Banó-Szabó Bence: Miért megint én?!

– Lassan már két hónapja, hogy elszakadt a keresztszalagja, eddig mégsem nyilatkozott. Miért?
– A július huszonegyedikei, Vasas elleni utolsó nyári felkészülési mérkőzésen történt a baj, s a sérülésem után úgy éreztem, csöndre van szükségem, hogy feldolgozzam magamban a történteket – mondta lapunknak adott interjújában Banó-Szabó Bence, a Kecskeméti TE 25 éves támadó középpályása. – Nem akartam nyilatkozni, nem szerettem volna olyat mondani dühömben, amit később megbánok. Először fel kellett állnom a padlóról, szerencsére sikerült, sokan álltak mellettem.

– Mi történt pontosan, hogyan sérült meg?
– Ártalmatlan szituáció volt: gurult kifelé a labda az oldalvonalon túlra, nem akartam, hogy a Vasas játékosa gyorsan elvégezze a bedobást, beálltam elé. De ahogyan kitámasztottam a bal lábammal, mintha kiugrott volna a helyéről a térdem. A mögöttem álló csapattársam, Lukács Dániel azt mondta, úgy érzékelte, mintha kicsit hozzám ért volna az ellenfél, de biztos vagyok benne, ha így is történt, nem ezért sérültem meg. Egyből éreztem, nagy a baj: nem tudtam lábra állni, feszített a térdem. Bár a lelkem mélyén tudtam, hosszú kihagyás vár rám, még négy napig bízhattam abban, hogy valami csoda folytán nem szakadt el a szalagom, de csütörtökön megérkezett az eredmény.

– Mit érzett, amikor olvasta a diagnózist?
– Hogy miért megint én?! Miért velem történik mindez, amikor mindenem a futball, mindent ennek rendelek alá? A sérülésem előtt három perccel még gólpasszt adtam, kitűnő formában éreztem magam, vártam, hogy elkezdődjön az idény… A történtek után nagyon magam alatt voltam, de ahogyan teltek a napok és elkezdtük szervezni a műtétet, egyre derűlátóbbá váltam. A sérülésem után hat héttel következett az operáció: az a szokás, hogy azonnal vagy több héttel később van a műtét, amikor már lemegy a duzzanat a térdről. A beavatkozás jól sikerült, kedden már haza is térhettem. Az első napokban nagy fájdalmakkal küszködtem, ráadásul hőemelkedésem is volt. Azt mondhatom, szombaton éreztem először úgy magam napközben, hogy nem szenvedtem annyit. Hasonló cipőben járok, mint Lucas Hernandez, a PSG csillaga: a védőnek is mindkét térdét megműtötték korábban, és azt írta nemrégiben, hogy új lábakkal várja a folytatást… Jó négy éve még a jobb, most pedig a bal lábam sérült meg. Amikor baj van, rádöbben az ember, gondolni kell a futball utáni életre is – ez persze nem azt jelenti, hogy már a visszavonulásomat tervezem, sőt! Még sohasem voltam annyira motivált, mint most: újra magas szinten akarok futballozni.

– A futballban képzeli el a karrierje utáni életet?
– Egyértelműen. Például adatelemzőként, imádom a statisztikákat, figyelni a meccseket, nézni, melyik csapat milyen hadrendben áll fel, a játékosok hogyan tudnak teret nyerni maguknak. A hétvégén is néztem minden Magyar Kupa-meccset a tévében, a laptopon ment a Premier League, a tableten pedig a Bundesliga. Édesapám, a Kecskemét vezetőedzője, Szabó István szerint van edzői vénám is, jól látom a futballt, ráadásul neki rengeteg anyaga, könyve van, amiből tanulhatok. Étteremnyitás vagy másfajta befektetés is érdekelne, de hangsúlyozom, ez még nagyon messze van, egyelőre csak a pályán akarok bizonyítani.

– Mit mondott az édesapja, amikor egyértelművé vált, hogy hónapokra kidőlt a sorból?
– A huszonkettedik percben sérültem meg, ő pedig azt mondta, az első félidő további része ki is esett neki, csak arra gondolt, mi lehet a bajom – ezután persze már a csapatra is figyelt. Apa erős ember, amikor szálltunk fel a buszra, azt mondta: keménynek kell maradnom és megmutatnom, még erősebben térek vissza a pályára. Hozzátette, mi Szabók vagyunk, sohasem adjuk fel! Itt van mellettem, ez rengeteget számít.

– Mi a következő lépcsőfok a felépülése útján?
– Kedden már kiszedik a varratokat, majd jön három hét rögzítő, addig is jegelni, finoman tornáztatni kell a lábamat. Ezután kezdődhet a gyógytorna – Hajdu Attilával végzem majd, megbízom benne, ő már le is vezette papíron, hogyan alakulhat a visszatérésem, ha minden rendben zajlik. Ha így történik, már a tavasszal újra játszhatok, de tudjuk, addig még sok minden lehet.

– Milyen érzés úgy nézni a csapatot, hogy nem segíthet?
– Borzalmas! Az ember menne, futna a pályára, segítene, de nem képes rá. Bár hallok olyan hangokat, hogy kieshetünk, ez jelentős motivációt ad nekünk, hogy újra bizonyítsuk, van bennünk erő és tartás. Nekem pedig az a feladatom, hogy a tavasszal segítsem a csapatot – nagyon várom már, hogy visszatérjek.