A magyarok lassan sehova sem kellenek - megdöbbentő adatok

A MAGYAR EXPORT FŐ SZÁMAI

A kelet-közép-európai, térségi piaci elemzésünket a múlt héten ott hagytuk abba, hogy a vizsgált

országok közül Szlovéniából, Szlovákiából és Bulgáriából szerződött az elmúlt négy évben a legkevesebb játékos nyugati topligákba (ez alatt az angol, a francia, a német, az olasz és a spanyol bajnokságot értjük), illetve közepesen erős nyugat-európai (ide soroltuk a portugál, a svájci, a dán, a skót, a belga és a holland élvonalat) vagy a legerősebb kelet-, délkelet-európai ligába. Ebbe a szlovén, szlovák, bolgár sorba illik bele a magyar NB I is.

Lássuk a magyar export fő számait! Négy év alatt nyolc játékos igazolt tőlünk nyugati topligába (a szlovénoktól 12, a szlovákoktól négy, a bolgároktól kettő). Közülük hatan voltak hazai, vagyis magyar játékosok (a szlovéneknél mind a 12 labdarúgó, a szlovákoknál és a bolgároknál egy-egy). A topligák másodosztályába 12-en szerződtek (ebből már csak kettő magyar). A közepes erősségű nyugat-európai bajnokságokba 16-an (Szlovéniából tízen, Szlovákiából négyen, Bulgáriából hatan), a keleti topligákba 11-en (Szlovéniából öten, Szlovákiából tízen, Bulgáriából hatan).

Magyarországról 2009 óta összesen 47-en szerződtek a vizsgált erősebb bajnokságok valamelyikébe, közülük a hazaiak aránya 42.5 százalék (20 játékos). A szlovéneknél ugyanez a szám 46 és 91.3 százalék, a szlovákoknál 21 és 71.5 százalék, a bolgároknál 30 és 40 százalék. Vagyis az export szempontjából a térségben a bolgár és a magyar élvonalban a legalacsonyabb a hazai futballisták külföldre szerződésének aránya.

Ha azonban csak ezekből a nyers adatokból indulunk ki, magyar szempontból nem is annyira sötét a kép, hiszen például a bolgárokat és a szlovákokat is megelőzzük a topligába szegődők számában. Ugyanakkor, ha egy nagyon kicsit az adatok mögé nézünk, és a fenti országoknál nagyobb körben teszünk összehasonlítást – ahogy azt elemzésünk első részében meg is tettük – akkor rájövünk, sajnos, nem érdemes örömtáncot járnunk…

KÉT ÉVE NEM FIZETETT NYUGATI CSAPAT MAGYAR NB I-ES JÁTÉKOSÉRT

A futballista értéke, illetve az, hogy egy adott országból érkező labdarúgók mennyire keresettek a piacon, elsősorban azon mérhető le, hogy mekkora összeget hajlandóak kifizetni érte, értük. Itt pedig már nagyon rosszul állunk, ugyanis nyugat-európai csapat két éve nem vásárolt ki magyar NB I-es labdarúgót az élő szerződéséből.Az„utolsó fecske” Simon Ádám volt, még a 2011–2012-es évad nyarán, érte két éve – a transfermarkt.de adatai alapján – 980 ezer eurót fizetett az akkor még élvonalbeli olasz Palermo, más kérdés, hogy a középpályás már egy év elteltével visszatért kölcsönbe a Haladáshoz, és azóta is Szombathelyen futballozik.

Két éve még Horváth Gáborért is kaphatott egy ennél valószínűleg jóval csekélyebb összeget a Videoton a holland ADO Den Haagtól (ennek az üzletnek a részletei nem ismertek), de rajtuk kívül 2011 óta nyugati csapatok nem vettek meg magyar futballistát. Varga József ugyanis csak kölcsönbe igazolt Debrecenből előbb a német Fürthhöz, majd az angol Middlesbrough-hoz, igaz, némi pénz azért biztosan érkezett érte.

