Kilencvenéves lett Szőcs János, aki csodát tett a ZTE-vel

– Milyen ellenfél volt az atlétaként is ismert Mátrai Sándor az Orosháza színeiben?
– Az országos középiskolai bajnokság döntőjében találkoztunk, én a zalaegerszegi Zrínyi Miklós Gimnázium együttesében balszélső voltam – emlékezett a magyar labdarúgás legendás edzője, Szőcs János. – Mátrai Sanyival még csak elbírtunk volna, ám hiába szereztem gólt, nem állt mellénk a szerencse. Szó szerint. Kettő-kettő után a hosszabbítás sem hozott döntést, pénzfeldobással az Orosháza nyert. De a mi együttesünkben is játszottak olyanok, akik atlétaként lettek ismertek, az 1956-os melbourne-i olimpián a 3000 méteres akadályfutásban ezüstérmes Rozsnyói Sándor és a 4x100-as váltóban ugyanott elődöntős Jakabfy Sándor.

– A Pécsi Dózsában már jobbhátvédként játszott – hogyan lett a betyárból pandúr?
– A középiskola csapatában nem volt balszélső, engem, a „kis ügyest” állítottak oda, de hamar kiderült, védőnek jobb vagyok.

– Fogta Czibor Zoltánt is a Honvéd ellen!
– Nagyon büszke vagyok arra a meccs­re, 1955-ben kettő-nullára nyertünk. A Népsport azt írta, nemcsak felnőttem védőtársaimhoz, Kocsis Ernőhöz és Hegyi Sándorhoz, hanem időnként felül is múltam őket. A találkozó hőse azonban Danka Imre volt, aki mindent védett.

– Később futballozott a Honvédban is, bajnoki bronzérmet szerzett…
– De az nem a nagy Honvéd volt. Puskás, Kocsis és Czibor már Spanyolországban játszott, más kérdés, hogy Bozsik Józseffel, Budai II Lacival, Machos Ferenccel, Kotász Antallal, Bányai Nándival nem volt az sem rossz együttes. Akkor bontogatta szárnyait két tehetséges szélső, a jobb oldalon Nagy György, a másikon Katona Sándor.

– Kivel volt a legjobb viszonyban közülük?
– Bozsik Cucuval. A Tas vezér utcában laktam, ő a Ménesi úton, gyalog negyedórányira, s nemegyszer elhívott magukhoz ebédre.

– Játékosként közel került a válogatottsághoz?
– Akkoriban az A- és B-válogatott keret rendre együtt edzett, több alkalommal engem is meghívott Sebes Gusztáv szövetségi kapitány. Vidéki edzőmeccseken szóhoz jutottam Buzánszky Jenő helyén, de éles mérkőzésen nem léptem pályára.

– Aztán ön lett a zalaegerszegi csoda levezénylője: a ZTE 1972-ben az NB I B-ből feljutott az élvonalba, s nem csupán megvetette a lábát, 1973-ban a hatodik helyen végzett.
– Az volt a terv, hogy az NB II-ből két év alatt az NB I B-be jutunk, de egy idény alatt sikerült. Amikor első osztályúak lettünk, a város apraja-nagyja megfogta a munka végét, részt vett a stadion csinosításában. Az angol pályákhoz hasonló létesítmény született, atlétikai pálya nélkül, meredek lelátóval.

– Moór Ede halála után szövetségi kapitányként viszont leülhetett a kispadra, de nem alakult szerencsésen a Wales elleni találkozó. S nem csupán azért, mert kettő-egyre kikapott a válogatott a Népstadionban… Az MLSZ akkori elnöke, Kutas István sem állt ön mellé.
– Kutas Istvánra nem haragszom, tény, hogy faramuci helyzet alakult ki. A játékosoktól megtudtam, Kocsis Lajos halálos balesetet okozott, de nem ő volt a hibás. Egy ittas kerékpáros keveredett elé féktávolságon belül. Lajos jó formában volt, a történtek ellenére vállalta a játékot, ám az első félidő végén egy rossz sarkalása után indított támadásból Wales megszerezte a vezetést. Nyilván én voltam a hibás, aki betettem a csapatba… Kutas leváltott, mondván: „Nézd, fiam, nem tehetek mást, ez a közvélemény óhaja.” A továbbiakban ugyan maradhattam volna tréner, de az edzőtáborok idejére el kellett volna jönnöm Egerszegről, miközben ott voltam vezetőedző. Nem vállaltam.

– Önről nevezték el a ZTE Akadémiát 2013-ban, de azt kevesen tudják, hogy a 2011-ben megszűnt, a labdarúgásban hazánkban első futballkollégiumot, a pacsait ön álmodta meg.
– Igen, még az idők kezdetén, 1975-ben… Bentlakásos rendszerben működött, az úttörőolimpián csapataink nem egy aranyérmet szereztek.

– Jár a ZTE hazai meccseire?
– Hogyne!

– Minek köszönheti, hogy kilencvenévesen is kiváló fizikai és szellemi állapotban van?
– A gyakorlatias válaszom, hogy idős koromra is igyekeztem nyitott maradni. De lehet, hogy pontosabban fogalmazok, ha azt mondom: talán a Jóistennek!