Hátradőlés helyett – Deák Zsigmond jegyzete

Két év alatt 75 százalékos növekedés – kevés olyan területe van a gazdasági életnek, ahol ez az adat ne váltana ki azonnali és heves elismerő kalaplengetést. Mármint, ha nem a veszteség növekedéséről beszélünk… Hál’ Istennek ezúttal a labdarúgó NB I nézőszámának alakulása a téma, hiszen akárhonnan nézzük, egyre inkább megtelnek a zömében új vagy felújított stadionok lelátói. Ellendrukkerek ugyan mindig vannak (s most nem az ellenfelek drukkereire gondolunk), akiknek mindig minden rossz, de legalábbis nem jó, és az a bizonyos dolog sem elég büdös, őket bizonyára a tények sem győzik meg. Márpedig mi maradunk ezeknél, például annál, hogy a 10. fordulóig megközelítette az ötezret (4853) az átlagos nézőszám.

Mi ennek az oka? Itt már nehezebb százalékos arányokat mondani, de a válogatott legújabb kori népszerűség-növekedése, a Ferencváros immár nemzetközi szintű helytállása, a létesítményhelyzet ugrásszerű javulása, patinás vidéki csapatok feljutása és az általános színvonal-emelkedés mind belejátszott. A következő kérdés, hogy melyik említett területen kell-lehet még tovább javulni? Mondanám, hogy mindegyiken, bár különböző mértékben. A válogatott „tömegvonzásánál” szerintem plafonközeli a helyzet, hiszen minden egyes hazai mérkőzésre szinte teljesen megtelik a hivatalosan 67 155 férőhelyes Puskás Aréna. Konkrét adat, hogy Európában az angolok és a franciák mögött a mieinké volt a harmadik legmagasabb átlagnézőszám a legutóbbi Eb-selejtezőkön, erre azért büszkék lehetünk.

A Fradi esetében az egymás után kétszer kivívott tavaszi kupafolytatás immár realitás lehet, a stadionrekonstrukció kapcsán talán még az Újpest vár a sorára, de sokan mások már nem. Az NB II-ből legutóbb feljutók (Nyíregyháza, Győr) valóban hagyományos vidéki bástyák erős helyi háttérrel, a Szparinak ráadásul épp most adták át az új otthonát, amely rendre megtelik nyolcezer emberrel. Az újabb kiesők és feljutók sorsától függetlenül talán az lehet az objektív cél, hogy akármekkora is az adott stadion, a kihasználtsága közelítsen a maximumhoz. S a színvonal? Itt viszont nincs maximum, nincs felső határ, mindig lehet magasabb, mérni pedig leginkább nemzetközi mércével érdemes: akkor nyilvánvaló az előrelépés, ha már nem csak egy csapatunk kerül fel az európai sorozatok főtáblájára.

Egyszóval örüljünk a több nézőnek, de ne dőljünk hátra! Még úgy se, hogy biztosan nem esünk hanyatt, hiszen most már minden pálya nézőterén modern támlás székekre ülhetünk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!