Véber György: Az ország divatszurkolókkal van tele

– Bármerre megyek, bárkit kérdezek, mindenki elismeri önt. És ami talán fontosabb: lehet, hogy szókimondó, és ez nem mindenkinek tetszik, de még nem találkoztam olyan emberrel, aki ne szeretné Véber Györgyöt.
– Huh, ez most nagyon jólesett, köszönöm szépen. Furcsa kettősséget érzek egyébként, merthogy ezt mások is gyakran mondták és mondják nekem, és tényleg jó hallani, de hogy a magyar futball közegében – mondjuk fentről az NB III-ig – persona non grata vagyok, az is igaz.

– Ez ki is van mondva?
– Nincs. De egy edző tudja, mikor és meddig lehet reménykedni, és az én telefonom már olyan régen csörgött onnan, ahonnan kellene, ahol helyem lenne, hogy úgy érzem, számomra a profi edzősködés, amely egyébként az életem, lezárult.

– Mit gondol, miért? Félünk az őszinteségtől, az őszinte emberektől?
– Na, most megint megfogott. Bélyeget sütöttek rám azzal, hogy nagypofájú vagyok, és olyanokat nyilatkozom, amilyeneket nem kellene. De ebben nincs igazuk! Én a mérkőzést mindig csak szakmailag értékelem, attól nem tántoríthat el senki, hogy azt mondjam, amit látok, érzek, tapasztalok, még ha a mondandóm kilencven százaléka kritikus hangvételű is. Szerintem ugyanis csak ez a járható út, csak ez visz előre. Azt mondják, a nyilatkozataimmal azt közvetítem, hogy mindenki hülye, csak én nem… De most kezdek kicsit megnyugodni, hiszen Bódog Tamás egy éve jött haza Németországból, ahol huszonöt évig élt és dolgozott a profi futballban, s az ő utóbbi nyilatkozatai olyanok, amilyeneket egy edzőtől én elvárok. Látom ugyanis a meccseket, botrány, mit művel a csapata, és ő ezt meg is fogalmazza, ki is mondja! Támadják is: már nem istenítik, már nem ő a Németországból hazajött profi edző. Pedig neki van igaza, csak tőlem valamiért ugyanezt nem fogadják el…

– Vajon mi lett volna, ha Véber Györgynek Véber György lett volna az edzője?
– Véber György síri csendben, alázattal végezte volna, amit kér tőle az edzője. Azt, ami a feladata. A mi időnkben minden más volt… Tudom, mindenki ezzel jön, amikor öregszik, és még nem is vagyok matuzsálem, de mi teljesen másként szocializálódtunk, mint a maiak – a sport terén, de szerintem az élet más területén is. Ha viszont azt kérdezi, hogy Véber György edző hogyan érvényesült volna akkor, amikor Véber György valójában még a pályán volt, csak annyit mondhatok: zsúrfiú lettem volna én edzőként abban a mezőnyben…

– Volt hasonló típusú edzője?
– Mesélhetnék. Göröcs Titi bá? Nem idézem őt, úgysem írhatná le! De a csapaton belüli élet is más volt, mint most. Már válogatott játékos voltam huszonhárom évesen, mégis én vittem a szerelést, mert én voltam a legfiatalabb. Volt hierarchia, de volt rend is. Mi ebben nőttünk fel, és amikor eljött az idő, ezt vettük át Szlezák Zoli barátommal, onnantól kezdve úgy tizenegy-tizenkét évig mi irányítottuk az öltözőt.

– Fájlalja, hogy ez már a múlté?
– Egyszerűen nem találom a helyem, sokszor érzem úgy, hogy nem vagyok idevaló. Rengeteg minden változott. Amikor mi felkerültünk a nagycsapatba, megadtuk az idősebbeknek a tiszteletet, alázatosak voltunk, de ugyanezt meg is kaptuk tőlük, hiszen nevelgettek, pátyolgattak minket – ennek persze voltak drasztikusabb részei is, de ez ellen senki sem berzenkedett.

