Borbély Balázs: Ha nem a futballt választom, talán orvos lennék

 – Ha becsukja a szemét, és álmában visszarepül a csallóközi gyerekkorába, hol találja magát: milyen volt az utca, a kert, az étkező, a spájz?
 – Egyszerű vidéki gyerekkorom volt. Vidéken, kis faluban, kertes házban nőttem fel. Hátul óriási kerttel, növényekkel, állatokkal, szóval, volt mit megművelni, gondozni.

 – Segítenie kellett a szülőknek?
 – De még mennyire! Rengeteget kellett dolgoznunk. Mindenféle növényt termesztettünk, el kellett látni az állatokat, befogtak rendesen. Iskola és napközi után vagy edzésre mentem, vagy odahaza a kertben melóztam.

 – A káposzták között rúgta a labdát, vagy odakint?
 – Ha volt még erőm, a barátaimmal este kifulladásig játszottunk a környékbeli utcákon. Egyszerűen kötelező volt, egyikőnk sem akart kimaradni a játékból. Később a helyi sportklubban kezdtem focizni, onnan mentem Dunaszerdahelyre.

 – Az édesapja is futballozott. Milyen játékos volt?
 – Környékbeli alacsonyabb osztályú csapatokban játszott. Annak idején voltam kint néhány mérkőzésén, emlékszem, belső védő volt, keménységért nem kellett a szomszédba mennie. Tisztelték, szerették a társai.

 – És milyen apa volt? Biztatta, tanította, vagy inkább hagyta, hogy maga jöjjön rá mindenre?
 – Szigorú és kritikus volt. Amíg odahaza laktam, nemigen dicsért, csak később, idősebb korában kezdte egyre gyakrabban elismerni, amit elértem. 

 – Van olyan mondata, amely még manapság is ott cseng a fülében?
 – Gyakran mondta, hogy az álmaimat ne adjam fel! Ám akkoriban teljesen más világ volt, az anyai szív és szeretet megvolt, de az édesapának szigort kellett mutatnia. Sokat dolgozott, megtett mindent, hogy meglegyen mindenünk. A mi időnkben teljesen másként nevelték a gyerekeket, ezt el kell fogadnunk, be kell látnunk.

 – Múlt pénteken volt negyvenhét éves: melyik gyerekkori születésnapjára emlékszik a leginkább, milyen ajándékot kapott, kik ültek az asztal körül, ki sütötte a tortát?
 – Megmondom őszintén, nincsen túl sok emlékem. Néhány régi fénykép ott lapul édesanyám komódjának fiókjában, de inkább tinédzserkoromból vannak meg a születésnapjaim. Egyébként, aki ismer, jól tudja, sosem szerettem a nagy felhajtást. A párom ehhez képest ragaszkodik ahhoz, hogy a családban bárkinek van születésnapja, aznap kell megünnepelni. Nem egy nappal korábban, nem is később. Aznap! Lehet valaki a világ másik végén is, akkor haza kell jönnie a tortaszeletelésre, -evésre.

 – Korábban azt mondta, sajnálja, hogy elengedte a továbbtanulást. Ezt még ma is így gondolja?
 – Nem azt mondom, hogy elcserélném a játékos- vagy edzői karrieremet egy diplomáért, de biztos, hogy nem engedném el a tanulást. Ha szigorúbb vagyok magamhoz, esetleg a szüleim nagyobb nyomást helyeznek rám, talán ráveszem magamat. A mai fejemmel biztosan megpróbálnám párhuzamosan csinálni a futballt és a tanulást.

 – Mi lenne, ha nem edző? Mérnök, ügyvéd, esetleg orvos?
 – Ezen még sohasem gondolkodtam… A műszaki vonalat biztosan nem választottam volna, az nagyon távol áll tőlem. Édesanyám sokszor meséli, amikor kicsi voltam, fecskendőkkel oltottam be a játékmackóimat, az orvosi szakma vonzott volna. Az más kérdés, hogy az orvosi egyetemet piszkosul nehéz lett volna profi futball mellett elvégezni. Szóval, ha továbbtanulok, alighanem egyszerűbb tanárképzőt végeztem volna el.

 – Egyébként milyen diák volt? Mi történt otthon, ha rossz jegyet vitt haza? Veszélybe kerülhetett az edzés?
 – Nagy szigor volt odahaza, általános iskolában anyu sem ismert kegyelmet. Az év végi bizonyítványban nem lehetett kettes vagy hármas érdemjegy, emlékszem, egyszer becsúszott egy hármas, olyan ideges voltam hazafelé, hogy elfelejtettem leszállni a buszról. Azon gondolkodtam, mit kapok majd odahaza, a szomszédos faluban eszméltem fel. Szerencsére jó tanuló voltam, ez az egyetlen hármasom volt. És végül a fejemet sem vették le…

 – Otthon magyarul beszéltek, és magyar iskolába is járt. Szlovákiában élve, gyerekfejjel ez természetes kettősség volt?
 – Magyar iskolába, magyar gimnáziumba jártam, a szlovák nyelvet csak a suliban tanultam. Hozzáteszem, nekünk, magyaroknak rendkívül nehéz a nyelvtant, a ragozást elsajátítani, eleinte meg is gyűlt vele a bajom. Fiatalabb koromban tizenöt éven át volt szlovák barátnőm, szóval, a végére csak megtanultam, és ma már anyanyelvi szinten beszélek szlovákul.

