NB I: egykori kedvence, Kaká nyilatkozata miatt határozta el visszavonulását Danilo

– Milyen volt az európai turné?
– Sajnálom, hogy véget ért – válaszolta lapunk megkeresésére a 36 esztendős brazil Danilo, aki 2010 és 2012 januárja, valamint 2017 és 2019 között a Honvéd légiósaként futballozva 42 gólt szerzett, karrierje befejeztével pedig játékosmenedzserként bontogatja szárnyait. – Három hétre érkeztem Európába, Portugáliában voltam Braga és Guimaraes városában, Németországban Münchenben és Stuttgartban, Svájcban Zürichben, de a legtöbb időt Budapesten töltöttem.

– A megszokott környéken lakott?
– De jó is lett volna...! Annak idején a Duna-parton lévő társasházban Davide Lanzafame, Dibusz Dénes és Marco Rossi is a szomszédom volt, s a neveket még sorolhatnám. Többször átkopogtunk egymáshoz, megittunk közösen egy kávét.

– A régi társakkal ezúttal is találkozott?
– Jártam a meccseket, ott voltam a Zalaegerszeg kecskeméti meccsén, annyi volt az ismerős, hogy összeszámolni sem tudtam őket a pályán. Kálnoki-Kis Dávid, Májer Milán, Banó-Szabó Bence, Tajti Mátyás vagy éppen Eduvie Ikoba.

– Mit szól a kecskemétiek teljesítményéhez?
– Le a kalappal előttük! Nincsenek sztárjaik, ám aki azt hiszi, csupán közepes képességű futballistáik vannak, téved. Szervezettek, tudják, mit akarnak játszani, és ehhez az önbizalmuk is megvan. Örülök a sikerüknek.

– Mióta dolgozik menedzserként?
– Várjon csak, számolnom kell, olyan régre nyúlik vissza a történetem. Megvan! Szeptember óta. Az út elején járok, most is kapcsolatokat építeni érkeztem Európába. Jólesett, hogy mindenhol örömmel fogadtak. Az utóbbi két évben Cipruson futballoztam, januárban hagytam abba a játékot. Nem volt kérdés, költözünk Brazíliába.

– Még csak harminchat éves. Odahaza nem is szeretett volna játszani?
– Sokáig gondolkodtam, mitévő legyek. Néhány év valóban lett volna még bennem, hónapokon át vacilláltam, mit tegyek. Aztán egyik nap láttam egy interjút a brazil televízióban korábbi kedvencemmel, a Real Madrid és az AC Milan volt sztárjával, Kakával, aki éppen arról beszélt, hogy az Orlando Citynél eltöltött időszak után miért vonult olyan váratlanul vissza. Azt válaszolta, egyszerűen nem érezte, hogy folytatnia kellene. Hiába volt rengeteg ajánlata, jószerével a világ bármely pontján szívesen látták volna, úgy érezte, kész, elég volt. Rájöttem, én is pontosan ezt érzem.

– Eleve szeretett volna menedzser lenni?
– Fenéket! Karrierem elején semmi mást nem akartam, csak gólokat lőni. Pályafutásom utolsó öt-hat évében kezdtem komolyan gondolkodni, mi érdekelne igazán, mihez szeretnék kezdeni a civil életben. Odahaza nyomban beiratkoztam egy iskolába, a menedzseri diplomámat szeptemberben kaptam kézhez.

– Igaz, hogy olyannyira beleásta magát a tanulásba, hogy hetekig jószerével a családja sem látta?
– Komolyan gondolom ezt az egészet. Tizennyolc éves voltam, amikor Európába érkeztem, és harminchat, amikor visszaköltöztem. Ha valaki, én jól tudom, milyen nehéz külföldön a fiatal brazil játékosoknak. És az sem elég, ha valaki ügyes a labdával, ha menedzserként nem akarok zsákbamacskát árulni, számos tényezőt kell megvizsgálnom. Milyen a családi háttere, a hozzáállása, hogyan étkezik és még sorolhatnám.

– Vannak is már önnel dolgozó játékosok?
– Brazíliában vannak már néhányan, akik rám bízták a jövőjüket. De csak azzal vagyok hajlandó együtt dolgozni, akit elemeztem, akiről tudom, megbízhatok benne. Sokan nem gondolnak a jövőjükre, azt hiszik, a futball örökké tart. Brazíliában van egy statisztika, amely szerint a visszavonuló játékosok kilencvenkét százalékának élete öt éven belül zátonyra fut. Elfogy a pénzük, nem tudják, mitévők legyenek. Az én játékosaimmal ez biztosan nem fordulhat elő. Annak idején a fizetésem nyolcvan százalékát félretettem, egy részével az otthon élő családomat segítettem, a másik részét megőriztem arra az időre, amikor már nem érkezik havonta fizetés a számlámra. A többség teljesen máshogy értelmezi a valóságot.

– Mire gondol?
– Hogy csak egy példát mondjak. Az elmúlt tizennyolc évben a repülőtéren jóformán sohasem kellett sorban állnom. A csapattal megérkeztünk a terminálra, külön sort nyitottak nekünk, becsekkoltunk, és kis túlzással már a gépen is voltunk. Ha abbahagyod a játékot, ennek vége. Ezt fel kell fognia mindenkinek. A visszavonulás után már semmi sem lesz ugyanolyan, mint előtte.

– Önnek jó ügynökei voltak?
– Sok menedzserrel nem dolgoztam, de olyan előfordult, hogy aláírtam a szerződésemet, utána többé nem láttam az ügynökömet. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Szerencse, hogy akkor már beszéltem angolul, így a dolgaimat magam is tudtam intézni.

– Hiányzott Brazília? Nyilvánvaló volt, hogy a futball befejezése után hazaköltöznek?
– Nekem Brazília a minden! Nem vicc, karrierem során volt olyan, amikor öt nap minivakációt kaptunk a szakmai stábtól, fogtam magam, és hazautaztam Brazíliába. Egy napot az oda-, egyet a visszautazással töltöttem, de hármat így is odahaza lehettem a családommal. Most, hogy újra otthon vagyok, komolyan mondom, adaptálódnom kellett. Azt is meg kellett szokni, hogy a gyerekeket csak úgy átküldhetem a nagymamájukhoz.

– Hány évesek a srácok?
– Hét és négy. Mondanom sem kell, mind a ketten futballoznak. Nincs nap, hogy ne kellene rúgni velük a labdát, de így van ez jól. Legalább én is mozgásban maradok.