Cél, otthon, végállomás – Ballai Attila publicisztikája

Malmö vagy Újpest? Előbbi tizenegy pontos előnnyel nyerte meg a már véget ért – tavaszi–őszi rendszerű – svéd labdarúgó-bajnokságot, utóbbi a hazai NB I középmezőnyének tagja, ami a közelmúlt hányattatásaihoz képest kétségtelen előrelépés. Nyilvánvaló, melyikük az erősebb. Mégis könnyen megeshet, hogy a Ferencvárosnak az Újpest okoz nagyobb gondot vasárnap – miután a Malmőn csütörtökön valósággal átgázolt. Nem csak a 4–1-es végkifejlet és talán némi elfogultság mondatja ezt velem, a vendégek dán csapatkapitánya, Anders Christiansen fogalmazott így: „Minőségi különbség volt a két csapat között, ők élesek voltak a kontrajátékban, mi nem. A mai meccs után el kell ismernünk, ellenfelünk, kiváltképp a támadóharmadban, hihetetlen minőséget mutatott.” Méghozzá nem először, mert az Európa-liga előző fordulójában, Hamburgban 4–0-ra elintézte a Dinamo Kijevet is.

Érdekes párhuzam, hogy ugyanezzel a két riválissal találkozott az FTC a KEK 1974–75-ös kiírásának végjátékában; a négy közé jutásért a svédeket – akik hajdan még egyénenként is svédek voltak – 3–1-gyel és 1–1-gyel ejtette ki, ám a döntőben az akkor még „szovjetek” 3–0-ra taroltak. Majdnem fél évszázad elteltével az Európa-liga csoportkörében ugyanezzel a két ellenféllel szemben 4–0-s és 4–1-es zöld-fehér diadal született. Az ukránok elleni ugyan kicsit csalóka eredmény, mert a hamburgi albérletbe kényszerült pályaválasztó az első félidőben – dacára annak, hogy már a 17. percben emberhátrányba került – egyenrangú ellenfél volt, ám az 54. percben esett első gól után összezuhant, mint egy – érthetően – talajt, hitet, hátországot vesztett közösség, amely csak az első pofonig képes talpon maradni. A Ferencváros azonban könyörtelen, korábban nem jellemző profizmussal használta ki e megingást. Kontinentális kupában, hasonló szintű vetélytárssal szemben leg­alább négy góllal legutóbb – aki nem hiszi, járjon utána – az 1937-es „Mitropa-kupa”, a KK-elődöntő visszavágóján nyert a Fradi, 6:1-re az Austria Wien ellen. Nem tegnap volt, még Sárosi, Lázár, Toldi rúgta a bőrt az Üllői úton. A Malmö feletti 4–1 ugyancsak a daliás időket idézte.

Ha ellenben az elmúlt évtizedet vesszük, éppen a kontraszt, az azóta megtett út a szembetűnő. 2014-ben a horvát, fiumei HNK Rijeka, 2015-ben a bosnyák Zeljeznicar kettős vereséggel ejtette ki az FTC-t, 2016-ban az albán Partizani Tirana bizonyult jobbnak, 2017-ben a dán Midtjylland elleni 3–7-es összesítés foszlatott szét minden illúziót, 2018-ban az izraeli Maccabi Tel-Aviv parancsolt megálljt. Aztán megfordult a szél, részben azért, mert onnantól fogva választás helyett inkább kiválasztás zajlik; nem a Ferencvárosba érkezők – illetve menedzsereik – választanak klubot, hanem a Fradi választja ki a kínálatból a legmegfelelőbbeket. Innen kezdődött a csoportkörök korszaka, nagyjából egyetlen, igaz, méretes kakukktojással, a feröeri Klaksvík elleni, egy évvel ezelőtti hazai 0–3-mal. Most az Európa-ligában az öt forduló utáni három győzelem és kilenc pont már-már garantált továbbjutást ígér, a majdani pontegyenlőségek esetén a 11–5-ös gólkülönbség miatt is, Varga Barnabás pedig öt góllal vezeti az El-góllövőlistát.

Miként, ha legyőzi az Újpestet, az FTC is az NB I-es tabellát, bár a legutóbbi négy fordulóban háromszor is be kellett érnie döntetlennel, a Győr, a Debrecen és a Diósgyőr ellen is. Előbbi két gárda kiesőjelölt, utóbbi 3–0-ra is vezetett már a Groupama Arénában. Hogy mindez hogyan illeszthető a Kijev elleni 4–0-hoz, a Malmö elleni 4–1-hez? E kettősségről a minap keresetlen őszinteséggel közölte a dán légiós, Stefan Gartenmann: „Sokunk képes csúcsformára, de valamiért ez nem mindig jön ki a magyar bajnokságban. El kell ismerni, hullámzik a teljesítményünk. Nem azt mondom, hogy félvállról vesszük az NB I-es mérkőzéseket, de a nemzetközi porond mégiscsak más, ott akarva-akaratlanul jobban koncentrálunk.”

