Örömkönnyek a Rába partján – Bobory Balázs publicisztikája

Évek óta furcsa kettősségben élem az életem.

Fehérvári születésűként másfél évtizede lakom Győrben, a fiam az ETO utánpótlásában futballozik, járunk ki a stadionba, az NB II-ben sem voltunk ritka vendégek a lelátón. A Videotonhoz való családi, személyes kötődésem ismert, mégsem éreztem soha ellenérzést a dunántúli riválissal szemben, sőt, fiatalként, felnőttként a nagy fővárosi csapatok ellen sokkal nagyobb volt a harci vágy egy-egy mérkőzésen.

Az idei bajnoki versenyfutást elsősorban azért éltem meg intenzíven, mert valódi volt a verseny, akadt egy csapat, amely játékban felnőtt a sorozatban hét bajnoki címet szerző Ferencváros mellé, és azt gondolom, ez a magyar futballnak mindenképpen előrelépés és jót tesz, a konkurencia általában nagyobb erőbedobásra, koncentrációra, jobb teljesítményre ösztönöz.

Szombat este a kilencéves kisfiam állva nézte végig a televízióban a Kisvárda elleni meccset, maga sem merte elhinni, hogy bajnok lehet az ETO, izgalmát, várakozását, reményét néha pesszimizmussal próbálta elrejteni, a meccs közben többször a legrosszabbtól félt. Az utolsó percekben egy méterre a tévétől toporgott, majd amikor a játékvezető lefújta a meccset, eleredtek a könnyei. Kicsivel voltam fiatalabb, amikor a Videoton Szarajevóban játszott UEFA-kupa-elődöntőt, és kiesésre állt a Zseljeznicsar ellen, akkor én is zokogtam, de én fájdalmamban, aztán persze jött Csuhay József, és a bánatét felváltották az öröm könnyei.

Úgy gondolom, ilyen élmények nélkül sokkal nehezebb elköteleződni egy sportág vagy a sport mellett, a kötődés – akár egy klubhoz is – így alakul ki, ezért mennek majd a pályákra, a terekre a digitális világ rabságában élő fiatalok, és akarnak valami hasonlót elérni, átélni, mint most az ETO labdarúgói. Én nem értem el sokat magas szinten a pályákon, és lehet, hogy a kisfiam sem fog, de talán ez is az útja annak, hogy legyen belőle egy remek amatőr futballista, sportmasszőr, edző, vezető, sportújságíró, szerencsés esetben szponzor vagy egy egyszerű, lelkes és elkötelezett szurkoló.

Vasárnap fújt a szél és időnként esett az eső Győrben, az ilyen hétvégi délutánokat az ember gyakran a lehúzott redőnyök mögött filmezéssel, olvasással tölti szívesen. Nálunk nem lehetett más a program, mint indulás az ETO stadionjába az éremátadóra. A fiam egyesületi mezben, kabátban büszkén feszített, és az indulásig tizenötször kérdezte meg a nap folyamán, mikor megyünk már.

Az Ipar úton és az ETO Park körül már sorokban sétáltak az emberek a lelátók felé. Ezek a szurkolók az elmúlt évtizedben megjárták szeretett klubjukkal a poklot, a harmadosztály sivárságát, az NB II dzsungelharcát, most pedig visszatértek a mennyországba, megkönnyebbült boldogsággal, dagadó büszkeséggel készülődtek a ceremóniára.

A stadionba érve a fiam kis csapattársaival – többek között a korábbi remek győri csatár, Granát Balázs fiával, Zénóval – elrohantak a színpadhoz legközelebb eső ponthoz, a korlát mellé, ahol szinte kézzel elérhetővé váltak számukra az ikonok, a friss bajnokok. Mi éppen a győri B-közép fölött néhány sorral húztuk meg magunkat, nem törődve a „kápó” figyelmes felhívásával, hogy ebben a szektorban bizony lesz füst, petárda, tűzijáték dögivel.

A csapat tagjait egyenként hívták a színpadra, majd amikor a trófea Vitális Milán kezébe került, felrobbant a tribün, megszólalt a Queen-sláger. Ahogy a lelátón helyet foglalók arcán végignéztem, sokan csak itt merték elhinni, hogy a halál után van feltámadás, a korábban a megszűnés szélére sodródó ETO visszatért a csúcsra, és jelenleg a legjobb magyar futballcsapat. Párásabbak lettek a tekintetek, szélesebb a mosoly, egybeforrt a közösség.

