Jön a Farkas? – Hegyi Iván publicisztikája
Hétfőn 60 éve, hogy Farkas János négy góljával a magyar válogatott 4:2-re legyőzte a franciák legjobbjait. E lap – akkori nevén: a Népsport – nem ájult el a csatár 1966. szeptember 28-án elővarázsolt produkciójától. Így kezdte a főhős egyéni értékelését: „Farkas ezúttal nem nagyon vette ki részét a mezőnymunkából.” Igaz, azzal folytatta: „Annál határozottabb, célratörőbb volt a kapu előtt. Nagyszerű ütemben érkezett a beadásokra, négy gólja önmagáért beszél.” Az aranylabdás France Footballban Farkast úgy nevezték: Monsieur But, azaz Gól úr.
De ez csak az apropó ahhoz, amiről valójában írok. Farkas, aki 1966 nyarán minden idők legnagyobb kapásgóljainak egyikét lőtte a liverpooli vb-csoportmérkőzésen a világbajnokságon 1954 óta veretlen – tizenkét évvel korábban is a magyarokkal szemben alulmaradó –, kétszeres címvédő brazilok kapujába, az idő tájt többször „egyedül” nyert meccseket a válogatottban. (Azért az idézőjel, mert egyedül nem megy, ahogyan azt Garas Dezsőtől, Kern Andrástól, Sándor Páltól is tudjuk.)
A francia négyes után egy hónappal – október 30-án – háromból hármat vágott be az osztrákoknak (3:1), majd 1967. szeptember 27-én újból háromból hármat a keletnémetekkel vívott Eb-selejtezőn (ismét 3:1). Hogy aztán 1967. december 14-én megint triplázzon, ezúttal Santiagóban, a chileiek ellen (5:4).
A lényegnél vagyunk.
Azt a chilei–magyar találkozót a nem hivatalos válogatottmérkőzések közé sorolják, jóllehet mindkét csapat a legjobbjaival vonult fel – különben nem lett volna 55 ezer néző –, és a meccset a Wikipédián számontartják a dél-amerikai csapat 1967-es fellépései között.
Ebben az ügyben 2020-ban már jelentkeztem egy másik fórumon – és közvetlenül előtte a hazai labdarúgó-szövetségnél is –, de most, hogy a Nemzeti Sport újdonsült főszerkesztője váratlanul felkért szerzőnek, újra előhozom a témát, arra számítva: egy sportlapnak ilyen kérdésben nagyobb hatása van.
Az elképzelésem az, hogy a santiagói találkozó helyet kap a magyar válogatott hivatalos találkozóinak sorában. Már csak azért is, mert Borbély Pál, a Népsport nagy tiszteletű kiküldött tudósítója ezzel a címmel számolt be a mérkőzésről: Magyar válogatott–Chile 5:4 (4:3). Másként nem is számolhatott volna be, hiszen a chileieknél a következő játékosok szerepeltek: Juan Olivares (Santiago Wanderers, 17-szer volt válogatott) – Hugo Berly (Audax Italiano, 4), Alberto Quintano (Universidad de Chile, 49), Víctor Adriazola (Universidad Católica, 8; helyette Manuel Rodríguez, Unión Espanola, 7), Eduardo Herrera (Santiago Wanderers, 8; helyette Humberto Cruz, Colo-Colo, 36) – Ignacio Prieto (Universidad Católica, 26), Roberto Hodge (Universidad de Chile, 38) – Alberto Fouilloux (Universidad Católica, 42), Carlos Reinoso (Audax Italiano, 34), Osvaldo Castro (Unión La Calera, 10; helyette Nelson Torres, Deportivo Palestino, 2), Leonel Sánchez (Universidad de Chile, 84).
A pályára lépők közül Prieto 8-szor, Olivares, Adriazola, Cruz és Hodge egyaránt hétszer játszott a válogatottban 1967-ben, ráadásul Olivares, Berly, Cruz, Fouilloux, Hodge, Prieto és Leonel Sánchez a chilei vb-keret tagja volt 1966-ban; Cruz, Fouilloux, Sánchez már 1962-ben is.
A magyarok kénytelenek voltak nélkülözni a sérült Mátrai Sándort, Mészöly Kálmánt, Ihász Kálmánt és Albert Flóriánt, de szintén a legelső garnitúrát állították ki. Az összetétel így festett: Gelei József (Tatabánya, addig 11-szer volt válogatott; helyette Tamás Gyula, Diósgyőr, 6) – Káposzta Benő (Újpest, 14), Páncsics Miklós (FTC, 1), Szűcs Lajos (FTC, 6), Sóvári Kálmán (Újpest, 17) – Mathesz Imre (Vasas, 12), Göröcs János (Újpest, 54) – Bene Ferenc (Újpest, 30), Varga Zoltán (FTC, 10), Dunai II Antal (Újpest, 0; helyette Molnár Dezső, Vasas, 8), Farkas János (Vasas, 27; helyette Rákosi Gyula, FTC, 39).
