A Vasas legendája, Komjáti András hetvenéves lett

– Most tényleg? Komjáti András hetven­esztendős?! Ha április elsejét írnánk, azt gondolnám, tréfát űz velünk a világ...
– Pedig ez a valóság, megéltem, hogy ilyen szép szám mutatja az életkoromat – felelte a hetvenedik életévét november 20-án betöltő Vasas-legenda, Komjáti András. – Nem kell ezt titkolni, belül nem érzem, hogy ennyire elszaladt az idő, alighanem azért sem, mert mindig azzal foglalkoztam, amit szerettem, a mai napig fiatalok között tölthetem a napjaimat.

– Hogy a Vasashoz ezer szállal kötődik, mindenki előtt ismert, azt már kevesebben tudják, hogy Győrben született, és a Győri Dózsában kezdett futballozni. Gyerekként mi vagy ki mozdította a labdarúgás felé?
– Győr-Újvárosban nőttem fel, az utcánkban rengeteg fiú volt, igaz, többnyire két-három évvel idősebbek nálam, és ők mindig futballoztak. Hat-hét éves lehettem, már bevettek maguk közé, méghozzá szívesen, mert nem lógtam ki lefelé. Rá voltam kényszerülve, hogy figyeljek, sok mindent ellestem tőlük, ugyanakkor a családban senki sem futballozott korábban, talán csak a nagymamám testvére, de ő is alacsony szinten. A srácokkal sokszor hallgattuk a rádióban a körkapcsolást, jártunk az ETO meccseire, sőt, ha tehettük, már a „tarcsit” is megnéztük. Aztán amikor hazamentünk, mi is elkezdtünk játszani, de előtte nevet választottunk magunknak. Leginkább győri futballisták akartunk lenni, ki Palotai Károly, ki Orbán Árpád vagy éppen Kiss Zoltán, de ha fővárosi csapattal játszott az ETO, Szőke István, Farkas János és a többi nagy sztár nevére is „hallgattunk”. Mivel a legkisebb voltam, nekem az jutott, aki maradt, de posztomból adódóan Palotai Károly, Kiss Zoltán, Mathesz Imre vagy Fister Ferenc voltam nemegyszer.

FELEDHETETLEN MENETELÉS AZ 1977-ES BAJNOKI CÍMIG

– Ifjúsági válogatottként került Angyalföldre, de volt választási lehetősége, hiszen több fővárosi nagycsapat is szívesen látta volna a soraiban.
– Valóban hívott az MTK, a Honvéd és az Újpesti Dózsa is, s az ETO-ban is szívesen láttak volna. Sándor Károly, a legendás Csikar például többször lejött hozzánk, de én a Vasassal szimpatizáltam. Az angyalföldi klub fiatal tehetségeket kutató megfigyelője, Nagyvári János még az iskolámba is eljött, és amikor az igazgató kizavarta, a hátsó lépcsőn visszajött és üzent, hogy vár rám. Mit tagadjam, tetszett a rámenőssége...

– Mivel a Győri Dózsa nem adta ki, fél évet ki kellett hagynia, csak edzeni tudott a Vasasnál. Egy pillanatig sem gondolkodott el azon, hogy vajon jó döntést hozott?
– Akkoriban az volt a szabály, ha az anyaklub nem ad ki valakit, fél évet ki kell hagyni. Ez történt velem is, edzettem, de a hétvégi bajnokik kimaradtak, arról nem is beszélve, hogy az ifjúsági válogatottal nem mehettem el egy skóciai tornára.

– Emlékszik a pillanatra, amikor először lépett be a Vasas első csapatának az öltözőjébe?
– Persze, a téli felkészülés elején történt. Apuval Győrből vonattal jöttünk, aztán a 20-as buszra szálltunk, majd sétáltunk a stadion felé. Már attól megdobbant a szívem, amikor megláttam a két salakos pályát, az öltözőben pedig csókolomot köszöntem azoknak a játékosoknak, akiket addig csak a televízióban láttam, vagy az újságban olvastam a nevüket. Tamás Gyulával, Fábián Tiborral és Ladinszky Attilával egyszerre kerültem a klubhoz 1970 januárjában.

– A Vasas színeiben 435-ször lépett pályára az élvonalban, ennél többször senki sem. Nehezet kérek, hogy a sok emlékezetes mérkőzésből emeljen ki hármat?
– Rengeteg emlékezetes kettős rangadón játszhattam, felejthetetlen az a menetelés, amely hetvenhétben bajnoki címig vezetett. Mindenképpen kiemelném azt a bajnokit, amelyet Komlón játszottunk, és az első NB I-es gólomat szereztem, és persze a Szeged elleni osztályozót is, amikor kiesésre álltunk, de a mérkőzés végén a beadásom után Szabó Gyula kezezett, Szabadi László belőtte a tizenegyest, mi pedig benn maradtunk. Büszke vagyok arra, hogy a klub történetében a legtöbb meccset játszottam, ez alighanem még jó ideig így marad, de arra is, hogy amikor aranyérmesek lettünk, egyetlen percet sem hagytam ki az idényben.

