Enyém, tied, övé – Malonyai Péter publicisztikája

A lényegről a legkevesebb szó esik mostanság a világfutball háza táján, a játékot uralmuk alá hajtó hatalmasok azt igyekeznek eldönteni, hogy: kié a futball?

Gyorsan leszögezem, lehet akármi a vége a hatalmi harcnak, a játék alapvetően – a miénk. A szurkolóké, a közönségé – írnám, ha nem járatták volna le szakmányban a legrangosabb szerepet, leginkább azzal, hogy semmibe veszik. Azzal is, hogy állandóan rájuk hivatkoznak, őszinte kapcsolatot nem keresnek velük, legfeljebb csak dörgölőznek hozzájuk. Mint például a meccsek végén, amikor kötelezően felsorakoztatják a játékosokat a drukkereik előtt, mert ne higgyük, hogy a fiúknak egy végighajtott (-kocogott) kilencvenvalahány perc után ahhoz van leginkább kedvük, hogy eljátsszák a boldog, ne adj’ Isten mentegetőző közöst. Egyébként pedig – tapasztalatom – enyhén szólva is leginkább tartanak a híveiktől, kerülik őket, mert pontosan tudják, amit a vezéreik is: a tömeg veszélyes.

De ezek mi vagyunk itt lent, miközben természetesen a nagy dolgok jóval fölöttünk dőlnek el. Aktuálisan a FIFA és az UEFA csatájában, ami – legyen akármi a látszat – vihar egy pohár vízben. Marad a pénz az úr. Előzmény, hogy a világfutball amerikanizálása nagy port vert fel a vb-n, de mégiscsak reklám volt. Ahogy a legnagyobb celebek mondogatják, mindegy mit, csak írjanak róluk. És most volt miről, középpontban a Trump–Infantino kézfogóval, hiszen Rómeó és Júlia szenvedélye laza flört hozzájuk képest. Minden bizonnyal az amerikai elnök bátorítására lelt otthonra Infantinóban, hogy végképp üzleti alapra kell helyezni a futballt, a részletek helyett legyen elég annyi, hogy egy, a világbajnokságokra szerződő gazdasági társaságban 21 százalék külső befektetőnek jutna. Az pedig természetes, hogy a kívülről befelé igyekvő cég kapcsolata látványosan szoros – még családilag is – Donald Trumppal.

Az ötletből kiderül, hogy Infantino meg volt győződve róla, mindent megtehet, s igaza van, ha azt lenyelte a futballvilág, hogy Trumppal karöltve adja át a világbajnoki kupát a győztes spanyoloknak, miért lenne baj abból, ami a háttérben történik? Legfeljebb adnak egy kis pénzt ennek, valamivel többet annak, tekintélyes összeget amannak és – slussz passz. Hihette, hiszen annak idején UEFA-főtitkárként 175 ezer eurós végkielégítéssel intette csöndre titkos aráját – a The Telegraph szerint.

Igen ám, de nem számolt azzal, hogy Európának nem egyszerűen szeretője, házastársa a futball, már csak a hagyományoknál fogva is. Számít a hűségére, persze azt is tudva, hogy – ne kergessünk illúziókat – rengeteg pénz van benne. Mindenesetre az UEFA bojkottal fenyegette meg Infantinót, aki sietve visszakozott, még bocsánatot is kért. Ezzel együtt – mint hírlik – veszélyben az U20-as női vb, a The Guardian szerint az európaiak biztosan nem indulnak. Fontosabb, hogy áll a bál, a kedélyek nem nyugszanak, az UEFA, az ázsiai (AFC), az észak- és közép-amerikai, valamint karibi országokat tömörítő szövetség (CONCACAF) és a dél-amerikaiak (CONMEBOL) nyílt levélben közölték, hogy Infantinónak mennie kell, csak az lehet elnök, aki „szolgálni akarja a futballt, nem pedig parancsolgatni”. A követelés jogos, de itt se hatódjunk meg, akárki is lesz az elnök, hamar rájön, hogy uralkodni jobb, mint szolgálni. Mindenesetre Trump tudja a dolgát, azonnal közölte, hogy Infantino „fantasztikus ember”, a FIFA „szörnyű hibát követne el”, ha bármilyen okból akár csak fontolóra is veszi a leváltását. A történetben Trump gesztusa az egyetlen szimpatikus, romantikus lélek lévén mindig híve voltam a nagy szerelmeknek, a hűségnek.

Az ellenállás okán örülhetünk, mint gyerekkorunkban, amikor a ravasz Sompolyogi-Mosolyogi róka pórul járt a Futrinka utcában a kolbászból font kerítéssel, de ne higgyük, hogy a világbotrány jóvoltából miénk lesz a futball. Egyszerűen csak sokat akart a szarka (hogy közmondással is bizonyítsak), azaz a világ még van annyira igazságos, hogy egy idő után mindig elég lesz – a sokból.

