Bűnben fogant futballvalóság – Malonyai Péter publicisztikája

TELE VAGYOK MEGBOCSÁTÁSSAL, harag, indulat nincs bennem, miközben figyelem, milyen is a mai futballvilág. Nem mintha a sportági közeg igényelné az együttérzésem, csak azért írom le, hogy indulatmentes vagyok, mert a folyamatokban hiszek. A világ legnépszerűbb játéka elindult hódító útjára a 19. század végén, és ott tart, ahol. Hol ez történt, hol az, most pedig visszafordíthatatlanul rohan – ugyan hová?

Mondanám, hogy a végzetébe, ám az ítélkezés távol áll tőlem. Mint ahogy tőlük az, ami a játék eredeti lényege. Mármint morálisan. Klasszikus megfogalmazások szerint a futball (és a sport) erkölcsi esszenciája abban rejlik, hogy olyan közösséget formál, amely az egymás iránti tiszteletre, igazságosságra, becsületességre és kitartásra épít. Ezek az értékek teszik többé egyszerű játéknál – olyan tevékenységgé, amely erkölcsi és társadalmi tanulságokat is hordoz magában.

Tetszik? Nekem is. Aztán a hétköznapok azt tükrözik, hogy messze még – vagy leginkább már – a cél.

Meg nem mondom, mikor és miért, feltehetően csak játékból, de aztán egyre komolyabban elkezdtem játszani a gondolatattal, hogy a hét főbűn mennyire jellemző a mai labdarúgásra. Nem vagyok dogmatikus, de a keresztény háttér sem az, hiszen nem az elkövetést veszi alapul, hanem a hajlamosítást. A jellembeli tulajdonságokat (ma már az is gömbölyű), magyarán a tettek forrását. Ennek mentén tartom, hogy a világot meghódító játék bizony enyhén szólva sem ártatlan.

Kezdem a kiindulópontnál, a hét főbűnnél. Tehát: 1. Kevélység (gőg, arrogancia, önhittség). 2. Fösvénység (az anyagi javak iránti mértéktelen vágy). 3. Bujaság (eredetiben, latinul: luxuria, azaz az örömök iránti mértéktelen vágy, erkölcsi korlátok nélkül). 4. Irigység (féltékenység). 5. Torkosság (az önmérséklet, az önuralom hiánya). 6. Harag (indokolatlan düh, erőszak). 7. Lustaság (érdektelenség, tétlenség).

Mindegyikre akad példa a futball múltjában és jelenében egyaránt, a Nemzeti Sport esetében még hagyománya is. Amikor 1936 októberében a futballválogatott Európa-kupa-mérkőzésen 2:2-es félidő után 5:2-re kikapott Prágában, tudósítónk, Mattanovich Béla a hét főbűn jegyében fogalmazta meg kritikáját. Kezdte a kevélységgel. Azzal, hogy Dietz Károly szövetségi kapitány akkor is kitartott eredeti, eleve merev taktikája mellett, amikor már lát(hat)a, hogy a három gólt szerző Frantisek Kloz nem ragaszkodik a jobb szélhez, feltűnik a csatársor minden posztján. És nem ismerte el hibáját abban sem, amikor azt kérte, az első félidőt hajtsák meg a játékosai, aztán meglátjuk. Vagy Cseh „Matyi”, aki kikérte magának, hogy tanácsot adnak neki: „Ne akarjanak tanítani, hagyjanak engem úgy játszani, ahogyan megtanultam.” Cseh még a bujaság bűnébe is esett, hiszen a válogatott triál után hajnalig mulatozott, büntetlenül. És a lustaság is tetten érhető volt, mert amikor kiderült, hogy a csehszlovákok igencsak feltüzelve futballoznak, nem vették fel a kesztyűt a mieink, megijedtek, megilletődtek, csak túl akartak lenni az egészen.

Leginkább a kevélység érhető tetten manapság is. Közeledve a jelenhez, ott volt például 2007-ben Sir Alex Ferguson budapesti látogatása. Előadója volt a honi edzők konferenciájának, ám mindössze két kérdést kapott, mindkettőt Bicskei Bertalantól. A futballtudomány hazai letéteményesei inkább autogramért ostromolták Sir Alexet, az aláírás emléknek szép, ám aligha szolgálta a szakmai fejlődésüket. Hát még a magyar futballét.

Napjainkban alapvetően a nagy klubok, de még inkább a FIFA és az UEFA jóvoltából tapasztalható a kevélység. Mondhatnak akármit az érdekeltek, érvelhetnek a legokosabban, makacsul törnek előre, nem néznek se jobbra, se balra, semmi ellentmondás, semmi empátia. Mint például a jövő nyári, a futballistákat tovább szipolyozó 32 csapatos klubvilágbajnokság esetében, amelynél (mint pályatársam, Moncz Attila néhány napja értően rávilágított ezeken a hasábokon) még a rendezés költségei is hiányoznak.

