„Mindig tudtam, hol a helyem” – Elek Ákos hiányérzet nélkül vonul vissza

– Akkor hát vége?
– Igen! Mivel napokon belül lejár a szerződésem, alighanem most nyilatkozom utoljára futballistaként. Jó ideje érlelődött bennem, hogy ezt a fejezetet le kell zárnom. Végül márciusban határoztam el, hogy a nyáron befejezem. Az ősszel még játszogattam a Vidi második csapatában az NB III-ban, de már nem volt az igazi. Hogy a kép mindenki előtt tiszta legyen, vissza kell kanyarodnom 2020 júliusáig, amikor Fehérváron közölték velem, hogy a tartalékcsapathoz irányítanak. Elfogadtam a döntést, annál is inkább, mert olyan ember vagyok, aki elsőként a saját háza táján söpröget. Az azt megelőző időszakban nem futballoztam folyamatosan jól, hullámzó volt a teljesítményem, akárcsak a csapaté. Egyetértettem azzal, hogy bele kell nyúlni a keretbe, még akkor is, ha ennek én ittam meg a levét, hiszen harmadmagammal a tartalék gárdához küldtek. Azt ugyanakkor leszögeztem, hogy a 2022 júniusáig érvényes szerződésemből kizárólag a Diósgyőr kedvéért vagyok hajlandó kilépni. Fájdalom, azóta eltelt három átigazolási időszak, de az NB I-ben, majd az NB II-ben sem kellettem Miskolcon. Évekkel ezelőtt kijelentettem, a szívemhez két klub, a Vidi és a Diósgyőr áll a legközelebb – amikor tudatosult bennem, hogy egyiknek sem kellek, azt mondtam magamban, ez egy jel, ennyi volt.

– Ha visszapörgethetné az idő kerekét két esztendővel, másként cselekedne?
– Nem, mert az nem én lennék. Mindig kitartok az elveim mellett. Csak azért bánt valamelyest, hogy így alakult, mert nem sajnáltam az időt és energiát arra, hogy minél tovább kitoljam a pályafutásom végét. Nem véletlen, hogy egyszer sem műtöttek, az egyetlen súlyosabb sérülésemből is hamarabb visszatértem a vártnál – ezért is játszhattam a 2016-os Európa-bajnokságon.

– Franciaországba el is kellett jutni. Nyolc-kilenc évesen, amikor még Putnokon focizott, álmodott válogatottságról, Eb-részvételről?
– Ugyan! Sok játékos kesereg a karrierje végén, hogy a tehetsége alapján több volt benne, ehhez képest én olyan sikereket értem el, amilyenekről álmodni sem mertem! De rengeteget is tettem érte, hogy fokról fokra előrelépjek. Amikor meghoztam a döntést, megnyugvást jelentett, hogy azt éreztem, ami bennem volt, kihoztam. Talán még többet is. Csupán egy szívfájdalmam van.

– Éspedig?
– Azzal a szándékkal igazoltam 2012-ben a DVTK-hoz, hogy egy újkori aranycsapat tagja legyek. Az igazán nagy siker nem jött össze, de a Ligakupa-arany és a Magyar Kupa-ezüst szépen csillogott. Borsodi gyerekként különösen büszke vagyok arra, hogy az elmúlt tizenöt év legjobb Diósgyőrének csapatkapitánya lehettem. Elárulom, még erről sem álmodtam Putnokon, holott onnan nincs is messze Miskolc… A Putnokkal rendre a Kazincbarcikával vívtunk vérre menő csatát, az ellenféltől Béres Csaba figyelt fel rám, ő később nemcsak edzőm, tanárom is lett. Tízévesen ugyanis Barcikára kerültem, végigjártam a szamárlétrát, ott váltam NB II-es játékossá. Tizennyolc éves koromra már több klub felfigyelt rám, tizenkilenc voltam, amikor rábólintottam a Vidi ajánlatára. A székesfehérváriakon éreztem a törődést, Horváth Gabi bácsi – Isten nyugosztalja! – többször is eljött Kazincbarcikára, hogy megnézzen, ha tehette, Mezey György is elkísérte. A Videoton mellett a Honvéd szeretett volna mindenáron átigazolni, végül a családdal, illetve a pályafutásomat tizenöt éves korom óta egyengető edzőmmel, Kádár Zsolttal egyeztetve úgy döntöttem, Fehérváron lesz nekem a legjobb. Az idő engem igazolt, amit idehaza lehetett, megnyertem a Vidivel, ráadásul alapemberként tehettem hozzá a magamét a feledhetetlen győzelmekhez.

