Mikes után futni – Csinta Samu publicisztikája

A FELEJTÉS PORA óhatatlanul egyre vastagabban lepi be, ezért aztán talán nem pusztán költői a kérdés: vajon mire emlékszünk a rendszerváltás – a pontosság kedvéért: a kommunizmusból való átmenet… – lázas periódusából? Azokból a tervekből, amelyekről úgy véltük, megvalósításuk most már csak a kényelmességünkön, lustaságunkon múlhat, mert amúgy miénk a világ. Aztán lett belőle, ami lett, sok emlékezetes pillanattal, beteljesületlenséggel és csalódással vegyesen.

Fokozottan érvényes volt, gyönyörű várakozásokkal tele a felszabadultság mámorának megélése a külhoni magyarság, főleg az addig hermetikus elzártságban élő erdélyiek és kárpátaljaiak körében. Végre lehetőség nyílt azokra a szimbolikus jellegű akciókra, amelyek igen mérsékelt befektetés árán is alkalmasak voltak megüzenni az összetartozás fontosságát, a magyarságérzet, annak büszkesége hirdetését. Mert mire másra nyílhatott volna kapu, hiszen akkoriban Magyarország maga sem volt abban a gazdasági helyzetben, hogy a külhoniak iránti törődését a mindennapi élet szintjén is érezhető gazdasági gesztusokkal is jelezze. De nem is kellett sokkal több Antall József kijelentésénél, aki lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének vallotta magát.

Székelyföldről különleges igenlés érkezett az egymás felé vezető utak, ösvények keresgélésére. Harmincöt éve, 1991 májusában Mikes Kelemen születésének 300. évfordulója alkalmával maroknyi futóküldöttség – Méreg József várpalotai ultramaratonistával, Ch. Gáll András újságíró kollégával és e sorok írójával kiegészülve – nekilódult Rákóczi fejedelem hűséges krónikás apródjának szülőfalujából, a háromszéki Zágonból, hogy váltófutásban megcélozza Rodostót. Nettó őrület volt, hiszen a nyugatiság-vadkeletiség kialakulásának meglehetősen zavaros kezdeti periódusában vállalkoztak két határátlépésre, autós forgalom közepette zajló, felvezetés nélküli futásra. A mából visszatekintve nyugodtan nevezhetnénk felelőtlenségnek is, hiszen a logisztikai hátteret mindössze a sepsiszentgyörgyi helyi közlekedésből kiemelt fapados autóbusz – még a jegylyukasztó szerkezet is ott díszelgett a kapaszkodókon –, valamint egy személyautó jelentette.

Amúgy viszont szinte megható bizonyítékaival találkozhattunk annak a szimpátiának és empátiának, amellyel magyarországi sportvezetők, szponzorok álltak az őrült kezdeményezés mögé. Jelentős mértékben Ch. Gáll kapcsolati tőkéjének köszönhetően, de talán nem csak. A korábbi öttusaszövetségi főtitkár, Császári Attila 15 rend Adidas-mezzel, nadrággal, utcai futócipővel stafírozta ki a csapatot, a teniszszövetség frissen megválasztott elnöke, Hole György 30 ProKennex-pólót adományozott, a Budapesti Húsipari Vállalat pedig néhány rúd Herz téliszalámival járult hozzá a brigád élelmezéséhez, amelynek bázisát a Máltai Szeretetszolgálat szolgáltatta azzal, hogy temesvári raktárából a Bundeswehr készletéből származó 30 komplett élelmiszercsomagot bocsátott az emlékfutók rendelkezésére. Benne háromféle készételkonzerv, csokoládé, tea- és kávékivonat és sok minden egyéb – ízelítőül, milyen ellátmánnyal is készültek a hidegháborús békére a nyugatnémet katonák.