– Ezzel szemben most mi van?
– Ma rövidke közös étkezés a meccs után, miközben mindenki nyomkodja a telefonját. E téren is afférjaim voltak, hiszen a feleségek, barátnők ilyenkor már „vinnék” a párjukat, és akkor jöttem én, aki felemelte a mutatóujját, meg picit a hangját: „Cicukám, itt rend van!” Számunkra a meccsnap ünnepnap volt, a hazai mérkőzések után közös szendvicsezéssel, aztán beültünk a jakuzziba, és bontogattuk a különféle színes italokat. Utána jöhetett a Nagymező utca, már azoknak, akik ilyen típusúak voltak. Azért azt hozzátenném, hogy a mi időnkben az Újpestet – de említhetném a Ferencvárost, a Debrecent, vagy éppen a Videotont is – nyolc-kilenc játékos alkotta, ahhoz jöttek az évenkénti igazolások, ma viszont nyolc-tíz ember cserélődik egy csapatban félévente.

– Ha már nosztalgia: a kilencvenes évek volt az utolsó olyan időszak, amelyben egy-egy csapatot hatalmas szeretet vett körül, a játékosokat imádták a szurkolók, némelyikkel szinte barátságot ápoltak a sportolók.
– Ez pontosan így volt. Persze, mi is megkapjuk már régóta, hogy mi sem értünk el semmit, rossz volt a futball, de én például egy-egy idegenbeli újpesti meccs kapcsán nem emlékszem olyanra, hogy ne indult volna meg a lila karaván az ország bármelyik részére. És ez megint csak igaz a Ferencvárosra is. A maiak viszont mintha Ronaldók lennének, úgy közlekednek, majdhogynem derogál nekik leállni beszélgetni egy-egy szurkolóval. Nekem közvetlen volt velük a kapcsolatom, persze, ezért is sok támadást kaptam, mindig azt mondták, nem szabad ilyen jóban lenni velük. De hát miért, ki vagyok én?! Név szerint ismertem több száz szurkolót, és bár akkor is éreztük, most érzem csak igazán, mennyire szerettek minket, milyen megbecsülést kaptunk tőlük. Mára ez is megváltozott. Szerintem a színvonal esésének ez is az egyik szegmense, persze, nem ezen múlik, mégis így gondolom. Amúgy is úgy látom, hogy az olló egyre csak nyílik, mi pedig az európai középmezőnytől is egyre inkább távolodunk.

– És akkor hogyan juthattunk ki két évvel ezelőtt az Európa-bajnokságra?
– Ha elmondanám ennek kapcsán a véleményemet, még az is lehet, hogy lelőnének… Szögezzük le, hogy óriási eredmény volt a kijutás, viszont tegyük hozzá, sok mindennek össze is kellett ehhez jönnie, hiszen kellett a létszámemelés, kellett egy olyan norvég ellenfél, amelyik nem volt olyan acélos, és le is becsült minket, de hogy mondjak pozitívumot is, kellett az is, hogy mi akkor jók voltunk, és az Eb-felkészülésünk is nagyszerűen sikerült. Szívből szurkoltam a srácoknak, de elmondtam azt is, hogy annak a sikernek akkor van igazán értéke, ha az a harmincezer ember, amelyik Marseille utcáin hömpölygött, ott lesz az első bajnoki fordulóban a stadionokban. Nem sikerült, nem volt ott, ez arra is utal, hogy az ország divatszurkolókkal van tele, akik már nem kötődnek csapatokhoz és játékosokhoz.