Tamás, Szűcs, Bene, Farkas, Rákosi 1967 mind a hat hivatalos válogatottmeccsén szerepelt – a chilei lenne a hetedik –, míg Káposzta és Varga egyaránt négyszer került a csapatba. Az 1966-os („brazil”) vb-n Gelei, Káposzta, Sóvári, Mathesz, Rákosi, Bene, Farkas játszott, valamint kerettag volt Molnár és Varga.
A santiagói találkozón Farkas úgy ért el mesterhármast, hogy sérülése miatt a 49. percben le kellett cserélni. (A játékvezetőt is váltották: a chilei Carlos Robles a 72. percben izomhúzódást szenvedett, a hajrára honfitársa, Mario Gasc ugrott be helyette.) A csatár akkoriban szárnyalt a chilei fővárosban (is), hiszen 1967 februárjában, amikor a Vasas – Pelé „király” Santosa és a klub Világkupa-védő, a Libertadores-kupa- és a BEK-győztes páros mérkőzésén a Real Madridot mindkétszer 2:0-ra legyőző uruguayi Penarol előtt – veretlenül megnyerte a santiagói Hexagonal-tornát, a vetélkedő gólkirálya a csúcssebességű és technikailag is virtuóz mesterlövész lett. (Jellemző, hogy tűnődni kellett, melyik a jobbik lába. Eredetileg ballábas volt, de fenomenális kapásgólját jobbal zúdította a kétszeres világbajnok Gilmar hálójába.)
Ám nem csak Farkasról van szó. Dunai Antalnak is sokat számítana a mérkőzés hivatalossá tétele, hiszen az újpesti csatárnak 1969. május 25-ig kellett várnia arra, hogy válogatott lehessen. Akkor góllal debütált a csehszlovákok ellen – Budapestre jöttek, egyébként meg nem jöttek a csehszlovákok, 2:0 volt „ide” –, ám 1967-ben hiába szerzett 36 gólt az NB I-ben, és lett európai ezüstcipős a legendás portugál Eusébio mögött, a válogatottba az extraklasszisok sokasága miatt 26 éves koráig nem tudott bekerülni.
Nem mellesleg: az 5:4-es santiagói meccsen is gólt szerzett, akárcsak közvetlen csatártársa, Bene Ferenc, aki fejesével 4:4-nél – Káposzta beívelése után – eldöntötte a mérkőzést.
Önmagában is a hiteles lajstromba kívánkozik a találkozó, ám adminisztrációs beiktatását egyéb körülmények ugyancsak indokolják. Utólag több olyan meccset is hivatalossá tettek, amelyen eredetileg nem Magyarország, hanem Budapest néven szerepeltek legjobb labdarúgó-honfitársaink. Az első kettő az 1952-ben városok közötti mérkőzésnek hirdetett dupla moszkvai mérkőzés volt: május 24-én 1:1-gyel zárult a másfél óra, három nap múltán a szovjet csapat nyert 2:1-re. (Az átminősítéssel évtizedekkel később megszakadt a magyar válogatott 1950. június 4. és 1954. július 4. közötti, a berni vb-döntőben elszenvedett 2:3-mal véget érő veretlenségi sorozata.) Nevezetes az 1956-ban Libanon ellen Bejrútban játszott meccs is, amely révén utólag 100 helyett 101-szeres válogatott lett – már halála után – Bozsik József.
1972. január 12-én, hazánk téli szünetet tartó fiai számára képtelen időpontban is zajlott egy meccs. Erre Kubala László, az akkori spanyol szövetségi kapitány úgy hívta el örök jó barátja, Illovszky Rudolf Dél-Amerikába tartó válogatottját, hogy az együttes útközben álljon meg egy Madrid–Budapest gyakorló találkozóra. Aztán amikor edzésre ment a csapat a Santiago Bernabéu Stadionba, a küldöttség tagjai meglepetten tapasztalták: a plakátokon Spanyolország–Magyarország mérkőzést hirdettek.
Noha komája kicselezte őt, Illovszky nem kavart botrányt, pedig második kapitányi periódusa első vereségét (0–1) szenvedte el. A válogatott szakvezetőjeként addig összesen 13 győzelmet, két döntetlent és egyetlen vereséget számlált. Annak az 1967. októberi, az Eb-selejtezős csoportelsőség szempontjából már indifferens lipcsei 0–1-nek „köszönhette”, hogy fúrni kezdte egy sportvezető, mire nyomban lemondott, és távozása, illetve az NDK-ból visszarendelt utódjának sokszor egyenesen abszurd működése a megrázó marseille-i mélyrepüléshez, az első magyar vb-selejtezős bukáshoz vezetett.
Ha városi meccsek válogatottmérkőzésekké válhattak, akkor egy tőrőlmetszett válogatott-találkozót illene az azt megillető polcra helyezni.
Dunai annalesben igazán nem kell félni a Farkastól.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