Én egy kicsit akkor éreztem idegennek magam ebben a közösségben fehérváriként, amikor a győri tábor a jól ismert latinos rigmusra a földijeimmel együtt, etnikai hovatartozásomat is megkérdőjelezve vidéki földművesnek titulált, szerencsére azonban a hangsúly a saját hősök éltetésén volt.

A Rába-parti futballisták, a szakmai stáb és a vezetőség pedig tökéletesen megérdemelte a fiesztát. Ez a klub tíz éve tényleg romokban hevert, egyedül talán az utánpótlása állt biztosabb lábakon, és abban bízhatott, hogy a hosszú távú nevelőmunka eredményre vezet. Akik a győri futballban éltek, dolgoztak becsülettel, de megfelelő háttér nélkül ez az út csak az NB II-ig volt kikövezve. Aztán 2022-ben megérkezett a felvidéki üzletember, Világi Oszkár, és felgyorsultak az események. A klubmenedzsment azóta szinte csak jót húzott, amikor légióst választott, a telitalálatnak pedig Borbély Balázs vezetőedzői kinevezése számít, aki 2024 áprilisában ült le a kispadra. Vesztett helyzetből vitte fel a győrieket az élvonalba, aztán negyedik helyig repítette a csapatot újoncként, második évének végén pedig bajnoki aranyérmet vehetett át. Ennek a klubnak és a tulajdonosnak pontosan egy ilyen szakemberre volt szüksége, aki nagyon ért ahhoz, amivel foglalkozik, de egyáltalán nem harsány, nem veri a mellét, és nem esik pánikba kudarc esetén sem. A csend, a visszafogottság, a megfontoltság a kemény, határozott munka mellett gyümölcsözővé vált.

És ha van valami, ami miatt az ETO még megérdemelte ezt a bajnoki címet, az a saját nevelésű játékosoknak szánt sok játékperc volt. A klubhoz való kötődés talán nem is egytizednyi többletszázalékot jelentett az aranyéremért zajló versenyfutásban azokban a pillanatokban, amikor Bánáti Kevin eldöntötte három fordulóval a zárás előtt a Fradi elleni rangadót, amikor a Kisvárda ellen végig elképesztő munkát végző Tóth Rajmund óriási kockázatot vállalva szerelte a lőni készülő hazai játékost a saját tizenhatosán belül, vagy éppen Vitális Milán létfontosságú megmozdulásai alkalmával. A klub szeretete, ismerete, identitásának elsajátítása a gyerekkortól kezdve sok szempontból kamatozik, és Győrben ezt pontosan láttuk ebben az idényben.

A városban, ahol néhány éve csak néhány százan lézengtek a lelátókon a középszerűségtől, jellegtelenségtől fulladozva, most ismét fociláz uralkodik, mindenki büszke erre a csapatra, sokkal jellemzőbbek a zöld színek is a civileken, és megint nem divat bántani a focistákat, sőt, sikk velük szelfizni, bárhol is bukkannak fel a Rába partjának környékén. A tulajdonost és stábját ismerve pedig nem ez a végállomás, még ha az ETO nem is fog minden évben bajnoki címet ünnepelni, azért arra számítani lehet, hogy a következő esztendőkben ott lesz a dobogó környékén és a nemzetközi kupákban.

Nyilván a jövővel kapcsolatban is sok kérdés megfogalmazódik most, mert Vitálist, Schönt, Benbualit, Csingert vagy Tóthot támadni fogják a riválisok, ez a keret tele van piacképes játékossal. Átgondolt játékospolitikával jó lenne olyan ETO-t építeni, amely a nemzetközi porondon is megállja a helyét, és bajnokként reális esélye van valamelyik sorozat csoportköréig jutni. A győriek 2022 óta nagyon nem szeretnek egy helyben topogni, néha úgy tűnik, kettesével veszik a lépcsőfokokat, és valószínűleg most is az a cél, hogy a hazai mezőny meghódítása után a nemzetközi vizeken se süllyedjen el a hajó. Szép feladat, de a zöld-fehéreknél nem úgy tűnik, mintha bárki is megijedne a kihívásoktól.

Az ETO stadionja vasárnap kora este kiürült, de arra számítani lehet, hogy júliusban ismét megtelik, már a nemzetközi tétmeccsekre is. A bizalom él és egyre nagyobb Győrben, és ezt lehet még erősíteni. Fontos, hogy további alkalmak legyenek, amikor a gyerekek örömkönnyeket ejthetnek egy-egy győzelem után, amitől épül a közösség és a jövő is. 

Ez is megmutatja egy klub, egy sportág, egy csapat erejét.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!