Akkreditáció nélkül – Mohay Gábor publicisztikája

Két perc lehetett hátra a mérkőzésből, de már rohantam a torinói Stadio Communale lelátója alá, és benyitottam a megadott kis iroda ajtaján: oda, ahová előző nap a klub titkára előzékenyen beengedett, megadva az ott elhelyezett telefon hívószámát. A látvány ijesztő volt, a földön tömegével hevertek szanaszét a papírpénzek, hölgyek térden állva gyűjtötték, majd számolták össze a Juventus–Rába ETO Kupagyőztesek Európa-kupája-mérkőzés bevételének millió líráit, fölöttük állva három rendőr (carabinieri) szegezte rám a géppisztolyát. Azt a fegyvert, amelyet negyedórával korábban könnyedén a két szektort elválasztó vaskorlátra akasztott, társa üdítőitalt kínáló poharáért nyúlva. A csendet a telefon csörgése törte meg, a fegyveresek vigyázó tekintetétől kísérve tudósíthattam két magyar újságot is a 2–0-s hazai sikerről.

A történet 1979 szeptemberében játszódott, amikor még alig-alig lehetett magyar újságíróként hivatalosan bejelentkezni külföldről. Olimpiai, labdarúgó-világbajnoki kiküldetést vidékről nem remélhettünk, pénzünk telefonálásra nem volt, az akkreditáció fogalmát inkább csak a diplomáciai életből ismertük. Mindenki igyekezett a feladatát, kötelességét akár furfanggal is teljesíteni. Egy-egy sporteseményre ma már kötelező akkreditáció kérése nyomtatvány kitöltésével, ezt természetesnek véve is igaz, hogy a múltban nélküle is zömében sikerült megfelelni az elvárásoknak. Négy évvel korábban ifjúsági küldöttség tagjaként lehettem részese az akkortájt diadalmenetben lévő Dinamo Kijev Torpedo Moszkva elleni hazai bajnoki győzelmének. A végén átvágtunk a kiürült stadion gyepszőnyegén, az öltöző előtti rendőrkordon a „vengerszkij zsurnaliszt” varázsszóra azonnal kinyílt, és máris interjúra próbáltuk bírni Oleg Blohint és Valerij Lobanovszkijt. Utóbbi azt kérte, keressük másnap délelőtt, a csatár mereven elzárkózott, viszont kellemes meglepetésünkre a sokszoros válogatott hátvédnek, Volodimir Troskinnak szimpatikusok voltunk, elbeszélgettünk vele, meg is jelent az interjú a Kisalföldben. 

Ugyancsak emlékezetesre sikeredett az 1983 őszi Dinamo Minszk–Rába ETO BEK-találkozó visszavágója. A fehérorosz együttes nem kis meglepetésre Győrben 6–3-ra nyert, de az előzetes foglalást egyetlen győri szurkoló sem mondta le, öt TU 134-es, és egy TU 154-es (utóbbi Moszkván keresztül, mert Minszk ekkora gépet nem tudott fogadni) repülőt töltöttek meg a győri sportkedvelők, mi, újságírók is velük utaztunk. Egy ifjú focibarát már a gépen, a statisztikai lap kitöltésével kivívta a fogadók haragját, mivel a magával hozott fegyver rovatba azt írta be, hogy egy darab Pershing rakéta. Talán ezért, a vámvizsgálatnál még a minőségi szalámik is kettétörve kötöttek ki a szemétkosárban. A 3–1-es hazai győzelem papírformának bizonyult, azonban a magyarokat fogadó Hotel Planéta pezsgő- és vodkaforgalma sosem látott rekordbevételt jelentett…

Nem kellett akkreditáció az 1985. októberi Bohemians Praha–Rába ETO kupamérkőzés visszavágójára sem, az ETO delegációjával lehettem közreműködő. A 3–1-es győri győzelem után a visszavágót a prágaiak büntetése miatt Pozsonyban, a régi Téglamezei stadionban rendezték. A létesítménnyel egyszer már „megfáztam”, mert IBUSZ-út résztvevőjeként az 1975. október 29-én a köd miatt félbeszakadt Csehszlovákia–Anglia Eb-selejtező 17 percéből sem láttunk semmit. Sajnos másnapra már nem szólt a jogosítványunk, már nem lehettünk tanúi Gallis és Nehoda góljával a 2–1-es hazai győzelemnek. Tíz évre rá a győri kispad mögött izgulhattam és csodálkozhattam azon, hogy Verebes József az 55. percben beküldött Rugovics Vendelt a hajrában védőre cseréli, de a 89. percben csak-csak befújt Bohemians-büntetőt hosszabbítás követte, amely újabb prágai gólt hozott, az 1–4 győri kiesést jelentett. Sajtóakkreditációval azt sem láthattam volna, hogy a szűk öltözőfolyosón a győriek orvosa „beszólt” az olasz játékvezetőnek, mire a partjelzője a zászlaja nyelével szinte a falra szegezte a reklamáló doktort. 