Ha a teljes vizsgált időszakunkat nézzük, vagyis a 2009 és 2013 közötti szakaszt, akkor Simon és Horváth mellett Pintér Ádámot (igaz, az érte járó, a transfermarkt.de szerint 1.2 millió eurót máig nem utalta át a Zaragoza az MTK-nak), Laczkó Zsoltot (DVSC – Sampdoria, 830 ezer euró), Kurucz Pétert (Újpest – West Ham, 450 ezer euró), Köteles Lászlót (DVTK – Genk, 200 ezer euróért kölcsönbe + 150 ezer euróért végleg) vásárolták ki NB I-es szerződéséből nyugati klubok – összesen öt játékos, ők megközelítőleg 3.5 millió euróba kerültek.

Szögezzük le gyorsan, keleti irányba sem jobb a helyzet, sőt…Megyeri Balázst megvette a görög Olympiakosz Pireusz (FTC, 300 ezer euró), Lázár Pált a török Samsunspor (Videoton, 600 ezer euró) és tulajdonképpen ennyi. Az utolsó magyar, akit kivásároltak az NB I-ből, Lovrencsics Gergő volt, aki tavaly nyáron ment előbb kölcsönbe, az idén pedig immár végleg Pápáról 100 ezer euróért a lengyel Lech Poznanhoz. Ő azonban a közép-kelet európai térségen belül váltott, ezért nem vettük figyelembe a térségen túli exportadatokat vizsgáló összehasonlításunkban.

A HONVÉD GAZDÁLKODOTT A LEGJOBBAN A LÉGIÓSAIVAL

Az NB I-ből távozó légiósok (ebben a kölcsönből az anyaegyesületükhöz visszatérők nincsenek benne) többsége az elmúlt négy évben ingyen igazolt el tőlünk, de például a Bp. Honvéd igen jól keresett a Franciaországba eladott afrikai, illetve brazil játékosokon 2010 és 2012 között. Az elefántcsontpartiBenjaminért félmillió eurót kapott a klub a francia élvonalbeli Valenciennes-től, honfitársa, Abraham szintén a Honvédtól igazolt a francia másodosztályú Tourshoz 300 ezer euróért, ahogy a brazil Diego is, akiért 450 ezer eurót fizettek. Érkezett még némi pénz Kispestre a szintén a francia másodosztályba, a Nimes-nek kölcsönadott szenegáli Abassért, míg a brazil Moreira szintén a Ligue 2-be ment, a Clermont Foothoz, de ő ingyen távozott. Benjamin mellett a legtöbb pénzt a brazil Danilóért kapták a kispestiek, a csatár a svájci Sionhoz igazolt, szintén 500 ezer euróért.

A Honvéd volt a vizsgált időszakban az egyetlen olyan magyar együttes, amely valódi tranzitklubbá tudott válni. Olyan csapattá, amely átjárást tudott biztosítani egy nyugati topliga, jelen esetben a francia élvonal felé. Már csak azért is mondhatjuk ezt, mert a távozók közül később Abraham és Diego is a francia élvonalba szerződött, és a továbbértékesítésből még a kispesti klub is részesült. Az exportelemzésünk első részében vizsgált, a közép-kelet európai térséghez sorolt országok nagy részében ez a tendencia érvényesült. A cseh, az osztrák és a lengyel élvonal is tipikus tranzitország, a klubok sokat keresnek az olcsón vett és jó pénzért, elsősorban nyugatra továbbadott játékosokon. A Honvéd az elmúlt két évben irányt váltott, Franciaország helyett Olaszország felé fordult, de eddig onnan jobbára csak érkeztek futballisták kölcsönbe, vagyis ez a vonal egyelőre kevésbé nyereséges. (A francia-mali Mamadou Diakitéért ugyan még kaphatott némi aprópénzt a Honvéd az olasz másodosztályú Crotonétól, de tekintve, hogy ő még az NB I-be sem fért be, biztosan nem beszélhetünk nagy összegről.)

