A magyar csatár, akit 23 éves koráig kétszer jelöltek Aranylabdára

A budapesti és a soproni úttörő-válogatott játszotta az előmeccset 1954. október 10-én az ÉDOSZ–Csepel bajnokit (1:4) megelőzően, a végeredmény 0:0 lett, s vélhetően az unalom volt az úr. Témánk szempontjából mégis érdekes. „Kitűnt: Göröcs” – áll a tudósításban, s az összeállításban feltűnik még egy név, Alberté. Titi 15, Flóri 13 esztendős volt, nem mondható, hogy nem vették észre a tehetségeket az akkoriak.

Feltehetően ez az első Népsport-megjelenés Göröcs életében. Ekkor már három éve a Bp. Vasas Izzó futballistája, 12 esztendősen a Jutagyári MTE-ből igazolt oda, még korábban pedig, mint korosztályánál megszokott: a grund. Egy Váci úti Ganz-hajó bajnokin a szünetben kapura lődözött a srácokkal. Ott szúrták ki, s vitték a Jutába. Ahol tízévesen „svarcban” játszotta az első bajnokiját, lévén tizenegy az alsó korhatár.

Az Üllői úti úttörő-válogatottság után is szem előtt maradt, olyannyira, hogy ifiválogatott kerettag lett, azok között, akiket Puskásék utódjának tartottak, s akik 1956-ban nyugat-európai túrára indultak – és maradtak kinn. Göröcs az utolsó pillanatban maradt le az útról, s ahogy a róla könyvet (Titi – Göröcs János, a varázsló) író Lakat T. Károlynak elmondta: „Ha kint vagyok a többiekkel Svájcban, én sem jövök haza.”

Maradt, és 1957-ben a UEFA-torna előtt így írt róla a Népsport: „Most, első külföldi utam alkalmából mindjárt keresztülutazhatom Európát – mondja boldogan, ha a spanyolországi útról érdeklődnek nála.” Nos, a túra nem volt éppen sikeres, a magyar csapat gyengén szerepelt az akkori ifi Eb-n (NSZK: 2:2, Spanyolország: 1:8, Lengyelország: 0:2).

Hazatérve klubváltásra készült. Ma már tudjuk: otthonra talált. Hiszen másfél évtizedig volt vezéralakja az Újpesti Dózsának. Átigazolása nem volt zökkenőmentes, az Izzó (akkor éppen Újpesti Tungsram TE néven) nem akarta kiadni. Ezzel együtt a Megyeri útra költözött, ott edzett s játszott a felkészülési meccseken. „Göröcs fiatalember. Jó nevelőmunkával m o s t kellene elhinteni benne a sportszerűség, a fegyelmezettség magjait” – osztja ki a Dózsát a Népsport. A klub erejével azonban nem tud mit kezdeni, az 1957–1958-as bajnokság előtt három nappal már ezt közli: „Az utolsó átigazolási kérdésben is döntés született. Göröcs János (UTTE) az Újpesti Dózsa játékosa lett.”

És pályára is lépett az idény első meccsén. A Népstadionban 40 ezer néző látta, hogy a 19. percben „a fiatal összekötő a 16-oson előbb szétnézett”, majd „hirtelen lövésre szánta el magát, és jól eltalált labdája a bal alsó sarokban kötött ki”. Első meccs, első gól, és az értékelés szerint „elöl Göröcs volt a legjobb” a Dózsában. Más kérdés, hogy a Salgótarján később három gólt lőtt, és nyert (1:3).

Egy esztendővel később (1959) már legtöbbször főszereplő, nem véletlen, hogy szeptember közepén bemutatkozott a válogatottban. Chorzówban 110 ezer néző előtt 3:1-re nyertünk Lengyelország ellen, „bemutatkozása sikeres volt. Bár egy kicsit lámpalázzal küzdött, mégis jól illeszkedett be a támadósor játékába, majdnem minden támadásban benne volt”. Két héttel később Moszkvában, Európa-bajnoki selejtezőn vereség (1:3), de nálunk ő talált a kapuba (kicsalva a vonalról Beljajev kapust), ő jegyzi tehát az első Eb-selejtezős magyar gólt. Nem ez volt a legjobb meccse („Csak néhány jó átadást láttunk tőle”), arra 1959 májusáig kellett várni.

