Miénk ez a cirkusz? – Vincze András publicisztikája

KICSIT MESSZEBBRŐL KEZDEM ezt a történetet – futballról lesz szó, de a bevezető startvonalán a hobbiterepfutás és egy éttermi kaland áll. A minap a Visegrádi-hegység és a Pilis emelkedőin, lankáin döcögtem néhány kilométert, s a kocogás végén rábukkantam egy picinyke vendéglőre az erdő szélén. Alig négy asztal, faburkolat, piros kockás abrosz, szóval, mint a mesében, ráadásul jó volt a házias húsleves, príma a sztrapacska, hideg az üdítő, forró a kávé – mi kellett volna még? Ahogy ettem, üldögéltem, láttam, amint a felszolgáló a vendégeknek kártyatrükköt mutat, takarásból csak az tűnt fel, hogy – szokás szerint – kihúzat a pakliból egy lapot, majd maga felé fordítja, és ő is elismétli, hogy – mondjuk – „Na, akkor ez a pikk nyolcas” (ha pikk, akkor fekete – ez néhány sorral később fontos részlet lesz). Gondoltam is magamban, hogy ez a pincértréfa nem valami elementáris, így amikor a fiatalember elém állt és megkérdezte, „Érdekli egy kártyatrükk?”, csak legyintettem, s mondtam, a szomszéd asztal viszonylatában már láttam, mi történt. No de vajon végignéztem-e a trükköt, vagy csak az első kártyahúzásig láttam? Végül beleegyeztem, rendben, essünk túl a fortélyon. Kissé unott arccal néztem, ahogy az elsőre kihúzott kártyámat alaposan megnézte az óber, hanem azután jött a folytatás, merthogy ő is húzott egy lapot (a kőr hatost, ami ugyebár piros), és csak annyit mondott, akkor most nézzem meg, valójában mit tartok a tenyeremben. S hogy, hogy nem, a pikk nyolcasom úgy változott át kőr hatosra (azaz a fekete lap színe pirosra), hogy mozdulatlanul ültem az asztalnál, az illuzionista pincér pedig lépésnyi távolságra állt tőlem, vagyis egy rezdülés erejéig hozzá nem ért a kezemben tartott kártyához – és mégis… Sohasem voltam még testközelből szereplője ilyesfajta szemfényvesztésnek, s bevallhatom, nem is hittem a trükkök káprázatában, de a hegy öblében megbúvó kisvendéglőben mindez megváltozott: igenis van varázslat!

S hogy mi a tanulsága ennek a jóformán semmi kis sztorinak?

Nos az (is), hogy már elmeséltem tucatnyi ismerősnek, kollégának, most pedig megírtam (igaz, a reklámozást kerülendő konkrét helyszín nélkül, de aki talpraesett érdeklődő, és nem sajnálja az időt a főváros környéki túrahelyszínek felfedezésére, rábukkanhat a vendéglőre, vagy mindezen felbuzdulva elkezdheti az egészségesebb életmódhoz vezető kirándulásokat…), így látom, tudom, tapasztalom, hogy a pincértrükk hatására eluralkodó „reklám” igencsak hatásos, mert már most van vendéglőnyi ember, aki csak azért rendelne levest, második fogást, desszertet az erdőszéli étteremben, hogy részese legyen az általam már megtapasztalt illúziós körítésnek.

S ha már kedvcsinálás… Trükk – többféle értelemben – van a futballunkban is, és tán annak is van tanulságértéke, ha felidézem, hogy ezúttal bizony furcsa, már-már szemfényvesztéssel felérő pillanatok előzték meg a labdarúgó-bajnokság folytatását.