Akkoriban a megyei lapoknál sorra alakultak a sportrovatok. Hangulatot, színfoltot adtak a tiszántúli és a dunántúli kollégáknak az évente más-más helyszínen megrendezett tájértekezlet baráti beszélgetései. Az egykori, ma Andrássy úti újságíró-szövetségi székházba látogatva szinte mindig összefuthatott az ember ismerőssel, olykor Szepesi Györggyel, a Kék Fény Szabó Lászlójával, a 168 órából ismert Mester Ákossal, a volt győri színházigazgató Cserhalmi Imrével, vagy éppen a kártyaszenvedélyének hódoló Nemzeti Színház főügyelőjével, a nemzetközileg elismert játékvezetővel, Zsolt Istvánnal. A mára megújult stadionok elődjeiben sportbarátok köszöntöttek bennünket, a Ferencvárosnál a mindig tisztelettudó Albert Flórián, a híres krónikás Nagy Béla, a divatlapból előlépő Havasi Mihály vagy éppen Magyar Zoltán. Az MTK-stadionban Bakos Antal intézőn kívül a büfét kezelő korábbi kiválóság, Vasas Mihály üdvözlését nem lehetett kihagyni. Csepelen Losonczi Flórián technikai vezető, a Fáy utcai Vasas-stadionban a sokszoros válogatott Ihász Kálmán öccse, a popvilágban otthonos Gábor állandó beszélgetőpartnerként kezelt. 

A régi kispesti stadionhoz kapcsolódó két emlék egyike, hogy egy alkalommal az előmérkőzésen a korlátot támasztva odalépett hozzám egy nem túl jól öltözött ember, és számonkérte rajtam a Honvéd ellenfeleinek elengedett leshelyzeteket. A félreértést tisztázva leszögeztük, hogy annyira talán nem hasonlítok az általa megnevezetthez, aki később betöltötte a játékvezetői bizottság elnöki tisztét is. Már később, éppen Tichy Lajost, a hatszoros válogatott Gregor József édesapjával beszélgető edzőt üdvözöltem, aki be akart mutatni az idősebb Gregornak, ő azonban rám mutatva közölte: „Nekem akarod bemutatni azt a kemény védőt, akivel a múltban az NB II-ben számtalanszor összecsaptunk?” Ráhagytam… 

Nem kellett akkreditáció a dunántúli kerékpáros körversenyekhez, sőt, a tévések stábjával a helyszínen követhettük az eseményeket. A női öttusázók junior-világbajnokságának minden napján a szigorú tekintetű főszervező, Magyar Vilmos jóváhagyásával a versenyzők között sétálgatva gyűjtögethettük az információkat. Nem kellett akkreditáció az évtizedekkel ezelőtt közkedvelt tenisz Király Kupa-tornák részvételéhez sem, Taróczyék szinte hazajártak a győri Magvassy-csarnokba. Az 1980-as, franciák elleni mérkőzésén az ellenfél éljátékosa, Henry Leconte észrevétele nyomán a vendégek kifogásolták, hogy nincs meg a terem előírt kilenc méteres belmagassága. A győriek mindenese, Tullner Mátyás az irodából kotorta elő a tervrajzokat, azon kilenc méter szerepelt – óvás elutasítva. Azt csak kevesen tudtuk, hogy az utólag beépített álmennyezet 8.15 méterre csökkentette a magasságot. És persze a kultúrából sem maradtunk ki, meghívott vendégként egészen közelről csodálhattam meg ugyanott Gilbert Bécaud előadását: a Nathalie után felállt a zongora mellől, a lelátóra dobta a zakóját, amely alatt csurom víz volt az inge…

Hol voltak akkor még a mérkőzéseket követő sajtótájékoztatók? A hármas sípszó után, a csapatukkal az öltözőbe vonuló edzőket azon minutumban kellett elcsípni értékelésre, ezért a találkozó vége előtt néhány perccel már igyekeztünk a játékoskijáró körül sündörögni. Egy ETO–FTC döntetlennél az orrom előtt Dalnoki Jenő keményen letolta szegény Zsiborás Gábort, mert túl hamar adta vissza a labdát győri bedobáshoz. Ha a nyilatkozat vereség esetén nem bírta el a nyomdafestéket, igyekeztünk sztaniolba burkolva továbbítani az olvasóknak. A rendszerváltás utáni időszakban nem számított fehér holló jelenségnek, hogy az új klubvezetőt mi, a már ismert tudósítók mutattuk be a fogadó egyesület élenjáróinak. Az anyagi nehézségek idején előfordult, hogy az elnök kérésére a szóvivő saját kezűleg zárta be a klubház irodájának ajtaját, mert egymás után jöttek a kölcsönöket folyósítók. Hiába…

Akkreditáció nélküli működésem különleges csúcsa az 1989-ben véget érő bajnokságra esett, az ETO ekkor jó szereplést követően a hajrában csak az ötödik helyen végzett. Edzője, a frappáns nyilatkozatairól is közismert Haász Sándor csalódását nem leplezve adta kezembe a játékosok névsorát, az adható prémium végösszegét, így közreműködhettem annak elosztásában. Ezt az időt azonban már aligha sírja vissza bárki. Változik a világ, nekünk kell alkalmazkodni hozzá: el is küldtük akkreditációkérésemet az ETO FC–FC Atert Bissen Konferencialiga-selejtező visszavágójára.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!