Népsport: potya gólokkal nyert Potya csapata

„Most már azután komolyan a bajnokságra megy a dolog…” – adta ki a jelszót a Nemzeti Sport 1933. március 21-én, öt nappal a Megyeri úti Újpest–Hungária rangadó előtt. És valóban, a két pont nagyon kellett az újpestieknek ahhoz, hogy a végén: 1. Újpest 37 pont, 2. Hungária 36. Ha a Hungária nyer…

De nem nyert, mi pedig haladjunk sorjában, mert a nagy meccs előtt minden napra egy mese. Kedden a Hungária úté volt a nap híre, hiszen Schaffer „Spéci” hatévi játékszünet után, 40 évesen, 17 kilót lefogyva azzal a szándékkal edzett, hogy majd ő megoldja a csapat centergondjait. Erre nem került sor, viszont 1936-ban és 1937-ben edzőként vezette bajnoki címig a Hungáriát. Ez is odébb van még, de amit mond érdekes: „A maiak nem is tudnak igazán. Sem passzolni, sem pedig lőni. Lőni egyáltalán nem tudnak. Meg kellene tanítani őket. Mert azt tanulni kell és igen sokat, folyton gyakorolni.”Amihez hozzátartozik, hogy nálunk nem jók a labdák. Kicsik, könnyűek, a fűzésnél szétmennek. És ha már labda, újpesti újdonság egy segédeszköz. Magas rúdról labda lóg le zsinóron, ezzel gyakorolták a játékosok a fejelést.

Mindenki kíváncsi, hogyan állnak föl a csapatok. Ez még csütörtökön is titok. A Hungária-bekk Mándi Gyula szellemeskedik („Én nem tudom. Még nincs csapat, bár élnek a tagjai…”), a futballvezérek, Újpesten Langfelder Ferenc („Jó sportot, durvaságmentes küzdelmet várok”), a Hungáriánál Brüll Alfréd („Szépen, fairen játszani a nagy ellenfél ellen…”)mondják a szokásost. Pedig Brüll elnök úr már nyilván tudja, hogy két 18 esztendős újoncuk lesz, a jobbszélső Szegő Ferenc és az összekötő Kardos István.

Szegőt Nádas Ödön szövetségi kapitány látta meg egy zalaegerszegi hírverő meccsen, hívta Budapestre, ő pedig nekiindult. Kereste Nádast, de sehol sem találta, elkeveredett a Hungária útra, ahol szerelést, majd szerződést kapott. Összesen 24 meccs jutott neki a csapatban.

Kardos István többre vitte (96 mérkőzés, 74 gól), egyszer még válogatott is volt (1936: Németország 3:2), igaz, összesen 33 percig, mert lecserélték. „Ő a rákosfalvai homok-grundokon élte a rongylabdakorszakot. Az elmúlt év júliusában, a szabadrablás idején figyelt fel rá”a Hungária. Szegő mama egyébként levelet írt a fiának a meccs előtt, két figyelemre méltó passzusa van. Az egyik, hogy a gyerek barátaival közösen az újpesti rangadó alatt imádkoznak majd érte, a másik meg egy intés:   „Vigyázz magadra fiam, a győzelmi vacsora után korán menj haza, mert az esték még hűvösek…”

A meccs napján ragyogott a tavaszi nap, „az idő nagyon megbecsülte a derbit”, még a szél sem fújt, hogy felkavarja a port. A Hungária öltözőjében Szabó Antal kapus zsebre tesz valamit, a kérdésre, mi az, így felel: „Kabalás vagyok. Elhoztam Soroksárról a falu szépének az egyik kesztyűjét, így jól érzem magam!”. Újpesti oldalon az a furcsaság, hogy Dudás Gyula lezuhanyozik, mielőtt mezt, nadrágot öltene. „Mindig így szoktam”– magyarázza, a többiek meg hozzáteszik: „Igen, lemossa a világ piszkát, mielőtt pályára lép.”

Aztán már jönnek is a fiúk. „A taps fortéja jelzi a Hungária csapatának megjelenését, a fortissimo Újpestnek szól”, s ez kifejezi a meccs elejének velejét. A 10. percben ugyanis már 2:0-ra vezet az Újpest! Mindkét gól Szabó kapus potyája. Az elsőnél rossz szögben várja P. Szabó Gábor lövését, és a labda a lábai között suhan a kapuba, a másiknál kiindul, megtorpan, hátrálni kezd, miközben a labda Jávor Pálhoz kerül, aki az üres kapuba gurít.