A Honvéd mellett egyedül a Videoton tudott egynél több légióst eladni a legutóbbi négy évben. A fehérváriaktól rögtön a tavaly őszi Európa-liga szereplést követően, a téli átigazolási időszakban Walter Fernández Balufohétszázezer euróért szerződött a belga Lokerenhez, ő volt a vizsgált időszakban az NB I-ből legmagasabb összegért távozó labdarúgó. A Fehérvárra ingyen érkezett, Walter Lee néven talán jobban ismert spanyol szélső története azért példaértékű, mert nem kimagasló képességű labdarúgóról van szó (az NB I-ben 33 mérkőzésen játszott, a belga Jupiler League-ban 11-szer lépett pályára, és a nyáron már tovább is állt a román Petrolul Ploiesti-hez), mégis többet fizettek érte, mint 2012 telén az NB I góllövőlistáját akkor éppen 14 góllal vezető Danilóért. Vagyis egy-két jól sikerült El- vagy BL-csoportkörös meccs után még egy gyengébb képességű futballista is jobban eladható, mint egy jobb játékos egy jól sikerült NB I-es szezont követően (lásd Adamo Coulibaly esetét, aki évekig hiába remekelt az NB I-ben, a DVSC nem tudta eladni őt, végül ingyen igazolt nyáron a Lens-hoz).

Erre példa a télen a Videotontól az akkor még spanyol élvonalbeli Deportivo La Corunához igazoló (előbb kölcsönbe ment, aztán végleg megvették) brazil Kaká is. A 32 éves védő az NB I-ből nem emelkedett ki, mégis 300 ezer eurót fizettek érte. Jó példa még a szintén brazil Renato Neto is, akiért a Vidi ugyan nem kapott pénzt, mert a lisszaboni Sporting kölcsönjátékosaként futballozott Magyarországon, de az itt töltött néhány hónap, illetve nyolc Európa-liga meccs után sikerült a belga Genthez igazolnia (amely csapatot a Videoton búcsúztatta el az El-ben).

A Győri ETO az egyetlen bevételt hozó külföldi üzletét az észt Tarmo Kink révén kötötte, akit első magyarországi légióskodása idején egymillió euróért adott el az angol másodosztályú Middlesbrough-nak.

A hét kivásárolt légiósért (a nyolcadik Diakité, de az ő árát nem ismerjük) összesen 3.75 millió euró érkezett. Ha belőlük átlagot vonunk, akkor megkapjuk, hogy egy légiósért átlagosan 536 ezer eurót fizettek, míg a hét eladott magyar játékos átlagára 629 ezer euró volt.

MEDDIG JUTOTTAK A KIIGAZOLÓ MAGYAROK?

A fenti utolsó adat alapvetően pozitív a magyar játékosokra nézve, ám ha azt is megnézzük, hogy mennyit játszottak új klubjukban az említett labdarúgók, mennyire tudtak megragadni abban a bajnokságban amelyikbe igazoltak, akkor ismét lehangoló képet kapunk.

A négy év alatt a topligákba szerződő (akár ingyen, akár átigazolási díjért cserébe) hat magyarból már egyik futballista sem abban a bajnokságban szerepel, ahová szerződött.

Laczkó Zsolt az olasz élvonalbeli Sampdoriához ment ki, de jelenleg a másodosztályú Padova keretének tagja. Varga József a német élvonalba ment kölcsönbe, de a Fürthtel kiesett, jelenleg az angol másodosztályú Middlesbrough-ban futballozik. Rajtuk kívül Pintér Ádám játszik még külföldön, ő húzta le a legtöbb időt nyugati topligában a 2009 óta kiszerződők közül, hiszen három idényben is szerepelt a spanyol élvonalbeli Zaragozában, összesen 44 meccsen, de ma már az orosz Premjer-ligában, a Tom Tomszkban futballozik. Kurucz Péter egy angol élvonalbeli meccsel a háta mögött jött vissza Magyarországra, Simon Ádám egyetlen bajnokin sem lépett pályára az első osztályú Palermóban, kölcsönadták a másodosztályú Barinak, majd a Haladásnak. A csatár Rudolf Gergely 2010 óta játszott a Genoában és a Bariban az olasz Serie A-ban, a Panathinaikoszban a görög első osztályban, volt a Diósgyőr futballistája, jelenleg a Győri ETO játékosa, ez idő alatt a különböző bajnokságokban 53 meccsen hat gólt szerzett.

