Az öltözőből a raktárig – hatvanéves lett Zvara József
PEDIG NEM FUTBALLISTÁNAK KÉSZÜLT. Gyerekként legalábbis nem gondolta, hogy ifiként Európa-bajnok lesz, hatszoros magyar bajnok fővárosi klubban játszhat, azt meg pláne nem, hogy a címeres mezt a nagyok közt is magára öltheti. Tizenkét éves koráig nem is futballozott egyetlen klubban és semmilyen versenyrendszerben sem, szerencséjére azonban Szobon lejárt az öregek sörmeccseire, ott szúrta ki magának a labdát lelkesen és annál ügyesebben kergető kiskamaszt Fidler József, a Váci Híradás SE pályaedzője, és a szomszédvárhoz hívta.
Zvara Józsi meg beslattyogott a VHSE serdülő III-as csapatába, és elkezdte rugdosni a gólokat. A serdülő II-ben nem, minthogy egyből az I-be irányították át. Az ifivel sem vacakolt, helyette a felnőttek közt mutathatta meg tudását, ami az akkori angyalföldi ifiedzőnek, Antal Péternek is feltűnt. Akkortájt megengedett volt még a „rablás”, így hívták legalábbis a futballzsargonban az élvonalbeli klubok a lehetőséget, hogy az alacsonyabb osztályú csapatoktól elcsaklizhatnak két-két játékost. A Vasas nagyvonalúságát jelzi, hogy nyolc labdát leszállított a Vácnak Mundi Viktorért és Zvara Józsefért… A kettős Mészöly Gézával egyetemben hamar felkerült a piros-kékek felnőttegyüttesébe, a páratlan sérüléshullám nyomán pedig a tizenhetet még be sem töltő villámléptű szélső a Tatabánya elleni mérkőzésen a kezdőcsapatban találta magát.
„Pedig belépve az öltözőbe csókolommal köszöntem. De hát fantasztikus labdarúgók alkották az akkori Vasast, elég csak Müller Sándor, Kiss László, Izsó Ignác, Kovács István vagy Komjáti András nevét említenem. Nagyon sok mindent köszönhetek a futballnak, többek között fegyelmet, kitartást, pontosságot. Immár pedig elrepült pontosan hatvan év… Eszement gyorsan.”
De legalább számos élményt kínálva, persze az élet már csak olyan, hogy vegyül bele felejtenivaló is.
„Nagy eredmény volt nyolcvannégyben Bicskei Bertalan irányításával megnyerni az ifi Eb-t, sajnos azonban nem eléggé törődtek aztán azzal a csapattal, noha szó volt róla, hogy egyben tartanak minket. A két felnőttválogatott fellépésem is megtisztelő, kilencvenkettőben Jenei Imrénél játszhattam egy katari túrán.”
Mindkétszer a házigazda ellen, és mindkétszer csereként lépett gyepre a csontzenétől sem mentes dupla meccsen: a két összecsapáson 15-ször villant a sárga, meg volt két kiállítás – mindkettő nálunk.
A válogatott jelentette a csúcspontot, a sérülések taszították a mélybe. Amikor elszakadt a belső térdszalagja, sokáig nem futballozhatott, amikor meg sérülten is erőltette a játékot, kevésbé ment neki. Ki is kezdték, élcelődtek a maratoni hosszúságú gólcsendjén, ami őt is megviselte, amikor pedig elszakadt a keresztszalagja, végleg abbahagyta a futballt. Az utolsó három évét az osztrák ötödik ligában töltötte, jól leképezi az akkori viszonyokat, hogy többet keresett, mint idehaza az első osztályban. Pedig ott nem dolgozott olyan edzőkkel, mint a neki először esélyt adó Mészöly Kálmán, valamint Illovszky Rudolf vagy Gellei Imre. Alighanem már miattuk megérte a szobi ulibulit váci versenysportra cserélnie, a harmincas évei elején-közepén azonban a hőn szeretett futballt is el kellett engednie, és a megfelelő iskolákat elvégezve előbb a gázszakmában helyezkedett el, majd raktáros-anyagbeszerzőnek állt, manapság pedig az egyik nagy fővárosi cégnél gépész.
Meglehet, a leggyorsabb egész Budapesten.
| NÉVJEGY |
 ZVARA JÓZSEF |
