Rangadó, rangvevő – Ballai Attila publicisztikája

Legszebb öröm a káröröm, vallják egyesek, és ha ez így van, nagy napra virradhatnak vasárnap az újpesti futballdrukkerek. Mert ha csapatuk nem is nyerheti meg az első osztályú bajnokságot – mint egyébként 1998 óta egyszer sem –, de hozzájárulhat a hét éve egyeduralkodó Ferencváros trónfosztásához, és az ősi vetélytárs ellen ez sem akármilyen elégtétel.

Aki szerint ez erős túlzás, az egyszerű szurkolói lélektan túlgondolása, annak érdemes felidézni a 2003. május 30-i záró fordulót. Az aranyéremre hajtó két rivális, az FTC és az MTK egyaránt 64 ponttal állt, a pontegyenlőség esetén a sorrendről határozó egymás elleni eredmény a Fradinak kedvezett, a párosítás FTC–Debrecen, Újpest–MTK volt. A Ferencvárosnak tehát nem kellett volna egyebet tennie, mint saját pályáján legyőzni a nyolc alapemberét nélkülöző DVSC-t. Ám ezt elmulasztotta, nem tudott a 0–0-ról elmozdulni, miközben az MTK Juhász Roland góljával megszerezte a vezetést a Megyerin, a végkifejletről pedig hadd citáljam másnapi tudósításomat, amelynek már a címe – Újpesti öröm: bajnok az MTK – is árulkodó: „Az utolsó percek döbbenetesen teltek el. Az újpesti drukkerek, ahelyett, hogy büntetésképpen tüntetőleg hazaindultak volna, felsorakoztak az oldalvonalak mellett, arra várva, hogy a meccs lefújása után berohanjanak a pályára. Ez meg is történt, 1–0-ra nyert az MTK, de a feszültség csak fokozódott, hiszen a műsorközlő bemondta, hogy az Üllői úton négy percet hosszabbított a játékvezető. Egy-két Ferencvárost gyalázó rigmus töltötte ki a köztes időt, majd amikor megjött a híre, hogy maradt a 0–0 az Üllői úton, örömmámor tört ki. Félreértés ne essék, nem csupán a maroknyi MTK-tábor körében. Össznépi dzsembori vette kezdetét, mintha legalább az Újpest is bajnoki aranyérmet szerzett volna.” Pedig éppen ezzel a vereségével veszítette el – a Debrecennel szemben – a bronzot. Különleges fejezete ez az immár évszázados Ferencváros–Újpest rivalizálásnak. Kezdetben, ugyebár, „vala” az FTC–MTK kettős hatalom; a nyitány, a BTC 1901-es és 1902-es elsősége után 1903–1929 között kizárólag e két klub osztozott minden dicsőségen. Mígnem az 1920-as években Aschner Lipót az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. – amelyet ő keresztelt át Tungsramra – mellett még egy „céget” fejlesztett fel világszínvonalra: az Újpesti Torna Egyletet. Az UTE először 1930-ban hatolt fel az élvonalbeli dobogó tetejére, és tartósan be is fészkelte magát oda, 1930–1949 között a bajnoki címeket tekintve 8–7-re múlta felül a Ferencvárost. Történt ez a magyar labdarúgás első aranykorában és második aranykorának hajnalán.

E lila–zöld párviadal újabb fejezetét hozta el az 1970-es évtizedben az ekkor már Dózsa névre is hallgató Újpest második hősi érája. 1969–1979 között kilenc bajnoksággal, benne egy hetes „söpréssel”, amelyet az FTC 1976-ban megszakított, ebben a dekádban ez egyetlen alkalommal az élre törve. A fradistáknak ezekben az esztendőkben az egymás elleni összecsapásokon leginkább Szőke Pista szabadrúgásai jelentették a vigaszt, pedig mindennel próbálkoztak. Felhívták a kiváló kapust, Szentmihályit – mi máson, mint vezetékes telefonon, a lakásán –, és „Szöszivel”, azaz Szőkével riogatták, a rangadó előestéjén belerántották a pesti éjszakába „Törőt”, Törőcsik Andrást, és hajnaltájt abban a megnyugtató tévhitben kísérték haza, hogy másnap alig tud majd lábra állni. „Alszik a baba” – értesítették egymást reggel, Törő azonban csak felébredt, és a Népstadionban táncolt, mint szinte mindig. Ennek az időszaknak örök emléke a 8–3 és a 7–1 – mindkettőt sokkal inkább őrzi a szurkolói emlékezet, mint a két fél közti legnagyobb különbséget, az 1933-as MK-döntőben aratott 11:1-es Fradi-diadalt.

