Magyar Kupát az MTK-val, bajnoki címet pedig azért nem szereztek „trióban”, mert Gyula már nem volt tagja az 1914-ben hosszú aranykorszakot nyitó kék-fehér gárdának.

Egyértelműen Vilmos vitte a legtöbbre (lásd keretes írásunkat), mégis a 130 éve született, tragikus körülmények között 28 évesen elhunyt Adolf pályáját igyekszünk bemutatni.

Induljunk is ki az Alberttől Zsákig című könyvből, amelyben a következőket olvashatjuk:

„A Kertész-dinasztia legifjabb válogatott tagjának já­tékát intelligencia, könnyedség, tetszetős stílus jellemezte. Jól szerelt, pontosan passzolt. A támadásban és a védekezésben egyenértékű fedezet, nagyon jó ké­pességű labdarúgó volt. Pedig igen nagy hátrányt je­lentett számára, hogy egyik karjával sokat bajlódott. Mérkőzés közben gyakran maga illesztette helyére a kificamodott karját.”     

Nos, meglehetősen sokkoló magunk elé képzelni, ahogy Adi (így becézték Kertész III-at) visszaigazította a végtagját, talán nagyot kattant is, amikor a helyére került. Óhatatlanul felvetődik a kérdés, nem túloz-e a visszaemlékező, így hát utánajártunk a legendának és meggyőződtünk róla, nem jár messze az igazságtól.

Mindjárt itt van egy 1911. októberi MTK–Wiener AC meccs, amelynek második félidejében, a tizenkettedik percben szerencsétlenül ütközött ellenfelével, és „olyan hangosan jajdult fel, hogy a közönség ijedten kiabált orvosért”. A jobb válla ficamodott ki, ám nem ő nyújtott magának elsősegélyt (ennyiben megcáfoljuk a fent említett mesélőt), hanem az Üllői úti sporttelep orvosa, dr. Fürst Zsigmond rakta helyre a sérült testrészt – Brüll Alfréd, az MTK elnöke egy-egy szép ezüst cigarettatárcával hálálta meg Fürstnek és kollégájának a szakszerű segítséget.

Kertész III négy hónap múltán, az 1910–1911-es idény igencsak megkésett, nem tévedés, 1912. február 25-én rendezett MTK–FTC elődöntőjében (1:0) szisszent fel újra és nyugodtan mondhatjuk, hogy az 1966-os vb-n a diadalmas brazil meccsen (3:1) felkötött karral is küzdő Mészöly Kálmán méltó elődjének tekinthetjük.

Ezúttal az első játékrész tizenkettedik percében történt meg a baj: olyan szerencsétlenül esett, hogy a korábban megsérült jobb válla kiugrott a helyéről. S mit csinált Kertész III? Tizenegy minutum szünet után visszatért szvetterben (!), alatta felkötött kézzel, csakhogy a játékvezető nem engedte így játszani, miként társai is gyengéden tuszkolták lefelé. Erre tíz perc múltán újra megjelent a sebesült, immár sportdresszben, és hősiesen végigjátszotta (vagy inkább végigstatisztálta) a mérkőzést.

S még egy példa, egyúttal visszakanyarodva az 1912. május 5-i osztrák–magyar összecsapáshoz. A Nemzeti Sport „kijáró jobb karja” miatt aggódott, a Sportvilág viszont optimistán tekintett előre és úgy fogalmazott, sokkal valószínűtlenebb, hogy karja ismét kiugrik, mint hogy feladatát nem fogja a lehető legnagyobb megelégedésre ellátni. S valóban, Kertész III Adolf másodszor húzhatott válogatott mezt. Még 1911 októberében Svájc ellen mutatkozott be (noha 9:0-ra győztünk, játékát szürkének minősítették), ezt követte tíz Ausztria elleni összecsapás, összegzésként pedig leírhatjuk: 11 válogatott találkozóján hétszer nyert, háromszor döntetlent játszott, és csak egyszer kapott ki a magyar együttes.

Az Alberttől Zsákig kötetben olvashatjuk azt is, hogy „technikai képzettsége nem maradt el Vili bátyjáé mögött. Finom, könnyed játékfelfogása tö­kéletesen beillett az MTK stílusába. Valamiben mégis a bátyja mögé szorult: korántsem volt olyan határozott, erélyes labdarúgó.” Az állításnak az sem mond ellent, hogy az MK 1910-es fináléjában kiállították... Miután a szeptemberi találkozó döntetlenre végződött, október 2-án ismét összecsapott az MTK és a BTC. Az első félidőben két gólt kapó, ugyanakkor egy jogos tizenegyest a bírón számonkérő BTC rendkívül durván futballozott a szünet után, aminek négy kiállítás lett a következménye – az egyik páros büntetés volt, merthogy Kertész III revánsot vett Levák Istvánon. A tervekhez képest egy órával később kezdődő meccset sötétedés miatt a 80. percben lefújta a játékvezető, majd nagy vita kezdődött a zöldasztalnál a folyatásról. Végül az a döntés született, hogy november 20-án lejátsszák a maradék tíz percet, és ennyi idő elég is volt az MTK-nak, hogy – immár Kertész III Adolfot nélkülözve – még egy gólt szerezzen, egyúttal megnyerje az először kiírt Magyar Kupát.

Vállproblémája olyannyira akadályozta Adit, hogy az 1912–1913-as idényt teljesen ki kellett hagynia, majd az első világháborúban neki is be kellett vonulnia – katonai ruharaktár-kezelőként nem volt kitéve nagy megterhelésnek, még ha 1916 februárjában a frontra távozott is. Az 1918–1919-es évadban újra hiányzott a neve az összeállításból, utolsó idényében, az 1919–1920-asban viszont minden addiginál több, 16 találkozón segítette együttesét.

A világháborút és Trianont követő válságos gazdasági helyzetben – sok futballistához hasonlóan – ő is vándorbotot vett a kezébe, de nem a profizmust választotta: feleségével és pici gyermekével 1920 szeptemberében telepedett le Saarbrückenben, egy bankban kapott állást, mellette a helyi SC Saar 05 együttesét edzette. Három hónapot sem töltött a francia ellenőrzés alatt álló Saar-vidéken, amikor november utolsó napjainak egyikén (nincs pontos adat) halálos autóbalesetet szenvedett. A Pesti Hírlap szerint Metzbe tartott (ott dolgozott trénerként bátyja, Gyula), míg a Sporthírlap azt írta, hogy Homburgból Neunkirchenbe igyekezett, hogy elintézze a Nemzeti SC korábbi játékosa, Hesser Tibor játékengedélyét. Állítólag a ködös időben  „egy kanyarulatnál hatalmas kőrakásnak ment neki az autó. A sofőr és Kertész III ki­estek belőle s összetört csontokkal és megrepedt koponyával holtan terültek el az úton.”     

Klubja nem feledkezett meg özvegyéről és gyermekéről: 1922 januárjában 4000 márkát küldött nekik, februárban saját költségen síremléket állítottak Kertész III Adolfnak, májusban pedig már a harmadik jótékonysági mérkőzést szervezték meg (a korábbi kettőből 20 ezer márka gyűlt össze). A 28 évesen elhunyt MTK-fedezet a saarbrückeni zsidó temetőben alussza örök álmát.