– Mi jut eszébe 2011-ről?
– Mi más, mint a klub első bajnoki címe! Karrierem három legszebb periódusából az az egyik. Fiatal játékosként csöppentem egy remek csapatba. Addig semmi sem kötött Fehérvárhoz, a város és a szurkolótábor azonban hamar befogadott, az öltözőről nem is szólva. Farkas Balázzsal az élen nem volt olyan társam, aki ne akart volna segíteni, Mezey Györgytől pedig megkaptam azt a bizalmat, amire minden futballista vágyik, akkor is lehetőséget adott, ha nem voltam csúcsformában. Hogy miért bíztak bennem ennyire? Talán mert látták rajtam, mennyire akarok! Az aranyérem megszerzését csodaként éltem meg. Sohasem kergettem illúziót, gyerekként sem képzelődtem arról, hogy a Real Madrid sztárja leszek. Egy célom volt: legyek NB I-es játékos! Úgy voltam vele, ha az megvalósul, utána kitűzhetek újabb célt, addig nem. Amíg nem húztam fel a Vidi mezét, nem is ábrándoztam bajnoki címről. Azt követően már igen.

– Ha már feladta a magas labdát: melyik volt a három legszebb periódusból a második?
– A Tomiszlav Szivics vezette Diósgyőrben játszani lélekemelő volt! Nem volt bivalyerős csapatunk, a körülmények lehettek volna jobbak is, mégis megvolt a varázsa annak az időszaknak. Akkor éreztem először, hogy az „Együtt vagyunk, győzni fogunk!” szlogen mögött van tartalom. Valóban együtt volt a vezetőség, a csapat és a szurkolótábor. Diósgyőr erős közeg, amilyen hamar felemel, olyan gyorsan le is tud nyomni, de ha vannak eredmények, ott csoda futballozni!

– Az Eb a harmadik csúcspont?
– Naná! A kijutás, a várakozás, a készülődés, a franciaországi napok, az ottani hangulat, az otthonról érkező képsorok… Elképesztő volt! Kiváltképp úgy, hogy az utolsó bajnoki mérkőzésen megsérültem, részlegesen elszakadt az oldalszalagom. Az egyik legjobb orvos közölte velem, hogy a felépülés legalább nyolc hetet vesz igénybe – a torna hat hét múlva kezdődött. A doki azt mondta: Ákos, ezt engedjük el, én azonban egy másodpercig sem voltam hajlandó lemondani róla, a válogatott fizioterapeutája, Halmai Tamás hathatós közreműködésével mindent megtettem azért, hogy pályára léphessek az Eb-n. S amiben a lelkem mélyén bíztam, megtörtént, a portugálok elleni csoportmeccsen, majd a belgák elleni nyolcaddöntőben is játszhattam.

– A végső győztes portugálok utólag nem küldtek önnek egy aranyérmet?
– Nem… Máig megkapom, hogy ha nem a kapufát találom el három háromnál, kiesnek, de csak a Jóisten tudja, hogyan alakult volna a meccs, ha gólt lövök. Lehet, még egyszer megrázták volna magukat. A belgák ellen is közel jártam a gólhoz, ám Thibaut Courtois bravúrral védett. Ahogy elnéztem, azóta hárított veszélyesebb lövéseket is… Hat év távlatából jó erről úgy beszélni, hogy közben lúdbőrös vagyok, hiszen részese lehettem annak, hogy a focink elindul felfelé. Természetesen voltak nagy „bukták” is menet közben, de az, hogy a magyar válogatott harminchat év elteltével újra kijutott egy világversenyre, mindent felülírt.