Az NDK ellen az ő góljával nyert 1:0-ra a válogatott Drezdában: „Szögletet rúghattunk, én pedig a tizenhatosnál figyeltem, mi lesz, mindig utáltam a kapu előtti tülekedést. Kotász Anti rám is szólt, hogy »Hát, te mit álldogálsz itt...?«. Csak megvontam a vállam, mert jött befelé a labda. Éppen felém szállt, én pedig ballal kapásból rálőttem. Épphogy befért a jobb felső sarokba.” De ez még semmi, hiszen „nagyszerűen feltalálta magát a síkos talajon. Ügyesen cselezett, akadtak szép kitörései is.” Ő maga is az egyik legjobb meccseként emlékezik a drezdaira, és azt is emlegeti, hogy: „Nyomasztott a város, mert hiába telt el csaknem másfél évtized a háború óta, mindenütt romokkal találkoztunk.”

A következő meccse is legendás, több okból is. A világbajnoki ezüstérmes svédek legyőzése (3:2) során először állt össze a klasszikus Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi ötös fogat, azaz Baróti Lajos szövetségi kapitány kedvenc csatársora, emellett mindhárom gólban főszerepet játszott. Kettőt lőtt, az elsőt „futtában, nagyszerűen helyezve”, a másodiknál „a kapust is kicselezi, és nagy nyugalommal az ötösről” küldi a hálóba a labdát, a harmadiknál pedig ő ugratta ki Sándor „Csikart”. Akiről egyébként azt mondta, hogy „nagyon értettük egymást, s nem csak a pályán, mondhatni, egy húron pendültünk”. Írta is a Népsport, hogy Titi „amíg Sándor játszott, változatos, színes csatárjátékot nyújtott”. A Svenska Dagbladet tudósítója, Nils Löfstrand szerint: „Még két-három ilyen játék és Göröcsöt is jegyezni fogják a nemzetközi futballpiacon.”

Nos, így lett, hiszen 1960-ban (19. hely) és 1962-ben (10. hely) voksokat kapott az Aranylabda-szavazáson, de ennél fontosabb, hogy remek formát futott. Az 1960-as Fradi elleni derbin „sok nehéz percet szerzett a ferencvárosi védelemnek”, ami kellett ahhoz, hogy az Ú. Dózsa 1:0-ra nyerjen, s bajnok legyen. Ő pedig alapembere lett a római játékokra utazó olimpiai válogatottnak. India (2:1) ellen ő „volt viszonylag a legjobb magyar csatár”, Peru legyőzése (6:2) során voltak „egészen kiemelkedő megmozdulásai”, Franciaországnak (7:0) három gólt lőtt, „nagyszerű labdakezeléséért és bombalövéseiért tapsokat is kapott”. Az elődöntőben váratlan vereség (0:2), de „ő kezdeményezett a legtöbbet”, a 3. helyért (Olaszország: 2:1) „nagy igyekezettel játszott, de nem minden úgy sikerült neki, ahogy szerette volna”. Bronzéremmel tért haza Rómából – ez az egyetlen érme nagy tornáról.

Sőt. Csak ekkor és az 1962-es chilei világbajnokságon képviselhette világversenyen Magyarországot. Balszerencsésen. Pedig lendületben volt. A KEK-ben például gólkirály lett (négy meccs, nyolc gól), ám ez aligha vigasztalta, hiszen az elődöntőben estek ki (a Hidegkuti Nándor vezette Fiorentina ellen 0:2, 0:1). Chilé­ben aztán az első csoportmeccsen (Anglia: 2:1) nem játszott. Az utolsó edzésen megsérült, Rákosi Gyula került be a csapatba (aki egyébként is játszott volna, hogy megfogja az angolok játékmesterét, Johnny Haynest), ám a Bulgária elleni remeklésben (6:1) főszerepet vállalt: „Ellenállhatatlanul cselezett, lefutotta ellenfeleit, pontosan továbbította a labdát, számos esetben helyzetbe hozta társait, főleg a belsőket.” A „számos esetben” három gólpasszt takar. Argentína ellen (0:0) aztán beütött a ménkű: „A 18. percben hátulról kapott labdával (...) futott el, hirtelen fordult rá a labdára, a lelátóról azt láttuk, hogy a combjához kap. Ettől kezdve (...) csak statisztált.”
A futballban nincs feltételes mód, de aligha ártott volna a csapatnak a Csehszlovákia elleni, örökké emlékezetes negyeddöntőn (0:1), ha ott van a pályán.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. május 4-i lapszámában jelent meg.)