A jövő Győrben épül – Moncz Attila publicisztikája

TE EZT NEM ÉRTHETED. Ahogyan szinte minden tinédzser, az én legidősebb keresztlányom is gyűlöli, ha ilyen választ kap. De elsőre jobb nem jutott az eszembe, midőn lefújták a Kisvárda–ETO bajnokit, az ünneplés közben egyre párásabb lett a szemem, ő pedig megkérdezte, „Miért sírsz?” Érdekes, az okok egy részéről csütörtökön beszélgettem vele hosszabban, jobban érdekelte, mint az érettségi küszöbön álló következő fejezete. Hiába élek immár 35 éve Budapesten, nekem a haza, az otthon mindig is Ácsot, esetleg a kis Balaton-parti települést, Fövenyest jelenti. A fővároshoz köt a munka, a húgom családja és a barátok, de ha hazamegyek, akkor sohasem a Béke térre indulok. A gyökereimet mindig is büszkén vállaltam, vállalom – és itt érdemes tágabbra nyitni az objektívet, hogy a sport is képbe kerüljön.

Hat hónapos korom óta vagyok rutinos meccsre járó (a nagypapa magának vindikálta a vasárnapi sétáltatás jogát, annak a köztes állomása pedig „valahogy” mindig az Ácsi Kinizsi pályája volt), ötéves koromtól pedig az ETO-stadion vendége. És mint ilyen, koromból adódóan az immár ötből négy bajnoki címről akadnak személyes emlékeim. Az 1982-est és az 1983-ast akár egységként is tudom kezelni, hiszen egybefolyik, meg aztán Verebes Mágus, valamint a Hannich, Póczik (ráadásul ők ketten idővel az ácsi labdarúgáson is rajta hagyták láb- és kéznyomukat), Burcsa, Szabó, Szentes, Hajszán támadógépezet nagyjából meg is teremti ennek az időszaknak az egységét. Volt ott sírás (amikor apuék nem vittek el a Fradi elleni 3–3-ra…), csodálkozás (hogy a fenébe tudott egy meccsen két tizenegyest is megfogni ellenünk a SZEOL AK kapusa?!) és több, az egész életemet végigkísérő tanulság. Például, hogy mérkőzést nem hagyunk ott a szünetben, hogy az ellenfelet mindig annyira kell megverni, amennyire lehet (ez biztosan közrejátszott abban, hogy az olasz labdarúgással a mai napig képtelen vagyok barátságot kötni), illetve hogy ellenfelet semmilyen körülmények között sem becsülünk le. 

Furcsa módon a felnőttfejjel megélt első (időrendben negyedik, nekem harmadik) győri arannyal csak később alakult ki személyes kötődés, mint utóbb kiderült, a 2012–2013-as volt az utolsó olyan idény, amelyben édesapámmal közösen nézhettem élvonalbeli magyar bajnokit. De az a csapat valamiért nem mozdított meg bennem annyi energiát, mint például az 1997–1998-as, amely hetes győzelmi sorozattal kezdte az idényt. Voltak abban túrák, meg az a megtiszteltetés, hogy a régi stadion bérleteseként (N szektor, 8. sor, 10. szék) a legendás balhátvéd, az idén elhunyt Magyar Lajos alatti sorban ülhettem. Érdemes volt őt hallgatni, ahogyan Lakos Pali előretöréseiről vagy éppen Fehér Miki csatárjátékáról beszélt!

De Fehér Miklóssal rá is kanyarodhatunk a mostani csapat sikerének egyik titkára. A tragikus sorsú, 2004. január 25-én a Guimaraes–Benfica portugál bajnoki után mindössze 24 éves korában elhunyt támadóról nevezték el a győri labdarúgó-akadémiát. A Quaestor-csoport csődje miatti pokoljárás (2015–2024) végén már mindenki számára tisztán látszott, az intézmény teljesíti a küldetését. Csak más alapelvek mentén, mint több hasonló létesítmény. Havas Máté, akkori akadémiai igazgató (ma már a klub működéséért is ő felel) így fogalmazott egy 2024-es interjújában: „Az egyik legfontosabb alapelvünk, hogy az egyénre koncentrálunk. Nem azt nézzük, hogyan tudnak az egyes korosztályos csapatok a legjobban szerepelni a bajnokságban, hanem próbáljuk úgy összerakni az együtteseket, hogy azok egyénileg mindenki tudásának megfelelőek legyenek.”

Ezt az évek alatt sikerült olyan jól csiszolni, hogy a Double Pass belga audit cég rangsorában az ETO akadémiája 2016-ban az ötödik volt, 2019-ben bekerült az első klaszterbe (ez a legmagasabb szintet jelentette), a 2023–2024-es idényben pedig az MLSZ produktivitási rangsorát (amely azt mutatta meg, hogy a képzésből kikerülő futballisták mekkora szerepet töltenek be a profi futballban) vezette! Nem az volt a fontos, hogy a csapatok érmeket nyerjenek a korosztályos bajnokságokban (az U17 és az U19 most sincs dobogón a kiemelt sorozatban), hanem az, hogy működjön a feladási rendszer.

