Sikerre éhes, vagány srácok tündérmeséje – 2002 a csoda éve volt Zalaegerszegen!

– Tényleg tudja Marika néni telefon­számát?
– Hogy a fenébe ne tudnám! Évente egyszer legalább beszélek vele, de inkább többször. Marika néni – bocsánat, nem tudom másként mondani – nagyon nagy forma. Afféle mindenes volt a klubnál, folyton pörgött, ha kellett, mosott, ha kellett, varrt, máskor almás pitét sütött a játékosoknak. Jó értelemben véve igazi vidéki asszony, aki bárkit helyre rak. Végtelenül jólelkű hölgy, szívén viselte a csapat sorsát – ő is. Mert a mi sikerünk titka az egység volt. Az, hogy a vezetőktől kezdve a játékosokon és a szurkolókon át a pályafelügyelőig mindenki egy irányba húzott. Felemelő volt érezni, mennyire beállt mögénk mindenki. Elképesztő lelkesedés lett úrrá a drukkereken, miután 2001 nyarán jól igazoltunk. A Sport utcában, ahol most egy nagyáruház van, akkor még sportpálya állt. Ott játszottuk az első edzőmeccsünket az NB III-as Teskánd ellen. Tudja, mennyien állták körül a pályát?

– Háromszázan?
– Háromezren! Már akkor kitört a fociláz. A csapatban sok zalai kötődésű játékos szerepelt, hozzájuk jött még Urbán Flórián, Kenesei Krisztián, Szamosi Tamás, és Molnár Balázs is hazatért Spanyolországból, s talán még az én személyem is számított valamit. Sokat nyomott a latban az is, hogy jóformán csak magyar futballistákból állt össze a keret. Két légiósunk volt, Radu Sabo és Liviu Bonchis, de akkor már mindketten évek óta Magyarországon játszottak, mai kifejezéssel élve „futballmagyarok” voltak. Sokan el sem tudják képzelni, milyen hangulat uralkodott akkor Zalaegerszegen, hálás vagyok a sorsnak, hogy megtapasztalhattam.

– Miért éppen egy fiatal, még a negyvenedik életévét sem betöltő edző lett a ZTE vezetőedzője 2001 nyarán?
– Meglehet, azzal hívtam fel a vezetők figyelmét, hogy miután az idény közben átvettem a Vasast, bronzérmesként zártuk a bajnokságot. Az angyalföldi történethez hozzátartozik, hogy bár nagyon értékes volt a harmadik hely, talán végezhettünk volna előrébb is, ha három-négy körrel a vége előtt nem lép ki a főszponzor. Nagy Ferenc, a zalaiak menedzsere a bajnokság hajrájában keresett meg, emlékszem, az utolsó fordulót követő vacsorán a Vasas egyik vezetője elém vágta a Nemzeti Sportot, amelyben az állt, hogy Bozsik megy Zalaegerszegre… Holott akkor még nem egyeztünk meg, arra csak azt követően került sor, hogy találkoztam Nagy Ferenccel a budapesti lakásán. Szívem szerint maradtam volna a Fáy utcában, csakhogy a már említett támogató kiszállásával a csapat gyakorlatilag szétesett. Még így is nehezen tudtam elképzelni, hogy Budapestről Egerszegre költözöm, de gondoltam, meghallgatom, mit mond Nagy Ferenc, abból baj nem lehet. Nem is lett, sőt…

– Igaz, hogy amikor ment fel a menedzser lakására, Urbán Flórián éppen jött lefelé?
– Igaz! Mondtam is magamban, ebből lehet valami, ezt valóban komolyan gondolják a vezetők! Amit felvázoltak, nekem, ambiciózus edzőnek roppant szimpatikus volt. Miután az előző bajnokságban kevésen múlt, hogy kiessen a Zete, kijelentették, hogy még egy ilyen idényre nem vágynak, úgy akarják megerősíteni a gárdát, hogy a tizenkét csapatos mezőny első feléhez tartozzon. Azt persze senki sem mondta ki, hogy meg kell nyernünk a bajnokságot, ez nem is tűnt reálisnak. Annak ellenére sem, hogy az igazolások kétségkívül jól sikerültek. Jóllehet, amikor felvetődött Juhár Tamás szerződtetése is, azt mondtuk a segítőmmel, Simon Antallal, hogy ha „Juci” is jönne, küzdhetnénk akár az aranyéremért is. Végül nem jött, köztünk pedig sokáig nem volt téma, hogy odaérhetünk az első helyre.