– Márpedig a futball nézők nélkül…
– Erről beszélek! Mindig mondtam, ha én egyszer az Újpest edzője lehetnék – nem titok, ez az álmom, és amíg el nem temetnek, az is marad –, nem fognak érdekelni az olyan kijelentések, hogy cél a bajnoki arany, mert az úgyis jön, csak és kizárólag a tribün! Hogy az teljen meg, mert akkor olyan játék van a pályán, amilyet én akartam és akarok. Amikor Mészöly Géza mellett dolgoztam Újpesten, és a nyolcadik helyről hoztuk fel a csapatot a másodikra, én akkor is mindig a tribünt néztem.

– Honnan ered az Újpest-imádata, miért a lila vére?
– Amikor gyerekkoromban először megláttam Törőcsik Andrást, elborult az elmém, onnantól csak az Újpest érdekelt.

– Emlékszik még arra a pillanatra, amikor először futhatott ki a pályára lila-fehér mezben?
– Ezt nem felejti el az ember. Mint ahogy az utána következő több százat sem…

– És miért nyolcas mezben játszott? Törőcsiké a kilences volt.
– Igen, de Újpesten jó ideje az a hagyomány, hogy az irányító középpályásé a nyolcas mez. Karrieremben ez egy csoda, és erre vagyok a legbüszkébb – arra, hogy azt mondják, nyolcas volt Göröcs, nyolcas volt Tóth András, és nyolcas volt Véber. Szerintem egy lapon sem lehet említeni engem velük, de ők ketten is azt mondják, hogy a vonulat utolsó embere én vagyok. Hatalmas megtiszteltetés.

– Óhatatlan persze, hogy kalandozunk a múltban, ugyanakkor érződik az is, hogy a nosztalgikus érzések mellett kis keserűség, fájdalom is van önben: nehezen viseli az idő múlását?
– Egyre nehezebben. Nem is akarok róla tudomást venni. Egyre többször veszem elő a régi képeket, nézem vissza a régi felvételeket.

– És a csokorba szedett edzői nyilatkozatait is vissza szokta hallgatni?
– Na, azt nem. Ha kapnék érte jogdíjat, elég jól élnék, nem? Egyébként ha a nyolcvanas, még inkább a hetvenes években gyűjtötték volna az ilyen edzői megnyilvánulásokat, a fasorban sem lennék, de hogy az első százban nem lennék ott, az biztos. Ez nem a zsúrpubik sportága! Az viszont fáj, hogy azt sosem írják meg, hogyan készítek fel egy csapatot, hogyan dolgozom, mindig csak arról szól a fáma, hogy én egy vadbarom vagyok – arról nemigen, hogy két picinyke csapattal jutottam fel az NB I-be. Ezt méltánytalanul elhallgatják, és mint valami negatív portékát adnak csak el engem…

– Nos, akkor itt a lehetőség, valóra válhat az álma: szerződtetik Újpestre vezetőedzőnek, de azt kérik, mellőzze a kifakadásokat, a hangzatos nyilatkozatokat. Képes lenne rá?
– Nem kötök kompromisszumot. Nem is maradhatnék sokáig emiatt, egyet, talán kettőt még elnéznének nekem, de a harmadik nyilatkozatnál már repülnék.

– Melyik kirúgása fájt a leginkább?
– A mezőkövesdi. Ha ott kapok még egy kis türelmet azok után, hogy már bizonyítottam, hiszen mégiscsak egy NB II tizenegyedik helyén álló csapatot vittem fel az első osztályba, talán egyenesbe fordult volna minden. Elismerem, rossz periódusban voltunk, de nem biztos, hogy minden a stáb hibája volt. Nem is éreztem előjelét az elbocsátásomnak. De az edzők sorsa már csak ilyen.

– Ha csak egyetlen edzőt mondhatna a pályafutása során, akivel minden kerek volt, ki lenne az?
– Nagy László.

– Miért?
– Ahogy mondta: vele kerek volt minden. Mindenben ugyanúgy gondolkoztunk.