Szokatlan hang. Némi álszentséggel meg is lehetne botránkozni tőle. Csakhogy kimondva-kimondatlanul ez az igazság, ez a magyarázat. A világ valamely szegletéből tegnap idevetődő és holnap továbbálló játékos, ha igazi profi, ma mindent megtesz a Ferencvárosért, és érthető, ha legkiugróbb teljesítményét – klubja és saját érdekeit is szem előtt tartva – az európai porondra tartogatja. Részben, mert a bajnoki cím úgyis „zsebben van”. Részben, mert őt ifistaként nem rugdalta rojtosra egy „tufa” balbekk Békéscsabán, nem pécézte és fütyülte ki a debreceni publikum, nem őriz sérelmeket arról, hogy egyszer méltatlanul megverették Győrben, nem tudja, mitől olyan nagy szám az MTK-val játszani, nem hallott a hajdani kettős rangadókról, talán a Vasasról és a Honvédról sem, nem meséltek neki a szülei Szőke Pista szabadrúgásairól, amelyektől testületileg rettegett a Dózsa és Szentmihályi kapus, miként „Törő”, Törőcsik András a fradistákat pályán és lelátón őrületbe kergető szólóiról sem.

Neki térkép e táj. Őt annyira érinti meg mindez, mint a Csodaszarvas legendája, a honfoglalás, a pozsonyi csata, a tatárjárás, s a többi. Semennyire. Az FTC angol „gyarmatosításának” legérdeklődőbb, legrokonszenvesebb figurája, Sam Stockley hátvéd egyszer megállított a régi Üllői úti klubház lépcsőfordulójában, és rábökve arra a képre, amelyen Albert Flórián épp átveszi az Aranylabdát, megkérdezte, tényleg volt a Fradinak aranylabdása, és mi lett vele; amikor azt válaszoltam, ő az az ősz úriember, aki naponta többször szembejön vele, el sem akarta hinni. De az is megesett, hogy a Szibériába „száműzött” magyar játékost felhívtam telefonon, azt tudakolva, hogy érzi magát a vadonatúj környezetben, mire ő azt felelte: folyamatosan edzőtáborokba járnak Oroszországban, de őszintén szólva nem tudná megmondani, hogy eddig hol volt és most hol van.

Persze ne tévedjünk, az Észak-Amerikába szerződő európai kosárlabdázó vagy jégkorongozó pontosan tisztában van vele, mely város mely ikonikus klubjához igazolt, ott kik voltak az elődei, kik lesznek a társai, miként az Újpest–Fradihoz hasonlóan ugyancsak vasárnapi Liverpool–Manchester City csúcsrangadó minden szereplője is azzal, ki az ellenfél és mi forog kockán.

Nem más ez, mint a világszínvonal tisztelete, az igazodás a bajnokokhoz. Annak a sportolónak az attitűdje, aki nem úton van egyik állomáshelyéről a másikra, hanem azé, aki megérkezett. Álmai, vágyai egyletébe.

Találni ilyen légióst a Ferencvárosnál is, nem is akárkit. A földkerekség egyik legjobbját. Természetesen nem futballban, hanem vízilabdában. Érthetően. Ami labdarúgásban a Wembley vagy az Anfield, az pólóban a Nemzeti Sportuszoda és a Komjádi, a „Csaszi” és a „Komi”, ami ott a Premier League, az itt, némi túlzással ugyan, de az ob I. Érthető hát, ha Dusan Mandics, a szerb zseni, aki Párizsban sorozatban harmadik olimpiai bajnoki címét nyerte meg, ezt üzente „haza”, mármint a Népligetbe: „Sziasztok, kedves fradisták! Nagyon köszönöm a támogatásotokat. Alig várom, hogy visszatérjek a Népligetbe, és elkezdjük a felkészülést. Ez az aranyérem legalább annyira a tiétek, mint az enyém. Idejöttem a Ferencvároshoz, és ti mindent megadtatok nekem. Nagyon boldog vagyok és büszke, hogy a Fradi-családhoz tartozhatok. Hajrá, Fradi!”

A tisztelet és ragaszkodás hangja. Csakúgy, mint Veronica Kristiansené, a Győr Párizsban szintén olimpiai aranyérmes kézilabdás klasszisáé. Ő arra válaszolva, hogy miután kettő plusz egy évvel meghosszabbította szerződését az ETO-val, innen szándékozik-e visszavonulni, kerek perec kijelentette: „Ezt elég határozottan állíthatjuk. Nem volt nehéz döntés a hosszabbítás, hiszen nemcsak a sport, a magánélet terén is már erős kötelékek fűznek Győrhöz. (…) Egyre inkább magaménak érzem a magyarországi életstílust, tényleg már csak arra lenne szükségem, hogy magabiztosan beszéljem a nyelvet. De rajta vagyok!” Élete magyar párja mellett azért is, mert, mint hozzátette, neki Győr Európa közepe.

A magyar futball nem tart, nem is fog már soha ott tartani, mint a magyar póló vagy kézilabda. De a Ferencváros – ha skandináv vagy nyugati bajnokcsapatokat úgy vág haza, mint a Malmőt, és egyre többször megéri a kupatavaszt – még lehet eszköz, pénzkereseti forrás, ugródeszka helyett sokak számára cél, otthon, végállomás. És akkor mindenki pontosan tudja, érzi majd, mit jelent az Újpesttel játszani. Vasárnap este kiderül, most mennyien tudják, érzik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!