– Holott úgy indították a bajnokságot, hogy az első hat meccsükből ötöt megnyertek, és a hatodik is döntetlen lett.
– Néhányan már azt hitték, a bab is hús… Nem csoda, hogy a hat veretlen mérkőzés után négyszer kikaptunk. Kissé bele kellett nyúlni a csapatba, egy-két játékos háttérbe szorult, ők a télen távoztak is. A bajban azért kiderült, milyen sokat jelent, hogy jó futballisták vannak az öltözőben. Akadt köztük „nehézfiú” is, de olyan is kell abba a csapatba, amely nagyot akar alkotni. A gépezet ismét beindult, jó focit játszottunk. Mindig is gyűlöltem az izzadságszagú döntetleneket, arra törekedtünk, hogy látványos legyen a játékunk. Idehaza akkor még az emberfogás volt a divat, ritkaságszámba ment a területvédekezés, de mi azt alkalmaztuk leginkább, meg is fogtuk vele az ellenfeleket. Gyorsak és technikásak voltunk, ha elvesztettük a labdát, hamar visszaszereztük, eldugtuk, megjárattuk – nem véletlen, hogy a legtöbb gólt mi rúgtuk. Ezzel kapcsolatban egyébként eszembe jut egy jó sztori, de ehhez messzebbre kell visszakanyarodni.

– Kanyarodjunk!
– Az előzményekről annyit: mivel mindig próbáltam több lábon állni, az életemben a futball mellett folyamatosan jelen volt az üzlet is, még az NB III-as Pénzügyőrben játszottam, amikor már a Kígyó utcában volt egy sportszerboltunk. Futballistából aztán edző lettem, de maradtam a Pénzügynél – addig, amíg üzlettársam, a Vasashoz ezer szállal kötődő, a klubnál menedzserként ténykedő Mészáros Zoltán beajánlott a piros-kékekhez, akiket akkor Mezey György irányított. Ennek is volt előtörténete: a Henk ten Cate vezette MTK az UEFA-kupában kettő-egyre legyőzte az AEK Athént, a mérkőzést a helyszínen nézte meg Zoli, és másnap a cégnél áradozott a kék-fehérek stílusáról. Az egyik munkatársa, Sólyom Feri, aki történetesen nálam futballozott, erre csak annyit mondott: „Mi már évek óta ezt játsszuk a Pénzügyőrben…” Ami azt illeti, az 1994-es világbajnokságon kaptam fel a fejemet arra, hogy az olaszok folyton létszámfölényt alakítanak ki a taktikájuknak köszönhetően, mindenhol kék mezeseket láttam, úgy éreztem, mintha többen lennének. Ha kicsiben is, ezt próbáltam alkalmazni Pasaréten, a jelek szerint nem volt rossz ötlet. Zoli tudniillik kijött egy-két meccsünkre, és miután meggyőződött arról, hogy egész jó, amit csinálok, megkérdezte Gyuri bácsit, mit szólna, ha én lennék az egyik segítője. Be is vett a stábjába, de fél év múlva úgy hozta az élet, hogy lemondott. Mészáros Zoli megkért, hogy amíg nem találják meg a helyettesét, Simon Antival tartsuk mi az edzéseket. A vége az lett, hogy két jelölt maradt a kispadra, a vezetőség mindkettőnket meghallgatott, s végül mellettem tette le a garast, mondván, tőlem többet kapott, mint amit várt. A folytatásról pedig már esett szó, következett egy fantasztikus tavasz, majd megkeresett Nagy Ferenc…

– Arról még nem beszélt, hogy hezitált-e.
– Ha nem is rögtön, de hamar döntöttem. A családdal természetesen megbeszéltem mindent, mégis nagy váltást jelentett a költözés az életünkben. Akkor éreztem először, hogy jó helyre kerültünk, amikor az első edzések egyikén „Simi” vezetésével elkezdett kocogni a csapat, én álltam egy helyben, előbb le-, majd felnéztem, és megállapítottam: itt is ugyanolyan zöld a fű és kék az ég, mi baj lehet?! Először lakást kerestünk Egerszegen, de végül a várostól hét-nyolc kilométerre fekvő Csatárban kötöttünk ki. Maga volt a csoda az kis falu, meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Olyannyira beleszerettünk, hogy már rég nem voltam a ZTE edzője, de még mindig Csatár jelentette az otthonunkat. Varázslatos volt ott minden! Miként Zalaegerszegen is. Mindenki kedves és segítőkész volt, az első perctől fogva éreztették velem, egy vagyok közülük. S akkor még nem szóltam arról, hogy klubon belül egy családot alkottunk. A mai napig vallom, csak így lehet sikeres egy csapat. Csupán egy példa: akkoriban még nem voltak olyan körülmények, mint manapság, a hátsó edzőpályánk kőkemény volt. Miki, a pályafelügyelők gyöngye minden edzés előtt megkérdezte tőlem, a pálya melyik negyedén akarunk gyakorolni, mert akkor azt fellocsolja, hogy legalább ott kicsit mélyebb legyen a talaj. Ez az elhivatottság jellemzett mindenkit Zalaegerszegen, ebből kerekedett ki végül a csoda.

