Népsort: Szusza Ferenc csak a góljait nem könyvelte el

Úgy kezdődött, mint annyi más gyereknél, a grundon. Az újpesti Juta-házak környékén rúgta a labdát, hogy aztán a Juta gyár csapatában kezdje – hamar eljutva az Újpest csapatáig és az első osztályig.

Az NB I-ben Kispesten játszott először (1941. február 23.), az újpestiek ikszeltek (4:4), az ifjú Szusza három gólt lőtt, kettőt 20 méterről, egyet közelről, lepattanó labdából. Persze hogy hamar bekerült a válogatottba, a háború végéig háromszor játszott, megjegyzendő, hogy a svédek elleni Üllői úti blama (1943: 2:7) mindkét magyar gólját ő szerezte, az pedig érdekes adalék, hogy „mire véget ért a magyar–svéd, leesett a hó. Édesanyja az öltöző előtt várta, utánavitte a télikabátját Újpestről”.

A háború utáni első meccsünkön (1945. augusztus 19.: Ausztria 2:0) a tudósítás szerint kitűnően épített, sokszor lőtt, ám gólt csak a másnapi visszavágón (5:2) szerzett, igaz, mindjárt kettőt. „Szusza volt a legjobb csatár. Minden megmozdulása zavarba hozta az osztrák védőket”– állt a Népsportban.

Futott vele a szekér, nem véletlen, hogy a Fradi (a kispesti Mészáros Józseffel és Puskás Ferenccel együtt) 1947-ben elvitte a mexikói túrájára. Utána szándékában állt külföldre igazolni, olasz klubokkal tárgyalt (állítólag 100 ezer dolláros szerződést kínáltak érte, neki), 1948 nyarán tervezett elutazni, ám az MLSZ addigra lezárta a futballhatárokat.

Sebes Gusztáv azonban számított rá a válogatottban, sőt egy nyilatkozatában Hidegkuti Nándor elé helyezte. A lengyelek elleni debreceni meccsre (8:2) készülve, 1949 júliusában megsérült, a térde később már nem is lett százszázalékos. Ám a tudása még így is elég volt ahhoz, hogy bizonyítsa klasszisát, mígnem eljött 1952. május 24., amikor is Moszkvában 1:1-et játszott a csapat a város válogatottjával. Szuszát a szünetben lecserélte Sebes, majd eljött az este, és az elhíresült szállodai affér.

„Buzánszky Jenő kidobott egy pezsgősüveget azt ablakon. Nem talált el senkit, de arra a területre esett, amely a központi bizottsági tagok számára kijelölt sáv volt... Borzasztó nagy cirkusz lett a dologból. A rendőrség kihallgatta Bozsikot. Ez és ez történt, senki sem tagadta. »Maga volt?« Cucu azt válaszolta, hogy nem. Bozsik párttag volt, mindjárt el is engedték. Jöttem én. Mondjam meg, hogy ki volt... Hát ki árulja el a társát? Azt feleltem, hogy nem tudom, ki dobta ki az üveget az ablakon. De hát ketten voltunk abban a szobában, s ha az egyik azt mondja, hogy nem ő volt, akkor csak a másik lehet... Hazajött a csapat, engem pedig ott hagytak! Írták a jegyzőkönyveket Magyarországra. Aztán engem is hazaküldött a követség, és elcsendesedett minden”– mesélte Szusza Ferenc később.

A történteket Sebes Gusztáv sohasem felejtette el... Szusza a szabótól tudta meg, hogy nem utazik az olimpiára, Helsinkibe, miközben fél évig kapta az ötezer kalóriás csomagokat. Már megvolt a formaruhája, aztán átszabták Hidegkutira.