Továbbmenve, hiába a pénz az úr (vagy éppen azért) a fösvénység sem hiányzik a palettáról. Magyar példát hozok megint, ismét a múltból, Guttmann Béláét. A zseniális edző 1962-ben megnyerte a Bajnokcsapatok Európa-Kupáját a Benficával, 5:3-ra legyőzve a Real Madridot. Utána fizetésemelést kért, ám António Mundrunga klubelnök nem volt rá hajlandó, azt mondta, ilyen nem volt a szerződésben. Persze az sem, hogy meg kell nyerni a BEK-et. Mellékszál, de fontos, hogy azóta is hat Guttmann átka („A Benfica nem nyer nemzetközi kupát a következő száz évben!”), a lényeg a garasoskodás.

Mostanság még inkább észrevehető az edzőknél a pénz utáni vágy, abból következtetek erre, hogy szerződéskötéskor igen lényeges része a tárgyalásnak, hogy mennyit kapnak, ha – kirúgják őket.

Az irigység sem ritka, az öltözőben a fizetéskülönbségek és a különleges juttatások, esetleg az aránytalan edzői kegyek okán, ami szép, nem szép, de úgy-ahogy érthető, ám akad, amikor társadalmi eredetű az indulat. Ez jobban elfogadható, ám mégsem a futball lényege. Bölöni László mesélte, hogy amikor a Steaua futballistájaként 1985-ben a meccs előtt meglátták a nyolcaddöntőben kiejtett Bp. Honvéd futballistáit: „Egyszerre voltunk arrogánsak, irigyek és akaratosak. Détári és Sallai lazán, mégis elegánsan, menő esőkabátban sétált el előttünk. Szétfeszített minket a düh, a dac – ez nyerő egyveleg.” Vagy az Anderlecht elleni elődöntő során: „A parkolóban összefutottunk a brüsszeliekkel. Legszívesebben megöltük volna őket.” Aztán megnyerték a BEK-et, de szerintem – maradva az irigységnél – szívesen lettek volna a vesztes barcelonai futballisták helyében.

Ami a haragot, az indulatokat illeti, ez a legszembetűnőbb a kívülállónak. A pályán és azon kívül egyaránt. Meglehetősen gyakran és kirívóan. A közelmúlt híre, hogy több mint négy év börtönbüntetésre ítélték a tavaly decemberben a játékvezetőt megtámadó Faruk Kocát, a török Ankaragücü volt elnökét. Haragját az váltotta ki, hogy Rizespor a hosszabbítás hetedik percében egyenlített csapata ellen. De azért ne higgyük, hogy a bírók ártatlanok a harag bűnében. Ahogy a Videoton csapatkapitánya, Sándor György magyarázta annak idején, sokan nem felejtenek közülük, szívesen felhánytorgatják, mit mondott nekik a futballista valamikor régebben, majd az első adandó alkalommal igyekeznek bosszút állni, visszaélve a síp hatalmával. (A VAR türelmesebb, legalább ennyi előnye van.)

De lehet hivatalos is a harag. A mexikói világbajnokság (1986) után évekig meg volt sértve az ország a kudarc miatt, jellemző, hogy amikor 1988-ban jött a bundabotrány, a hivatalos helyek tudták, hogy minden gyanúba keveredő futballistát nem lehet börtönbe juttatni, de az volt az alapelv, hogy – legalább féljenek…!

Egyértelmű, hogy a versengés és a siker hajszolása gyakran extrém mértékű mostanság. Az élsport, a futball természeténél fogva olyan környezetet teremt, amely különösen fogékony lehet a főbűnök egyes elemeire – olvasom. Ugyanakkor – említem meg csendben – a bűnöket a középkori keresztény teológusok, köztük a nagy tekintélyű Aquinói Szent Tamás, azért elemezték részletesen és visszatérően, hogy iránymutatást adjanak az önvizsgálatra.

Erre nem sok reményt látok (ne legyen igazam…), mindenesetre jó tudni, hogy a hét fő bűn mellett létezik a hét erény is. A három isteni (hit, remény, szeretet) és a Platon (Kr. e. 427–347) által az Államban (is) megfogalmazott négy úgynevezett sarkalatos: az igazságosság, a mértékletesség, a bátorság és a bölcsesség. Közülük a bátorság a legfőbb, mert ez teszi lehetővé a többi erény tanúsítását, amikor szükség van rá.

Így aztán munkára fel, véreim!

Az se baj, ha egyenként, tövenként irtjátok a gyomot.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!