A Hungária kedélybeteg lesz, ám amikor az újpesti Aknai János is ügyetlenkedik, feltámad. A kapus előbb rosszul fut ki, majd szinte az alapvonalról kap gólt Titkos Páltól; a 39. percben 2:2. „Itt a lélektani pillanat…!”– rögzítik a lelátón az alkalmi pszichológusok, ám mire tézisük körbeérne a pályán, P. Szabó újabb gólt lő, a szünetben: 3:2.

A pihenő alatt a Hungáriánál masszíroztatnak a játékosok, a másik oldalon Tóth Potya István edző Avar Istvánnak magyaráz: „Nézd, Ricsi, légy egy kicsit gyorsabb, határozottabb. Nem vagy benne a támadásokban, megfékezed az akciókat.”

Nos, „Ricsi” a szünet után sem emberelte meg magát, a tudósító szerint még nem is látták ilyen rosszul játszani, a Hungáriánál viszont használt a masszázs. Miközben „taccsok laposítják el a játékot, a passzok azonban annál kevésbé laposak”, egyenlít a csapat Barátky Gyula szabadrúgásából. A válogatott half már akkor elrúgja a labdát, amikor Aknai még rendezkedik, ezért csak hirtelen dobhatja magát – a semmire. 3:3.

De még nincs vége, a 77. perc is gólt hoz, a remekül futballozó P. Szabó otthagyja Mándit, hátratolja a labdát Sáros Miklósnak, aki kapásból bombáz – 4:3, és kész.

A Hungária öltözője csendes, csak Cseh II László van olyan bátor, hogy kimondja a lényeget. „Nahát, Tóni! Válogatott kapus létedre két olyan potyagólt szedsz be. Úgy látszik, már a fejedbe szállt egy kicsit a dicsőség”– fordul Szabóhoz, aki persze – így volt ez már akkoriban is – mindent meg tud magyarázni. Mondja, hogy hétközben, edzésre menet aláfordult a bokája a villamosról leszállva, az első gólnál nem volt az olyan könnyű labda, de éppen lépésben volt, így került be a lábai között a kapuba. A másodiknál nem korán, hanem későn indult ki a kapujából, a labda pedig gyors volt – magyarázza, s jönne a harmadik mentegetőzés is, de csapata pályaedzője, masszőrje, a „vörös Taki” leinti: „Beszélhetsz, amit akarsz… Ha így haladsz, a Soroksárral a harmadik osztályban végzed hamarosan. Meg kell fogni a labdát, és kész!”

És ha már Soroksár, megjegyzendő, hogy ekkor még első osztályú volt (a végén simán kiesett), de utolsó. Szabó kapus pedig kidobta Soroksár szépének kesztyűjét – enyhén szólva sem hozott szerencsét neki.

A másik oldalon visszafogott volt az öröm, csak P. Szabó méltatlankodott: „Ha én olyan durván játszanék, olyasmit csinálnék, mint Barátky, mit kaptam volna a közönségtől! Ki sem látszottam volna a hangorkánból!”– túloz, hiszen Újpesten volt a meccs. Érdekesebb a bíró, Majorszky Ferenc érvelése:„Barátkynak már sok volt a rovásán, de nem állítottam ki, mert még a levegőben visszaadta neki a gáncsot P. Szabó.”

A Nemzeti Sport a Hungáriát dicséri, mert két tizenévest is bevetett a talán legfontosabb meccsen. A győzelem elmaradt, de az érvelésben sok az igazság: „Az üde fiatalságnak, a töretlen tehetségnek vajmi ritkán adnak helyet csapataink. A rutint, a stílust, a meggondoltságot és higgadtságot, az érett észt és bölcs nyugalmat kívánják meg a futballistától s nem gondolnak arra, hogy a játéktéren sokszor éppen a fiatalság erényei azok, amelyeknek hatóereje döntően szólhat bele a legnagyobb, legforróbb küzdelembe is.”

A vártnál jóval kevesebben (12 ezren) látták a derbit, mondhatni, a közönségnek jó orra volt. Mert ugyebár hét gól és különleges izgalmak, de az utazás Újpestre és vissza nagyon sokáig tartott. A BSzKRT ugyan különvillamosokat indított a Berlini térről (ma: Nyugati tér), ám csak a vasúti hídig jártak a szerelvények. Onnan átszállás, vagy gyaloglás.

De zárjunk vidáman, jöjjön az Újpest mester, Tóth Potya István véleménye: „ Örülök, hogy mindkét csapat részéről szép volt a játék, mert ez megerősít hitemben, hogy a magyar futball felfelé ível. A szépség mellett nagy szerepe volt a küzdelemnek is.”