 – Amikor DAC-nevelésként Pozsonyba, a Petrzalkához került, vidéki fiúként tartott a költözéstől, az új élettől?
 – Könnyű döntés volt. Jó ideig ingáztam Pozsony és a családi ház között, naponta negyven percet utaztam busszal oda, és ugyanennyit vissza. Volt két barátom is a helyi csapatból, aki ugyancsak akkor igazolt a Petrzalkába, szóval ezt az akadályt könnyen vettem. Négy évig ingáztam, csak rövid ideig laktam Pozsonyban, mielőtt Németországba szerződtem. Na, az már sokkal nehezebb időszaka volt az életemnek.

 – Magányos volt? Nem volt felkészülve a külföldi életre?
 – Hiba volt egyedül költözni. Nem akartam, hogy az akkori barátnőm miattam rúgja fel az életét. Először fél évre írtam alá a Kaiserslauternhez, úgy voltam vele, először egyedül költözöm, aztán meglátjuk. Nem beszéltem németül, igazából akkor még angolul sem, piszkosul egyedül éreztem magamat. Új életet kellett kezdeni, új országban, idegen környezetben, senki sem volt, aki segítsen.

 – Később Hajnal Tamás érkezett az öltözőbe, akivel a mai napig jó barátságot ápol. Igaz, hogy amikor körbesétált az öltözőben, alaposan meglepődött, amikor magyarul köszönt vissza neki?
 – Így volt. Gondoltam, meglepem. Hamar egy hullámhosszra kerültünk, onnantól azért már könnyebben teltek nekem is a hétköznapok.

 – Miért engedte át neki a harmincas számú mezt?
 – Előtte mindig a tizenhetes dresszben játszottam, csak hát amikor a télen megérkeztem Németországba, az foglalt volt. Nyáron viszont eligazolt a csapattársam, felszabadult a tizenhetes, gyorsan lecsaptam rá. Így nagyvonalúan átengedtem a harmincast Tamásnak.

 – Harmincegy évesen sérülés miatt véget ért a játékos-pályafutása, segítséget kellett kérnie. Nehéz volt feldolgozni, hogy vége a futballnak?
 – Amikor kikerültem Németországba, egyszer csak sorra jöttek a sérülések, rendre ugyanazzal a testrészemmel volt probléma. Ráadásul nem is tipikus futballistasérülés, nem a bokám, nem a térdem ment tönkre, az Achilles-inammal volt gond. Először az egyik sérült meg, később megoperálták, utána a másik szakadt el, azt is megoperálták, majd ismét elszakadt… Borzasztó időszak volt.

 – Mi hiányzott leginkább, amikor megszűnt a futballistaélet napi rendje?
 – Egyszerűen nem voltam rá felkészülve. Addig egyfajta burokban éltem, tizenkilenc évesen aláírtam első profi szerződésemet, sosem gondolkodtam azon, mi lesz, ha egyszer megsérülök. Az ilyenen nem gondolkodik az ember… Megvolt a napi rutin, teltek a hetek, hónapok, évek, szerettem, amit csináltam. Aztán egyszer csak ott álltam, és nem tudtam, mihez kezdjek.

 – Felmerült, hogy a civil életben helyezkedik el?
 – Hazaköltöztem Szlovákiába. Nem volt más választásom, muszáj volt elhelyezkednem valahol, végül az egyik neves sportszergyártó cégnél kezdtem marketing és értékesítési munkakörben. Hamar rájöttem, ezt nem nekem találták ki. Fél év után eljöttem. Be kellett vallanom magamnak, hogy hiányzik a labdarúgás, az öltöző légköre.

 – Előtte nem volt a fejében, hogy egyszer edző lesz?
– Még játszottam, amikor megszereztem az első edzői papíromat, de sosem gondoltam komolyan, hogy egyszer edző leszek. Miután eljöttem a sportszergyártó cégtől, először alacsonyabb osztályban játékos-edző voltam, majd edző, végül a DAC-hoz kerültem, ahol hirtelen másodedző lettem. Innentől felgyorsultak az események…

 – A győri távozása kikerülhetetlen téma: mi csúszott félre a búcsúzásakor?
 – Az, hogy nem a közösségi médiában vagy az öltözőben köszöntem el, nem azt jelenti, hogy ne búcsúztam volna el az ETO-nál. A játékosoknak, a stábtagoknak, mindenkinek megköszöntem a munkáját, aki hozzátett valamit a sikerhez. Nem igaz, hogy szó nélkül távoztam volna… A mai napig itt vannak a telefonomban az üzenetek.