Lett volna mit számonkérnie a sorstól, ám hallani sem akart arról, hogy mellőzték, szerinte ahol Bozsik, Puskás, Hidegkuti és Kocsis Sándor kerül be a csapatba, ott egyszerűen szavuk sem lehet a kimaradóknak. Ezzel együtt markáns véleménye volt Sebesről: „Sebes Gusztávot úgy ismertem, mint nagyfőnököt, a magyar futball teljhatalmú urát, és találkoztam vele a leszálló ágban is, amikor nálunk volt a Dózsában. Főnökként kemény volt, határozott, ellentmondást nem tűrő, mi viszont később nem azt kaptuk tőle, amit vártunk. Egyetlenegy önálló döntése sem volt, minden gondolatát megosztotta valakivel, magyarán nem volt már ugyanaz, mint amikor hatalma volt. Amikor 1959–60-ban bajnokságot nyertünk, úgy kezdtük a szezont, hogy Szűcs Gyula és Sebes együtt dolgozott a csapatnál. Nem mentek úgy a dolgok, ahogy remélték a klubnál, ezért menet közben változtatni kellett. Maradt egyedül Szűcs, mi pedig megnyertük a bajnokságot. A futballtudása elmaradt a mozgalomban szerzett szervezőkészsége mögött. Mondogatta is gyakran, hogy »Annak idején Budafokon...«. Szóval, inkább abban volt az ereje, hogy összetartotta a csapatot. Egyébként pedig mi újat mondhatott volna Kocsisnak a fejelésről vagy Puskásnak az irányításról?”

Moszkva után tehát Szuszának maradt az Újpest, pontosabban már a Bp. Dózsa:   „Belügyi dolgozók lettünk 1950-ben.      Tisztté avattak bennünket, én előbb főhadnagy lettem, majd százados. A beosztásom a BM-garázsba szólt, ott dolgoztam. Persze sokat hiányoztam, de azért az egyszerűbb dolgokat rám bízták. Könyvelő voltam, köszönhetően annak, hogy korábban megszereztem a kereskedelmi levelező képesítést”– emlékezett, ám hozzátartozik, hogy a tanulást mindig fontosnak tartotta.

Az Izabella utcai felsőkereskedelmibe járt, osztályfőnökét, dr. Golda Jánost sohasem feledte. A tanár úr jóvoltából kapott rá az olvasásra, és egyébként is nagy hatással volt rá. Kitűnő öltönyeit, eleganciáját csodálta tizenévesként, hogy aztán később ő lehessen minta az ifjabbaknak. Elegáns volt a pályán, ahogy a gondolataiban is.

Aztán még egyszer válogatott lett, de nem Sebesnél. Bukovi Márton számított rá 1956 nyarán, első mérkőzésén kapitányként. Lengyelország volt az ellenfél a Népstadionban (4:1), de a 32. percben lehívta a pályáról, mi tagadás, nagyon nem ment neki. Aztán Puskás a szünet előtt megsérült, nem tudta folytatni, s – ritkaság az ilyen – visszatért a pályára. A 79. percben „Dalnoki Kocsisnak adta előre a labdát, Kocsis a mellette álló Szuszához játszott, Szusza pedig 22 méterről lapos, nagy erejű lövést küldött a jobb sarokba”.Ezzel lett 3:1. A Népsport pedig: „Szuszának az I. félidőben nem ment a játék, pedig látszott, hogy nagyon akart. A II. félidőben viszont alig lehetett ráismerni. Nagy területen játszott, a támadósor legjobb lövőjének bizonyult, amikor pedig szükség volt rá, a magyar 16-oson belül is segített”.

Vezér maradt a Megyeri úton, egészen addig, amíg 1960-ban nem közölték vele, hogy ennyi volt... Edző lett, remek tréner. Újpesten és Győrben kétszer is ült a kispadon, Lengyelországban a Górnik Zabrzét az élre kormányozta. Aztán a Betis és az Atlético Madrid. Aki pedig hét esztendőt edzősködik Spanyolországban, az ugyebár egyértelműen ért a futballhoz.

Szeretetre méltó ember volt. Ha megkérdezték tőle, emlékszik-e erre vagy arra a góljára, igennel felelt, pedig nem őrizte őket az emlékezetében, de nem akarta megsérteni a másikat, akivel felidéztette az élményt, majd megköszönte, hogy jó szívvel emlékszik rá.