Amikor az „egynek” szüksége van játékosokra, lehessen az akadémiához nyúlni, ne egyből a pénztárcáért kelljen kapkodni. Az MLSZ magyarszabályának bevezetésekor Győrben nem volt szükség pánikszerű bevásárlásokra, itt – idővel – úgy fogták fel a központi támogatást, hogy abból nem tilos jó futballistákat nevelni. A hatásfokra jellemző, hogy Marco Rossi legfrissebb keretében négy győri is helyet kapott, közülük Vitális Milán, valamint Tóth Rajmund is saját nevelésű, de a további kerettagok közül például Kerkez Milos is eltöltött egy időszakot az itteni akadémián.

Talán ez a fajta folytonosság játszotta a legnagyobb szerepet abban, hogy amikor ebben az évadban hosszú időre kidőltek játékosok (elsősorban a csapatkapitány Paul Antonra és Vingler Lászlóra gondolok), mindig jött valaki, aki elsőrangú teljesítménnyel belépett a helyükre. A kettős állampolgár Miljan Krpicset is figyelembe véve több mint tíz olyan magyar játékosa van az ETO-nak, aki legfeljebb 25 éves, de szóhoz jutott ebben az idényben! Persze, ezen jelentős szám eléréséhez kellett egy olyan edző is, aki be meri vetni őket. Borbély Balázs nem volt „felsőpolcos” edző, amikor 2024 tavaszán Győrbe került, sokkal inkább érződött a Világi Oszkár vezette tulajdonosi kör „hirtelen jó ötletnek tűnt” lépésének, mint átgondolt választásnak. Ma már őt éltetik elsőként az ETO Stadionban! Sajnos nem ismerem személyesen, de megnyilatkozásai alapján higgadt, stratégiában gondolkodó, veszteni borzasztóan utáló szakembert látok benne, aki a meglátásait képes átadni a játékosainak is. Nála nem egy-egy játékos a sztár (még akkor sem, ha Vitális elképesztő magasságba emelkedett ebben az évben, és ha nem ő lesz a bajnokság legjobb játékosa, akkor nincs igazság), hanem a rendszer, és abba kell illeszkedniük a kívülről, illetve alulról jövőknek. Ennek a rendszernek köszönhetően lett az ETO-é a bajnokság legjobb védelme, illetve (az utolsó kör visszafogott termelése miatt) a második legjobb támadósora.

Külön kiemelném Borbély egészséges szemléletét, amit sikerült átadnia az arra fogékonyaknak is. Ő a Fradi elleni, idénybeli második siker után mondta ki konkrétan, hogy ezt már tényleg csak ők ronthatják el (pedig még egy debreceni túra is volt a programban), de akadt, aki ezt már jóval korábban megtette. És talán ez is mutatja, mekkora utat tett meg a győri U13 cserepadjától az ETO csapatkapitányi karszalagjáig Vitális Milán. Ő a Rapid Wien elleni, kevésen múló Konferencialiga-búcsú után mondta azt, hogy ha a nemzetközi meccseken mutatott formát tartják, minimum dobogósok lesznek, de akár az aranyért is mehetnek. A sorozatban hetet nyerő, ereje teljében lévő Ferencváros ellen. Ők, együtt. A csapat, a stáb, a közönség és a város. Ahol végre esély mutatkozik arra, hogy a hétszeres Bajnokok Ligája-győztes Győri Audi ETO KC mellett még egy csapatot lehessen tartósan ünnepelni. A kézisek mezén látható egyik szlogen ráadásul illik a futballistákra is: a jövő Győrben épül!

Azt viszont még nem említettem, nekem mit adott a 2025–26-os ETO. Elsősorban visszahozta a magyar klubfutballba vetett hitemet. Akik ismernek, tudják, ez milyen mélyen volt, de amikor tavaly nyáron elindultak a kupakalandok, szépen megvettem mindig a jegyemet, és mentem. És most már tudok abban is hinni, hogy egyszer nem augusztusban ér véget az ilyen menetelés. Afelől kétségem sincs, hogy ezt a csapatot így, egyben Kisvárdán láttam utoljára. Vitális távozásában „ezer százalékig” biztos vagyok (eljött az idő, szintet kell lépni, ezt már a válogatottbeli produkciói is alátámasztják), de akkor is meg lennék lepve, ha a Csinger Márk, Miljan Krpics, Nadir Benbuali, Tóth Rajmund, Schön Szabolcs ötösből kettőnél többen maradnának. Egyelőre úgy tűnik, Győrben tudják, hol a helyük a futballpiramisban. Ennek megtartásán, erősítésén kell dolgozni, ha következetesen és jól használják fel az általuk megteremtett értékekért kapott pénzt, akkor ez menni is fog. Lehet, 2027-ben nem tudja megvédeni a címét az ETO, de a 2025–2026-os idényt, a klub történetének ötödik, a vidéki futball históriájának 19. bajnoki címét senki és semmi sem veheti el tőlük.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!