Mondhatjuk, hogy nálunk azért ilyen (még) nincs, de azért állapodjunk meg abban, hogy mifelénk – cseppben a tenger. Mint a nálam mértékadó Kele János adatigénylése után kiderült, az oly sokat emlegetett taotámogatások legutóbb 2013–2014-ben lettek hivatalosan lezárva az MLSZ-nél, magyarán több mint egy évtizede nincs végleges, hiteles elszámolás. Azoknál, akiknek egyébként ellenőrizniük kell a tao­támogatások futballfelhasználását. Hogy jogilag ez mit jelent, ezúttal hagyom, morálisan – szégyenteljes. Megjegyzendő, hogy a szervezet elnöke, Csányi Sándor igazán tapasztalt vezér, aligha hiszem, hogy „otthon”, az OTP-nél megengedne ilyesmit.

Az pedig már gyakorlati párhuzam, hogy a világbajnoksághoz hasonlóan nálunk sem lehetett szó semmiféle halasztásról az elviselhetetlen hőség miatt. Mondható, hogy a futballisták edzettek, bírniuk kell az extrémet is, ám ott a közönség is (vajon tudták-e…?), nem biztos, hogy meccsre kell mennie, amikor már az utcán is vizet osztanak.

Persze a futball csak azért érdemel kiemelést, mert „ő” – a futball. Ugyanis a sport egyébként sem a miénk – úgy általában. Még most sem, amikor meghirdették a nyíltságot, az őszinteséget. Készséggel elfogadom, hogy az államtitkárság nem hatóság, de azért nem ártana – mint írtam már néhány hete ugyanitt –, ha a változásra vágyó köznek vetnének némi koncot. Ennyi mindig járt nekünk politikai rendszerektől, hatalmi struktúráktól és ambícióktól függetlenül. Biztosan van jobb (fontosabb) dolga is Pósfai Gábor belügyminiszternek, de jogászi, közéleti logikám szerint azért van államtitkársága, sőt államtitkára a sporthoz, hogy megkapva a hatáskört a saját területén eleget tehessen, tegyen – az ígéreteknek. Mert egyelőre csak az a tuti, hogy egykori kollégánk, Szántó Dávid lett kitüntetve az államtitkár-helyettesi poszttal, miközben övé maradt a jövő évi budapesti vizes világbajnokság is, lévén a szervezőbizottság operatív vezetője. Furcsa felállás, nálam gyanúra alkalmasan összeférhetetlen, legalábbis – a tisztaság jegyében. Nem értem, hogy lehetett egyáltalán alku tárgya, de ez tényleg az ő dolguk, nekem csak tapasztalataim vannak.

Ne feledjük, a sport, a futballal együtt éppen a nyilvánosság miatt lehet játszótere mindenkinek. Ha nincs közönség (ma már:  nézettség), nem érdekli a hatalmasokat, értsd alatta a pénzt is. A meccsek, a versenyek a legfontosabbak, várjuk, nézzük őket, ott születnek a hősök, akik miatt a sport az, ami. Illendő tehát a nyilvánosságot nem csupán tájékoztatni, hanem tiszteletben is tartani. Nem félni tőle – mint mostanság dívik –, hanem megbecsülni, partnerként számolni vele, ahol lehet. Mert ha a nép fontos akkor, amikor eldőlnek a lényegi dolgok (2026. április 12.), hasonló figyelmet érdemel, amikor már megvan a hatalom. Legalább annyira, hogy keserűség, kétely ne legyen, lehessen senkiben.

Enyém, tied, övé – írtam a címben, miközben pontosan tudom, hogy a legkevésbé enyém (miénk) a sport. Ugyanakkor Jókai Mór, amikor ezen a címen írt regényt, azt mutatta be, miként lesz Áldorfai Ince ciszterci szerzetesből előbb forradalmár, szabadságharcos hős (1848–1849), majd emigráns, végül hazatérve a kiegyezés (1867) után erkölcsileg nem éppen jeles személy, párhuzamosan a közállapotok lehangoló kisszerűségével – jutott eszembe.

És hogy vannak szép pillanataink is, arra ott a siófoki futballisták példája. Az egyre apadó Balatonban állva mutatták be mezüket, figyelmeztetve: „Vigyázzunk a Balatonra – hogy ne csak a múltunk, hanem a jövőnk is legyen!”

Mondhatjuk, tudhatjuk, hogy mindez a véleményemmel együtt falra hányt borsó. Sebaj! A zöldborsószezon már lement, marad a sárgaborsó (hántolt, felezett), átlagára 675 forint. Még bírom. Takarékos ember vagyok.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!