– Vajon ő miért nincs benne a magyar futballban?
– Azért, amiért én sem. Csak ő tíz évvel hamarabb kezdte az őszinte nyilatkozatokat, a szókimondó megnyilvánulásai miatt hamar el is takarították ebből a közegből…

– A mostani érában tudna érvényesülni labdarúgóként?
– Igen, egészen biztos vagyok abban, hogy igen.

– Valóban? Elviselné, ha mondjuk a társán azt látná, érezné, hogy hiányzik belőle az alázat?
– Á, a maiakból már gyerekkorban kiölik… A mi időnkben abban is volt alázat, akit egyébként a legnagyobb szélhámosnak mondtak.

– Ne tagadja, hogy nem volt könnyű Véber Györggyel…
– Nem is teszem. Én folyamatosan ellentmondtam. Mindig játszani akartam. De valljuk be, az elején ez nem így megy: küzdenem kellett a csapatba kerülésért. Őrült voltam, és biztos, hogy nehéz volt velem. Garami Józsi bácsi mesélhetne erről… Az ő nevét azért nem mondtam, amikor azt kérte, egy edzőt említsek, akivel minden kerek volt, mert amikor Pécsről Újpestre szerződött, volt egy nehéz időszakunk. A nyolcadik helyen álltunk a bajnokságban, ez Újpesten katasztrófának számított, és akkor jött Józsi bácsi, a pécsi tanárember, aki a negyedik kerületben az ismeretlenbe csöppent, és kihagyott engem a csapatból. Volt is belőle botrány…

– Ön csinálta?
– Persze, ki más? Februárban jött Józsi bácsi Újpestre, a hazai meccseken nem játszatott, idegenben igen. Márciusban azt éreztem, ezt senki sem teheti meg velem. Felvettem az öltönyömet, bekopogtam hozzá, és azt mondtam: „Mester, én őszinte ember vagyok. Magával én nem vagyok hajlandó tovább dolgozni. Megyek a juniorok közé.” Elfogadta, amit mondtam, de kikötötte, ha szüksége van rám, azonnal ott vagyok. Aztán kimentem a szobájából, és az ajtajára felírtam az akkori Milan összeállítását úgy, hogy a csapatba beletettem saját magamat is – hetekig le sem tudták mosni… Én meg hajtottam, mint az állat, majdnem belehaltam, és az utolsó két fordulóra visszahívott Józsi bácsi. Azzal a két mérkőzéssel vívtuk ki, hogy osztályozót játszhassunk a bennmaradásért, aztán az osztályozót az én gólommal nyertük meg. Akkor odajött hozzám a mester és azt mondta: „Gyuri, én tévedtem.” Kezet ráztunk, és onnantól nagyszerű volt a kapcsolatunk. Ma is az.

– A csapattársaknak is nehéz volt önnel?
– Tudtam, hogy én vagyok a vezérbika – ma már nem is nagyon értem, hogyan bírták ki a körülöttem lévők. Előfordult, hogy meccs közben hátramentem Sebők Vilihez, és nekiugrottam, ha nem tetszett valami. Elviselhetetlen voltam. Ha nem én kaptam a labdát, már visítoztam. Akkor is, ha nem is volt indokolt, hogy én kapjam. Talán azért bírták ki a többiek, mert elismerték, hogy én vagyok a vezér. Mármint a pályán, mert az öltözőben Szlezák Zoli volt az úr.

– Egy olyan szerény, csendes ember?
– Hatalmas tekintélye volt. Együtt neveltük a fiatalokat. Terjék Lalinak, akinek két meccs után elszállt az agya, leszereltük a fogasát, letettük a földre a ruháival együtt, s mondtuk, hogy amíg nem szólunk, ott öltözik. Hónapig üldögélt törökülésben a földön…

– Tudott bocsánatot is kérni, ha úgy adódott?
– Igen. És szerintem a tudásom mellett ezt ismerték el a többiek. Vakon bíztak bennem. Mindig azt mondták, a Véber Gyuri ilyen, de elfogadjuk. És szeretjük.

VÉBER GYÖRGY EDZÉST TART