– Ha ennyire olajozottan ment minden, legbelül csak bízott benne, hogy nem ötödik vagy hatodik lesz a Zete.
– A lelkem mélyén azt reméltem, a dobogóra odaérünk. Optimizmusomat növelte, hogy a játékosok fogékonyak voltak a munkára. Amikor melózni kellett, beleadtak apait-anyait. Mindamellett akadt egy-két „csibész” a csapatban. Kenesei Krisztián és Urbán Flórián járt az élen a huncutságban, ha pedig Molnár Balázst is belevették a buliba, kész téboly volt… Szerettem az ilyen futballistákat, ez az igazság, volt bennük betyárbecsület. Valamelyiküknek volt egy kisebb afférja az egyik szórakozóhelyen, elmentem hozzá, megbeszéltük, onnantól kezdve soha semmilyen probléma sem volt vele, sőt „ezerrel” húzta magával a többieket az edzéseken és a meccseken. Nagy előnyünk volt a riválisokkal szemben, hogy az öltözőnk tele volt nyerő típusú játékossal. A legfontosabb meccseken sem tojtak be. Sok olyan futballistát láttam, aki az edzésen brillírozott, de a mérkőzés napján tele lett a gatyája. Nálunk ez nem fordult elő soha, még a Manchester United elleni hazai Bajnokok Ligája-selejtezőn sem remegett meg a srácok lába. Volt tökük, na!

– Ha nem tévedek, edzői pályafutása legszebb időszakát töltötte Zalaegerszegen.
– Így van! Habár volt szerencsém szövetségi kapitányként is ténykedni, az a periódus nem úgy alakult, ahogy a kinevezésemkor reméltem. Ennek több összetevője volt, de a nemzeti együttest vezetni a legnagyobb megtiszteltetés, a szakma csúcsa, akit felkérnek rá, annak bármilyen körülmények között igent kell mondania. Gyerekkorom óta vagyok az öltözőben, a mai napig szeretem azt, ami a futballt övezi. Egerszegen dolgozni a bajnoki címünket hozó idényben maga volt a mámor. Minden adva volt a jó szerepléshez: összhang, egyetértés és rend.

– Bóbics László Aranyév című könyvéből kiderül, Egerszegen sokan úgy tartják, a huszonhetedik fordulóban Debrecenben hat-egyre megnyert mérkőzés adott akkora lendületet a csapatnak, amely a dobogó tetejére repítette.
– Lehet ebben valami. Azon a meccsen minden sült. Onnan már úgy jöttünk haza, hogy elhittük, bármire képesek vagyunk. Az MTK korábban tetemes előnyre tett szert velünk szemben, de hétről hétre csökkentettük. Közben a Ferencváros elkezdett üldözni minket, ám akkor már úgy voltunk vele, előre figyelünk, nem hátra.

– El is érkeztünk 2002. május 22-höz: a Ferencvárost abban a tudatban fogadták, hogy ha legalább egy pontot szereznek, bajnokok. A meccs előtti napok feszültségben teltek?
– Egyáltalán nem. Mint többször utaltam rá, sikerre éhes, vagány labdarúgók viselték a Zete mezét, egyiküket sem kellett motiválni. Illetve… Az egyik hétközi edzésen arra lettem figyelmes, hogy Radu Sabo leszegett fejjel teszi a dolgát. Tudtam, hogy szeretne többet játszani, de azt meg neki kellett tudnia, hogy a Kenesei, Waltner, Egressy támadótrió bármelyik tagját nehéz kiszorítani. A kocogásból kiszedtem az előző idényben a ZTE bennmaradását jelentő gólt lövő Radut, és azt mondtam neki: „Tavaly az NB I-ban tartottad a Zetét, az idén csinálj belőlünk bajnokot! És készülj, mert biztos lehetsz abban, hogy beállsz!” Az FTC egy-nullára vezetett, amikor a 71. percben Radu pályára lépett, hogy aztán az első labdaérintéséből megszerezze a szó szerint aranyat érő gólunkat. A lefújást követően, amikor nagy nehezen beértem az öltözőbe, elsőként ő ugrott a nyakamba. Sajnáltam, hogy egyik Manchester-meccsen sem tudtam becserélni, holott mindkétszer akartam. A pesti mérkőzés hajrájában már úgy voltam vele, hogy jó nekünk a nulla-nulla is, el is határoztam, hogy „Kenőt” hozom le. Bár az első gondolatom az volt, hogy Radut küldöm be a helyére, az utolsó pillanatban a nála valamivel gyorsabb Koplárovics Béla mellett döntettem… A visszavágón már három-nullára vezetett a United, húsz perc volt hátra, Sir Alex Ferguson elkezdte lecserélni a sztárokat, miközben én abban bíztam, ha Radu beszáll, valahogy találunk egy gólt, és akkor hátha lehet még valami. A számításomat a kapusunk, Szasa Ilics húzta keresztül, aki piros lapot kapott, így az utolsó cserelehetőség arra ment el, hogy Turi Géza váltsa az egyik mezőnyjátékost.