Szerencsére már igazi béke volt, még annál is nagyobb béke- és élményvágy a lelkekben. Csakis ilyen állapotban születhetnek meg az olyan nagy­ívű gondolatok, amilyen Latzin Gábor sporttanár, atlétaedző fejéből kipattant: elfutni Rodostóba. A magasztos terven kívül kezdetben semmi egyéb nem állt a rendelkezésre, mint hét, több-kevesebb versenyzői múltat felmutató, de többnyire már öregfiúnak tekinthető futó. No meg egy 1990-es futókaland inspiráló emléke, amikor alig néhány hónappal a kommunista falak leomlása után néhányan elfutottak Sepsiszentgyörgyről Várpalotára. Rá egy évre pedig már ott álltak a zágoni Mikes-kúriát környező fák alatt, csaknem háromezer helybélivel együtt szipogtak versenyt a székely himnusz dallamára. Mellettük a sporttörténelem egyik óriása, egy aprócska lány, a falu másik nagy szülöttje, Szabó Kati négyszeres olimpiai tornászbajnok, aki alig három évvel korábban Rotterdamban még aranyéremhez segítette a román tornászválogatottat. A másik búcsúztató ünnepséget, a szentgyörgyit ugyan elmosta az eső, de a kaland végérvényesen elindult. E sorok írója pedig rövidesen saját bőrén tapasztalhatta meg a felsőtömösi hágó – aki nem tudná: ott húzódott a Nagy-Magyarország és Románia közötti hajdani déli határ – „faggatását”, amely ideális időben is nyugodtan titulálható gyilkosnak, szakadó esőben pedig nincs is rá kifejezés.

Erős túlzás lenne azt állítani, hogy úgy osontunk volna végig a régi román királyság síkságán, mint Rejtő Jenő Potrien őrmestere szerint a legendás idegenlégió. Patológiai ismereteinket alátámasztotta a korabeli Románia közhangulata hisztérikus oldalának megjelenése is. Az egyik kisvárosban például rendőr intette útszélre a karaván motorizált részét. Aggodalma egy korábban arra elhaladó állampolgár fegyelmezett bejelentéséből táplálkozott, aki jelezte: egy idegen zászlókkal fellobogózott kisautó, nyomában pedig egy ismeretlen jelszavakkal teleírt autóbusz halad Bukarest irányába. A rend őre elméjének részleges „megvilágítása” a túra egyik legnehezebb feladatának bizonyult. Ha Bulgárián át Törökország felé haladunk, minek a magyar zászló? Ha közös futásról van szó, minek ülnek a buszban tízen is? Valami svindli, valami állambiztonságot fenyegető van az egészben… Végül jobbik meggyőződése ellenére engedett utunkra.

Az éremnek persze másik oldala is van. Rovom a kilométereket a végtelen mezőben, körülöttem sötét éjszaka, zakatol a szív, zihál a tüdő, gyorsított filmként pereg az ember előtt a saját élete. A kísérő autó reflektorának fényében kerülgetem az út gödreit, amikor egyszer csak megelőz egy Dacia, majd kicsit távolabb jobbra húz. Mire odaérek, utasai az autó mellett állnak és tapsolnak. Nekem. Futni jó. Egy következő rendőrségi ellenőrző pontnál a szolgálatos egyenruhás tiszteleg az elhaladó futónak. Futni érdemes, futni megtisztelő.   

Egymásba mosódó, egymásra rétegződő szürreális emlékek halmazává, megpróbáltatások sorozatává állt össze az út, amelyből akkor ocsúdott fel, illetve tört ki üdvrivalgásban a társaság, amikor az indulást követő harmadik napon megpillantotta a Márvány-tengert. Amelynek mormolását haláláig köztudomásúlag évtizedeken át egyedül hallgatta Mikes Kelemen. Háromcsíkos díszszerelésbe öltözött csapat futott át Tekirdag-Rodostó délutáni csúcsforgalmán, ahol a Mikes névről ugyan nem hallottak, de a „madzsar” múzeumhoz bárki készségesen elirányított. Helyére kerülhetett az ajándékba hozott kopjafa, a szülőföld küldötte rögök, teljesítve az önként kiszabott feladat.

Az előre látható dolgokat előrelátó, a spontaneitást a lehető legmesszibbre űző túrák, zarándoklatok mai világában olyannak hangozhat az egész, mint egy hagymázas mese. Pedig igaz volt, az örökkévalóság részévé vált. Futni neki a messziségnek, a szabadság meghamisíthatatlan érzésével, a nehézségek legyűrésének semmivel sem összehasonlítható diadalmas érzésével, vinni az erdélyi magyar haza üzenetét, tiszteletét az egykoron messze szakadt földinek, az író-krónikásnak, a magyar levélregény műfaja önhibáján kívüli megteremtőjének.

Ma is mérhetetlen büszkeség tölt el, amint a gondolatot ízlelgetem. Félve mondom ki, talán magam sem hiszem igazán: elfutottunk Zágontól Rodostóig. Csak azt a kutyafalkát tudnám felejteni, amely Haydabolu városának egyik végétől a másikig űzött a magasztos cél felé…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!