ELEK ÁKOS KAPUFÁJA A 2016-OS MAGYAR–PORTUGÁLON

– Magyarországon két, külföldön három élvonalbeli csapatot erősített. A törökországi, a kínai és a kazah „állomásról” mi ugrik be elsőként?
– Az Eskisehirspornál töltött fél év szakmailag kudarc volt, összesen harmincegy percet játszottam, de volt haszna is: tapasztaltam, milyen az, ha mellőznek. Azt sajnáltam, hogy még csak az esélyt sem kaptam meg arra, hogy rosszul futballozzak… Viszont azért sem bántam meg, hogy kimentem, mert vallom, minden út vezet valahová – az enyém Törökországból Diósgyőrbe vitt. Amikor a Csangcsun Jatajhoz szerződtem, kaptam hideget-meleget, hogy miért igazolok Kínába, ám egyfelől szakmai és anyagi szempontból is jó döntést hoztam, másfelől mindig tudtam, hol a helyem, sohasem hangoztattam, hogy a topbajnokságok valamelyikében kellene játszanom – oda mentem, ahova hívtak. S tegyük hozzá, az eladásommal a Diósgyőr is jól járt. Mielőtt útra keltem volna, azért voltak kétségeim. Délben indult a gépem, s reggel felhívtam az akkori szövetségi kapitányt, Dárdai Pált, és megkérdeztem tőle: ha Kínába igazolok, elfelejthetem a válogatottat? Miután rávágta, hogy ha rendszeresen játszom, számíthatok a meghívóra, megnyugodva ültem fel a repülőre. Ami Kazahszánt illeti, Kínából Miskolcra tértem vissza, a terv az volt, hogy az Eb után megint értékesít a klub. Ez 2016 nyarán nem jött össze, ám 2017 februárjában igen, habár az nem nézett ki jól, hogy csapatkapitányként elhagyom az utolsó helyen álló DVTK-t. Voltak, akik megkérdőjelezték a kötődésemet a klubhoz, de akkor már a családom érdekeit is figyelembe kellett vennem. Nem szépítem, visszautasíthatatlan ajánlatot kaptam. Ami a Kajrat Almatinál fogadott, minden képzeletemet felülmúlta, kétszeres bajnoki ezüstérmesként, kupagyőztesként jöttem haza – Fehérvárra. A folytatás ismert, de az utolsó két év ellenére is teljesnek érzem a karrierem.

– Merre tovább?
– Sportigazgató szeretnék lenni. Volt, aki azt mondta, focizzak még, a második vonalba hívtak is, de hogy őszinte legyek, egy-két NB II-es év már nem sokat adna hozzá a pályafutásomhoz. Azt az időt inkább a tanulásra és a tapasztalatgyűjtésre szánom, mert tényleg nagy ambícióim vannak. Attól még, hogy játékosként elértem valamit, nem jár alanyi jogon a tudás, folyamatosan képezni akarom magam. Motivált vagyok, jövök-megyek.

– S közben beugrik a Sajóvölgye Focisuli putnoki bázisára, az Elek Ákos Utánpótlás Központba…
– Mondhatni, hazajövök, hiszen Putnoktól hat kilométerre, Bánrévén nőttem fel. Hatalmas elismerésnek tartom, hogy rólam nevezték el a központot. Örülök, hogy a volt edzőim közül jó néhányan ma is itt dolgoznak, a munkájukat dicséri, hogy több játékos került már a DVTK-hoz vagy éppen a Puskás Akadémiához. Amiben tudtam, eddig is segítettem, de a jövőben szeretnék még nagyobb szerepet betölteni a Focisuli életében. Hiteles embernek tartom magam, szerintem jó példával szolgálhatok a gyerekeknek: ha én a mostaninál sokkal rosszabb körülmények között is ki tudtam törni innen, nekik miért ne sikerülhetne?!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. június 18-i lapszámában jelent meg.)