Borúra ború: magyar összeomlás a Közép-európai Kupában

„– 5:0-ra nyerünk – hallani.
– Ha fordítva lesz, akkor se leszek meglepett – hallani egy hangot...”– ezzel a felütéssel kezdte a Nemzeti Sport az Újpest–Juventus KK-negyeddöntős párharc első mérkőzésének tudósítását 1933 nyarán. Nos, inkább fordítva lett, hiszen a torinóiak a 12 ezres Hungária úti közönség (fél ház...) előtt már az első negyedóra végén kétgólos előnyben voltak, és úgy nyertek 4:2-re, hogy Pusztai Ferenc és Jávor Pál 0:4 után faragott valamicskét a hátrányon.

Bizony, a Közép-európai Kupában enyhén szólva is jobbhoz szokott, de leginkább többet remélt a magyar publikum, még akkor is, ha az előző két kiírásban egyik csapatunk sem élte meg a második fordulót. De az 1927-ben hódító útjára induló kupasorozat második és harmadik kiírásában a Ferencváros (1928), majd az Újpest (1929) diadalmaskodott, és a magyar futballszurkoló már csak olyan, hogy mindig (ma is...) a csúcshoz méri az aktuális produkciót.

Így volt kilencven éve is, amikor a négy magyar negyeddöntős mérkőzés mindegyike vereséggel zárult. Az senkit sem érdekelt, hogy az olasz Juventus és a csehszlovák Sparta Praha volt az Újpest és a Hungária kiejtője – ki sejtette már akkor, hogy éppen ez a két náció vívja majd egy év múlva a 2. labdarúgó-világbajnokság döntőjét? (És hogy a győztes olaszoknál kilenc, az ezüstérmes csehszlovákoknál öt – plusz a Hungária ellen nem játszó Erich Srbek – lesz ott az 1933-as Újpest- és Hungária-verők közül, köztük a későbbi Rimet-kupát elsőként magasba emelő kapus-csapatkapitány, Gianpiero Combi, a döntőt hosszabbításra mentő csatárfenomén, Raimundo „Mumo” Orsi vagy a vb-gólkirály Oldrich Nejedly.)

Az Újpestet gardírozó Tóth Potya Istvánnak különösen fájhatott a kudarc, hiszen a játékosként és edzőként (ő volt az 1929-ben a világelső Uruguayt legyőző zöld-fehérek mestere is) ősfradista legenda sikeres olaszországi évek után tért haza 1932-ben Újpestre, erre fel persze hogy egy olasz csapat ellen bukik el a KK-ban...

„A Juventus úgy játszott ma a magyar bajnokkal, mint valamikor a magyar bajnokok szoktak az egykorú olasz bajnokokkal. Amikor teljes tudásbeli fölénnyel állottak ki a mieink az olasz pályákon, ahová tanítani jártak, ahol a futball tudományának terjesztését propagálták. Minden kertelés nélkül meg kell vallanunk, hogy a szerepek ezúttal kicserélődtek s a magyar bajnoknak van sok tanulni valója a Juventustól...”– lám-már 1933-ban is volt min nosztalgiázni.

A torinói visszavágó (helyszín: a Benito Mussolini Stadion, természetesen) előtt olyan nagyon semmiben sem bízhattak a lilák, mindenesetre Futó Gyula balbekk (aki a Nemzeti Sport szerint „a Juventus egyik fő ereje”volt...) helyett Dudás Gyulát tette be Potya a kezdőbe, és mindenki azt emlegette, hogy két évvel korábban az Ambrosiana-Inter elleni hazai 2:4 után idegenben sikerült két góllal nyerni. (Más kérdés, hogy végül ez sem ért semmit, a harmadik meccsen az olaszok jutottak tovább.)

Persze a Hungária sem járt sokkal jobban – a kék-fehérek három nappal később a prágai Spartát fogadták. Az Újpest–Juventuson még könnyedén viccelődő örök MTK-főszurkoló, a színész Salamon Béla („Az is ritkaság, hogy tapssal fogadom az Újpestet...”)azt láthatta, hogy hiába szerez Kalmár Jenő vezetést, a csehszlovákok már a szünetre fordítanak, majd a harmadik góllal lényegében el is döntik a párharcot. Avagy ahogyan a Nemzeti Sport sarkosan fogalmazott: „A Sparta feltámasztotta a tudományos skót stílust, a Hungária legyilkolta a maga stílusát, meg a tudását...”

Mindkét visszavágót június 29-én játszották, mindkettő előtt ment a kötelező fogadkozás, főleg a Hungária volt bizakodó („Harmadik meccsen fog eldőlni majd Bécsben, hogy melyik megy előbbre. A Hungária meg fogja nyerni egy góllal a prágai mérkőzést...”),de valójában mindenki sejtette, hogy az 1933-as Közép-európai Kupa elődöntőjét a híres Duna-menti iskola magyarjai nélkül rendezik majd meg.

A visszavágók még siralmasabban alakultak, továbbjutási esély igazából nem volt, még úgy sem, hogy az Újpest Jávor Pál góljával rövid ideig vezetett Torinóban, a Hungária pedig Cseh „Matyi” egyenlítő találatát követően nem egészen egy percig reménykedhetett, majd a prágaiak megkapták azt a tizenegyest, amely végérvényesen szertefoszlatta a kék-fehér álmokat. „A 11-es indokolatlan volt. Kis elcsúszott és önkéntelenül érintette a labdát. Szándékosságról szó sem lehetett...”– fogalmazott a lefújás után a Hungária csapatkapitány-középfedezete, bizonyos Sebes Gusztáv. Orsi pedig a Juve–Újpest visszavágó utolsó perceiben bemutatta azt a bravúrt, amelyhez foghatót hosszas gondolkozás után sem tudnék felidézni: hat perc alatt szerzett mesterhármast, amivel egyébként négy góllal zárt – ráadásul mindhárom kései gólja szabadrúgásból vágódott a Budai 11-ből alig két hónappal korábban igazolt Hóri György kapus hálójába.

És ha a dupla kettős vereség nem lett volna elég: a Juventust és a Spartát is az egekbe emelő magyar sportsajtó az elődöntőben azzal szembesült, hogy a Weisz Árpád által irányított Ambrosiana-Inter és az Austria Wien ellen a minket legyőző két klub győztes meccs nélkül zúg ki a sorozatból. Amelyet a finálé Milánóban 2:1-re elveszített első mérkőzése után a nagy Matthias Sindelar mesterhármasával a bécsiek nyertek meg.

A magyar futball pedig 1935-ig várt arra, hogy a Fradi döntős, majd további két évet, hogy KK-győztes legyen, míg a csúcsot az 1939-es esztendő, az addig szárnyaló Közép-európai Kupa utolsó teljes, nagy éve jelentette, amikor az 1938-as vb magyar ezüstfiai egymás között döntötték el a trófea sorsát az Újpest–Ferencváros (4:1, 2:2) párharcban. De ez már végképp egy másik történet.