 – S miért nem ment be az öltözőbe?
 – A klub különös poszttal köszönt el tőlem, ami nem esett jól. Amikor az autómat mentem leadni, éreztem, nem szívesen látnak, senkinek sem akartam kellemetlenséget. Pedig soha, senkinek sem tettem rosszat Győrben. Bajnokok lettünk, több olyan játékost építettünk fel, aki azóta külföldön futballozik. Nem azt mondom, hogy ez kizárólag nekem köszönhető, de talán az én munkám is benne van.

 – Ha körbenézek az irodájában, mintha minden a helyén lenne, minden harmonizál. Jó döntés volt visszatérni a Népligetbe?
 – A családdal közösen hoztuk meg a döntést, hiszen a költözéssel nekik is megváltozott az életük. A páromnak is áldozatot kellett hoznia, a gyerekeknek iskolát, óvodát kellett váltaniuk, el kellett szakítani őket a nagyszülőktől. Egyelőre jól érezzük magunkat Budapesten, a magam részéről pedig sohasem fogom megbánni ezt a döntést. Büszke vagyok rá, hogy a Ferencváros vezetőedzője vagyok.

 – Amikor 2022-ben a Fraditól visszament a DAC-hoz, édesapjával is megbeszélte a döntést. Ma már nem tudja neki elmesélni, hogy a Ferencváros szakvezetője lett. Mit gondol, mit szólna hozzá? 
 – Rendkívül büszke lenne rám… És miután idősebb korában már sokat dicsért, ezt el is mondaná. Tudom, hogy figyel odafentről, és látja, amit elértem.

Öt klub, öt fejezet

ARTMEDIA – Európának is bemutatkoztak A ligetfalui csapatban lett ismert futballista, 2000-től öt éven át játszott az Artmediában, amely a kiesés elleni küzdelemből jutott el a szlovák bajnoki címig. A Vladimír Weiss edzette csapat összetartással, szervezettséggel és veszélyes szöglet- és szabadrúgásokkal ellensúlyozta a tehetősebb riválisok előnyét. Borbély Balázs csapatkapitányként vezette a 2005-ös BL-főtáblás gárdát, a Porto otthonában aratott győzelem (3–2) során ő szerezte a döntő gólt. A Rangers kapujába is betalált, az Artmedia csoportharmadikként az UEFA-kupában folytatta. A hazai kupát már 2004-ben megnyerte.   KAISERSLAUTERN – Harc a bennmaradásért A BL-ben nyújtott teljesítménye után 2006 januárjában a Bundesligába került, ám Kaiserslauternben egészen más feladat várt rá, a bennmaradást kellett volna kiharcolni. Nyolc német élvonalbeli mérkőzésen szerepelt, a nagy múltú klub azonban kiesett. A következő idényben már Hajnal Tamással futballozott együtt, tizenhárom másodosztályú bajnokin egy gólt szerzett. Az azonnali visszajutás elmaradt, miközben Achilles-ín-problémája és műtétje is hátráltatta. Ezt az időszakot nem a sikerek, hanem a fizikai megpróbáltatások és a folyamatos újrakezdés jellemezte.   DAC – Közel az aranyhoz Dunaszerdahelyen edzőként az utánpótlásban és a tartalékcsapatnál kezdett dolgozni, majd a felnőttek mellett is feladatot kapott. Adrian Guľa első számú segítőjeként 2022-ben tért vissza a Ferencvárostól. A következő idényben a DAC nagy versenyre késztette a Slovant, és végül ezüstérmet szerzett. A bajnoki címért küzdő, Kalmár Zsoltot is felvonultató együttes erejét a következetes építkezés és a hazai közönség támogatása adta. Borbély Balázs a szakmai stáb tagjaként járult hozzá a meneteléshez, 2024 áprilisában innen indult el önálló vezetőedzőként Győrbe.   ETO – A feljutástól a bajnoki címig Két és fél éve, 2024 áprilisában az NB II-ben vette át az ETO-t, és rögtön feljutást ünnepelhetett vele. Az élvonalban újoncként negyedik lett, majd 2026-ban bajnoki címig vezette a győrieket, két év alatt jutottak el a másodosztályból a csúcsra. Csapata kezdeményező, sok labdabirtoklásra és letámadásra építő futballt játszott, sok passzal építkezett, de az ellenfél védelme mögé is kereste az utat. A fiatalok fejlődése eredményekkel párosult, az aranyérmes idényben az ETO hatvanöt gólt szerzett és harmincat kapott, utóbbi a mezőny legjobb mutatója volt.   FERENCVÁROS – Bátor belépő Európába Idén nyáron, immár vezetőedzőként tért vissza a Népligetbe, ahol korábban az utánpótlásban és az NB III-as együttesnél dolgozott. Első jelentős eredménye az Európa-liga főtáblájának elérése volt, a Trabzonspor elleni hazai visszavágón csapata négy góllal nyert (4–0). A ligaszakaszt a Celtic otthonában aratott 3–1-es győzelemmel kezdte. A két siker alapján a kezdeményezés, a szervezett védekezés és a gyors támadások adják a csapat erejét. Glasgow-ban a letámadás is működött, a Fradi idegenben is bátran futballozott.