Csók a családnak! – Cserháti András jegyzete

Somogyi Ádám olyan csókot nyomott öccse, Tamás feje búbjára, amilyenre csak testvér, édesanya vagy édesapa képes: bár szempillantás alatt történt, érezni lehetett, hogy az a puszi tele volt érzelemmel, szeretettel, örömmel, büszkeséggel. A mozzanatot a Paks–Kispest bajnokin lehetett elkapni, amikor a mindössze 16 éves Tamás parádés mozdulattal, kapásból lőtte ki a jobb alsó sarkot, a hazaiak rutinos, 35 éves, amúgy remeklő kapusa, Kovácsik Ádám esélytelen volt – a „kissrác” megszerezte első élvonalbeli gólját.

A bátynak sem kell szégyenkeznie: az MTK Budapest elleni bajnokin, a második fordulóban úgy bombázott a kapu jobb oldalába, hogy ha nem az NB I-ben, hanem jóval magasabban jegyzett bajnokságban szerzi, hetekig mutatták volna a sportcsatornák… Hogy ebben mennyi munka, szenvedés, szenvedély és lemondás van, arra bizonyíték: úgy tizenkét-tizennégy éve a tárnoki sportpályán feltűnt az ott ácsorgóknak, hogy a csapatban szereplő, máskor pedig a kispadon vezetőedzőként is ülő Somogyi Gábor gyermekei, a még szinte csak totyogó Tamás és nagyobbik tesója, Ádám belsővel, külsővel, csűddel és sarkazva lőnek a kapura – rendületlenül! A futball töltötte ki az életüket reggel, délben és este – a szülők vitték őket tornákra, hogy gyakoroljanak, fejlődjenek. A halászteleki grundra pedig úgy tekintettek, mintha a második otthonuk lenne: amikor csak tudtak, délelőtt négy órát, délután négy-hat órát töltöttek a focipályán. Nem is csoda, hogy a rengeteg érintés, a labda közelsége, szeretete beléjük ivódott és mivel tehetség is párosult mellé, hamar letehették névjegyüket az NB I-ben.

S mindennek volt előjele is: a belső középpályás Ádám a tavaszt kölcsönben a Videotonban töltötte, s az egyik fehérvári játékostársa több alkalommal is hüledezett, mondván, egyszerűen nem érti, mit keres ez a srác az NB II-ben… S gyorsan azt is hozzátette, olyan éretten gondolkodik a pályán kívül is, hogy az ebben a korban nagyon ritka, és figyeljem meg, hamarosan a válogatottba is meghívót kap. Tamás hasonlóképp: a kérdésre, hogy mit lehet tudni a fiúról, az a válasz érkezett az öltözőből, hogy értelmes, jó gyerek, aki nem üti, vágja, „harapja” a labdát, hanem érzéssel ér hozzá, szinte simogatja, babusgatja, szeretgeti. A testvérek között nincs két év, pontosan 635 nap – hihetetlen, hogy egy csapatban, Kispesten, ráadásul az élvonalban futballozhatnak együtt, mégpedig nem átlagos, lagymatag játékkal, hanem olyannal, amelyre az emberek felkapják a fejüket.

S arra is, amilyen szépen, választékosan beszélve nyilatkoztak a televízióban, életükben először ilyen nagy nyilvánosság előtt.

A szülők büszkék lehetnek rájuk, lerí a gyerekekről, hogy foglalkoztak, törődtek velük, egyengették az útjukat, és nem engedték, hogy a tanulás a háttérbe szoruljon: ennek meg is lett az eredménye.

Valami azt súgja, hogy ezek a srácok nem csak egymás feje búbjára adnak majd csókot, hanem jó néhány trófeára is karrierjük során...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!