2002. MÁJUS 22.: A BAJNOKI CÍMET ÉRŐ DÖNTETLEN A FERENCVÁROS ELLEN

– A bajnoki címet vagy a Manchester United legyőzését taksálja többre?
– Az angolok legyőzése világraszóló bravúr, de egyszeri csoda. A bajnoki címünk a teljes idényünk megkoronázása volt, egy éven át dolgoztunk azért, hogy miénk legyen az arany, úgyhogy én erre szavazok. Örömünket fokozta, hogy nem csak Zala megyében szorítottak nekünk, legalábbis az ország különböző pontjairól érkező táviratok arról tanúskodtak, hogy sokak szimpátiáját kivívtuk. Mindenkinek tetszett, hogy egy kis vidéki csapat végez az élen, az csak a habot jelentette a tortánkon, hogy a centenáriumi bajnokságot nyertük meg. Más kérdés, hogy némi keserűség így is maradt bennem.

– Hogyhogy?!
– Amikor évekkel később jutott időm arra, hogy átgondoljam, mit vittünk véghez, ráeszméltem, ha hosszabb távon sikerült volna azokat a feltételeket biztosítani Egerszegen, mint a „csúcsidényben”, a ZTE esztendőkön át a magyar labdarúgás meghatározó klubja lehetett volna – úgy, mint később a Debrecen. Bármily furán hangzik, az első évben túlnyertük magunkat, ami azzal is járt, hogy megfogyatkozott a kassza. A folytatásra rányomta a bélyegét, hogy az anyagi helyzet már nem volt olyan rózsás, mint előtte, jöttek is a csúszások a fizetésekben. Márpedig ahhoz, hogy az edző a maximumot követelhesse meg, olyan feltételeket kell teremteni, hogy a játékosok ne találhassanak kifogást. No de Montecuccoli óta tudjuk, hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz.

– Élek a gyanúperrel, ha bárkit megkérdeznénk Zalaegerszegen, azt mondaná, a két évtizeddel ezelőtti diadal így is minden pénzt megért.
– Magam is így gondolom. Amit akkor elértünk, életünk végéig összeköt bennünket. Ha nem is napi szinten, de tartjuk a kapcsolatot, a futballistákkal ugyanolyan jó a viszonyom, mint a vezetőkkel és az Egerszegen megismert barátokkal. Vannak képek, amelyek ma is bevillannak, ilyen például „Kenő” fantasztikus szabadrúgásgólja a Dunaferr ellen, a debreceni hat-egy és Radu egyenlítése a Ferencváros ellen. Azon a napon készült egy emblematikus fotó, én állok a kispad alatt, a tetején egy szurkoló térdel, a háttérben a zsúfolt lelátó látható. Ha vetek egy pillantatást arra a fényképre, újra és újra rádöbbenek: mindenki mögöttünk állt akkor. Őrületes volt! Hála az égnek, sokakban megmaradt az a siker, manapság is sokszor eszembe juttatják. Nemrég Etyeken jártam a feleségemmel és a lányommal, egyszer csak egy srác odalépett hozzám, és előbb kedvesen megkért, készítsünk egy közös képet, majd így szólt: „Hajrá, Zete!” Elkezdtünk beszélgetni, kérdezte tőlem, mi volt a sikerünk titka.

– Mit felelt?
– Ugyanazt elmeséltem neki is, amit eddig hallott tőlem. Lehet, kicsit rövidebben, de a lényeg, hogy a végén ugyanoda lyukadtunk ki, mint most: Zalaegerszegnek volt egyszer egy bajnokcsapata…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. május 21-i lapszámában jelent meg.)