Ám ahogy a diktatúra totális kiépülése az 1940-es évek végére a Ferencvárost roppantotta meg, úgy a harmadik évezredre az Újpest rogyott össze. A máig utolsó elsőség még 1998-as keletű. Azóta összejött ugyan három ezüst és egy bronz, de az egyetlen igazi aranyesélyt ki más, a Fradi vette el 2004-ben. A záró forduló párosítása kísértetiesen ugyanúgy alakult, mint egy évvel korábban, a fent idézett 2003-as hajrában, azzal a különbséggel, hogy az MTK–Újpestet ezúttal a Puskás-stadionban (a neve már új volt, de az állaga még a régi) rendezték. Ha a lilák azt remélték, hogy az MTK visszaadja a kölcsönt, keservesen csalódniuk kellett, mert a kék-fehérek sorozatban elszenvedett hat vereség után csikarták ki az 1–1-et, ezzel a DVSC-t 3–1-re megverő Ferencváros bajnoki címét. E csavar mindenkit annyira váratlanul ért, hogy nem is volt rá forgatókönyv az Üllői úton, a játékosok eltűntek, a pálya kiürült, zene, győzelmi induló nem szólt, a műsorközlő megkukult. Majd jókora késéssel helikopter ereszkedett a gyepre, magával hozva a bajnoki trófeát – minden bizonnyal a Puskás-stadionból, az újpestiek markából.

Azóta a Fradi angol, az Újpest belga gyarmati uralom alatt sínylődött, mindkét fél elpáholta egyszer a másikat 6–0-ra, ám a legutóbbi lila győzelem – 2015. december 12., 1–0 a Groupamában – óta lepergett több mint tíz év és harminc meccs, ilyen hosszú veretlenségi/nyeretlenségi sorozatot még egyetlen nagyobb európai derbin sem jegyeztek. Így érkeztünk el a mához. Azt hiszem, a bajnoki cím már eldőlt a Győr javára, de ez egyelőre vélelem, matematikai ténnyé még nem vált. Amikor e sorokat írom, szombat délelőtt, még nem tudom, az ETO este mire ment a már kiesett Diósgyőrrel. De akár legyőzte, akár nem, a vasárnapi „derbinek” más és más okból óriási a tétje. Ha az ETO előnye négy pontra nőtt a Fradival szemben, akkor ma az Újpest győzelme esetén behozhatatlanná válna, ha pedig Vitálisék botlottak volna, a Fradi egy körrel a zárás előtt visszakapaszkodhatna az élre, és ezt csak az Újpest hiúsíthatná meg, nyerő pozícióban tartva a Győrt.

A világvándorok világfutballjában persze legfeljebb egy-két játékost találni mindkét oldalon, aki ezt a száz éve íródó eposzt képes lenne így felfogni, átérezni, a hagyományok tisztelete és az életre szóló elköteleződés manapság már a szurkolótáborok sajátja. Ezért is külön elismerés jár az újpestieknek elképesztő ragaszkodásukért, azért, hogy még mindig nem hunyt ki a tűz, pedig már egy teljes generáció nőtt fel siker nélkül. Tökéletes megtestesítői ők annak, amit Prukner László ferencvárosi székfoglalójában kinyilatkoztatott: nem az aktuális edzőt és csapatot kell szeretni, hanem az örökséget, a klub múltját, bálványait. Nem tagadom, kell némi képzelőerő ahhoz, hogy ha ma egy „hottentotta” légiós lába lila- vagy zöld-fehérben lövésre lendül, Törőcsik, Bene, Zsengellér, illetve Nyilasi, Albert, Sárosi mozdulatát gondoljuk, lássuk mögé, de ez is a futball misztikuma. 

Vasárnap délután tehát Újpest–Ferencváros, divatos kifejezéssel a derbi, bár én ezt inkább meghagynám az angoloknak. Jobban szeretem a rangadót, a magyar sportnyelv szüleményét, a huszadik század elejéről. Még akkor is, ha e klasszikus párosítás a közelmúltban többször tűnt inkább „rangfosztónak”, de most remélhetőleg minden és mindenki készen áll arra, hogy adja a rangot, ne pedig vegye. 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!