Visszapörgetve lapunk felkészülési meccsekről szóló tudósításait, szembevillant, hogy januárban eljött az a rendhagyó pillanat, amikor a hétköznapi bajnokik sodrásában amúgy minden szempontból szimpatikusan kommunikáló klub egyszerűen nem adta meg az edzőmérkőzésen pályára lépők nevét. Mi több, közölte, a gólszerzőkről sem ad információt. Így fordulhatott elő a laptörténelem szempontjából rendhagyó eset, hogy egy NB I-es szellemcsapat egy nap leforgása alatt két meccset is játszott. Vagy itt volt a másik egyesület és a másik történés, amikor az amúgy zárt kapus mérkőzésről szóló információsodrásban két labdarúgó „nevét” a következőképpen adták meg: „Próbajátékos 1, Próbajátékos 2”. Ezeken kívül megtörténhetett az a furcsaság is, hogy amíg a hazai csapatét igen, a rivális együttes összeállítását nem közölték, s elhangzott az a kérés is, hogy a ­meccsről készült fotókon az ellenfél futballistái ne látszódjanak (lássuk be, fotóriporteri bravúr így akciókat fényképezni…). Persze okkal kérdezhetik, vajh mely csapatokról lehetett szó, de ez (most már) valójában tök mindegy, mert nem is a konkrét szereplők, hanem a jelenség, ezzel párhuzamosan leginkább a hozzáállás rendkívül demoralizáló. Vajon egy-egy felkészülési mérkőzésen mi a francot tudna meg bárki is egy-egy csapat jövőbeni hadrendjéről, taktikai repertoárjáról, illetve az arra illetékesek mit tudnak eltitkolni azáltal, ha az újság apró betűs soraiban „Próbajátékos 1 és 2” néven szerepel(ne) valamely aranylábú?… Arról nem beszélve, hogy – ha még él a fogadási botrány kipattanása után hozott verdikt – a pályára lépő futballistákat az edzőmeccseken (is) kötelező igazolni, így erős a gyanú, hogy valamiféle alkalmassági (sportorvosi?) igazolás is kell ahhoz, hogy valaki labdába rúghasson két profi csapat összecsapásán (és pardon: vajon mi történik akkor, ha „Próbajátékos 1” megsérül, s hozzáértő kezelésre van szüksége, netán a gondos orvosi sebtapasztás során is titkolni szükséges a becsületes nevét?).

Ezen ponton kanyarodnék vissza a kisvendéglői felszolgálástól testidegennek tűnő illuzionista performanszhoz, merengve azon is, mennyivel korszerűbb, ha valaki kedvet csinál a portékájához, hogy minden lehetséges módon nagyobb legyen a felhajtóerő a kínálat és kereslet viszonylatában (hogy mást ne mondjak, a kártyatrükk hatására a sztrapacska 4500 forintos ára sem volt annyira mellbevágó…). Márpedig a futball – szokták mondani – a világ legnagyobb és legjobb cirkusza, és ha ez így van, talán mifelénk sem lehetne a rajongóriasztás terepe. És szintén szokták mondani, hogy ha nem is lehet mindenkiből csel- és gólkirály, a nagy többség sok évtizeden át az erőteljes érdeklődésével (hírolvasás), továbbá a jegy- és focicsecsebecse vásárlásával kimutathatja a ragaszkodását. No de miként éljen, virágozzék és fejlődjék e ragaszkodás, ha az év igencsak fontos időszakában (felkészülés, csapatépítés, kezdőcsapat-találgatás) a legelemibb információt (összeállítás pillanatfelvétel az edzőmeccsről, nevek, posztok) sem adják meg, és miként várhatja el bárki, hogy olyan szurkolói tömeg legyen a magyar klubfutball mögött, amelynek minden egyes tagja szeretne ott lenni például a Próbajátékos 2-nek titulált labdarúgó fellépésein?

A kérdés tehát a következő: kié a cirkusz?

Netán azé, aki a családias vendéglőben a munkaköri leírásán felül ügyesen bűvészkedik, vagy azé, aki télvíz idején a műfüvön zajló események kapcsán csalfa trükköt vet be; netán azé, aki kifizeti a húsleves, sztrapacska, üdítő, kávé árát, s azé, aki a stadionpénztáraknál meccsbelépőt, sőt jobb esetben rögvest szezonbérletet vesz?

Mindenesetre a hegykörnyéki vendéglőben a mutatvány után a pincér barátságosan még elújságolta azt is, néhány hét múlva valószínűleg már nem lesz olyan szerencsém, hogy a mostanihoz hasonló, ad hoc futótúra után találok szabad asztalt, mert a foglalásokat is rostálniuk kell.

Van olyan trükk, ami bejön…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!