VÁRADY BÉLÁRA ÚGY TEKINTETT, MINTHA A TESTVÉRE LETT VOLNA

– Melyik volt a legerősebb Vasas, amelyben futballozott: az 1976–1977-es bajnokcsapat?
– Egyértelműen. A Mészáros – Török, Hegedűs, Komjáti, Kántor – Gass, Müller, Zombori – Kovács, Izsó, Várady tizenegynek nem volt gyenge pontja.

– Klubjával 1973-ban és 1981-ben is Magyar Népköztársasági Kupát nyert, ám sem a Honvéd elleni 4–3-as, sem pedig a DVTK elleni 1–0-s győztes fináléban nem lépett pályára, holott alapember volt.
– Nem maradt bennem emiatt tüske, hiszen mindkét elődöntőben gólt szereztem, aztán sérülés miatt ki kellett hagynom a döntőket.

– Gyanítom, az viszont a mai napig fájó részlet a pályafutásban, hogy bár biztos pontnak számított az 1974-ben U23-as Európa-bajnokságot nyerő együttesben, Sárosi László edző az NDK elleni döntőre a keretbe sem nevezte.
– Ez valóban fájt, de aztán – ha nehezen is – tudomásul vettem, játszhattak túlkorosok, hozzánk is jöttek az A-válogatottól. Egyébként ígéretet kaptam, hogy majd megkapom az érmet, ám a mai napig nem érkezett meg...

– Rengeteg klasszissal futballozott, mégis, ki volt az, akivel a legjobban megértette magát a pályán, akit a legtöbbre tartott?
– Két nevet említek: az egyik Müller Sándor, a másik Várady Béla, aki olyan volt nekem, mintha a testvérem lett volna.

– Az edzői közül kinek köszönheti a legtöbbet?
– Elsőnek Baróti Lajos nevét mondanám, aki szépen adagolta nekem a játékperceket, majd nála lettem standard játékos, a másik pedig természetesen Illovszky Rudi bácsi, aki olykor ugyan túlzottan is kemény volt velünk, mégis rengeteget köszönhetünk neki.

– Csak egyszer volt válogatott: Mészöly Kálmán 1981. június 6-án, a Népstadionban az Anglia ellen 3–1-re elvesztett vb-selejtezőn küldte pályára. Ennyire nehéz volt akkoriban bekerülni a legjobbak közé?
– Sorolom a neveket: Baróti Lajos, Illovszky Rudolf, Kovács Ferenc és Mészöly Kálmán. Valamennyien voltak a klubedzőim, mindegyiknél biztos pontnak számítottam, ám amikor szövetségi kapitányok lettek, valamiért megfeledkeztek rólam. Persze erős konkurencia volt a posztomon, mindig az aktuális kapitány felelőssége volt a döntés, olykor az is nyomhatott a latban, melyik klubból hányan vannak a csapatban. Akadt olyan MLSZ-elnök – nevet nem mondanék –, aki nagyon nem szimpatizált velem, neki is tulajdonítható, hogy csak egyszer léptem pályára a nemzeti tizenegyben.

A KÉT LÁNYUNOKÁJAMINDENNAPRENGETEG ÖRÖMÖT AD

– Miután befejezte a futballt, Gellei Imre segítőjeként kóstolt bele az edzői szakmába, később volt többek között a Vasas, a DVSC, a Matáv Sopron vezetőedzője is, Felcsúton tulajdonosi tanácsadóként a mai napig ott van a Puskás Akadémia valamennyi meccsén. Nem lehet a magyar labdarúgásból kiszeretni?
– Több helyen is voltam vezetőedző, most pedig már csaknem tíz éve Felcsúton vagyok, ahol megbecsülnek. Jól érzem magam, fiatalok között lehetek, jó a kapcsolatom a stábbal, a játékosokkal, ha arra van szükség, próbálok jó tanácsokkal segíteni. Nem hallgathatom el, a feleségem, Zsuzsa mindenben támogat, rengeteg örömöt ad a két lányunokám, talán mondanom sem kell, imádjuk őket!

– Tételezzük fel, hétfőn valaki azzal áll ön elé, hogy a Puskás Akadémia dobogón zárja a 2023–2024-es idényt, a Vasas pedig feljut az NB II-ből: rábólintana születésnapi ajándékként?
– Legyen így! Nagyon örülnék, ha a Puskás Akadémia újra dobogós lenne, azt pedig már az idény előtt is mondtam, a Vasasnak nagy esélye van az azonnali visszakerülésre. Együtt maradt a játékosállománya, szemben a Honvédéval, amelynek ugyancsak az első osztályban lenne a helye, de távoztak a légiósai, a fiataljainak pedig időre van szükségük. Noha a Vasas nem éppen kiegyensúlyozott, sok meccs van még hátra, semmi sincs veszve, kiharcolhatja a felkerülést.