A közepes erősségű nyugati bajnokságokba igazoló Czvitkovics Péter (DVSC – KV Kortrijk), Simon Krisztián (Újpest – Feyenoord, kölcsönbe), Horváth Gábor (Videoton – NAC Breda, majd ADO Den Haag), Tisza Tibor (Újpest – St. Truiden), Köteles László ötösből már csak utóbbi játszik külföldön (továbbra is a belga Genkben). A keletre igazoló Szélesi Zoltán (DVSC – Olympiakosz Volosz), Megyeri Balázs (FTC – Olympiakosz Pireusz), Kiss Zoltán (DVSC – Panszerraikosz), Lázár Pál (Videoton – Samsunspor), Elek Ákos (Videoton – Eskisehirspor), Lencse László (Videoton – Aszterasz Tripolisz) alkotta társaságból már csak Megyeri nem jött haza, ő továbbra is a görög első osztályban játszik.

A VÁLOGATOTTBAN CSÖKKEN A LÉGIÓSOK SZÁMA, MIKÖZBEN TÖBB MINT 30-AN HAZAJÖTTEK

A legnagyobb baj az, hogy amíg a 2000-es években többnyire kifelé mentek a játékosaink, és egy időben a nemzeti csapatban szinte nem is voltak itthon játszók, addig mára megfordult a folyamat. Most inkább hazafelé jönnek a labdarúgóink, a válogatott jelenlegi keretében pedig 13 légiós van a Hollandiában betegség miatt nem játszó Szalai Ádámmal együtt. Viszont ha csak az Amszterdamba utazókat nézzük, akkor mindössze eggyel van több légiós a keretben, mint NB I-es futballista (12–11). A válogatott légiósok közül csak Megyeri, Korcsmár, Lovrencsics és Varga József igazolt külföldre az elmúlt négy évben, a többiek már régebb óta kint vannak.

Mindeközben a külföldről hazatérők száma folyamatosan növekszik. Balogh Béla, Balogh János, Bodnár László, Buzsáky Ákos, Czvitkovics Péter, Elek Ákos, Eppel Márton, Futács Márkó, Gyepes Gábor, Halmosi Péter, Horváth Gábor, Juhász Roland, Kádár Tamás, Kurucz Péter, Lázok János, Lencse László, Lipták Zoltán, Rudolf Gergely, Simon Ádám, Simon Krisztián, Szatmári Lóránd, Szélesi Zoltán, Tímár Krisztián, Tisza Tibor, Torghelle Sándor, Tóth Balázs, Varga Roland, Vermes Krisztián, Waltner Róbert, Zsidai László – a teljesség igénye nélkül 30 olyan hazatérő az elmúlt négy-öt évből, aki játszott már a magyar felnőtt-, vagy valamely utánpótlás-válogatottban.

Már tavaly is arról értekeztünk a térségi piaci elemzésünkben, hogy nem szerencsés a válogatott futballisták hazatérése, mert a magyar bajnokság ettől nem lesz sokkal jobb, viszont a válogatott sajnos rosszabb lesz, ha többségében olyan játékosok alkotják, akik nem valamelyik, a magyarnál jóval erősebb európai bajnokságban edződnek. A képet némileg árnyalják azok az utánpótláskorú játékosok, akik az elmúlt években NB I-es rutin nélkül igazoltak külföldre (ezért nem szerepelnek jelen összeállítás számai között), és ígéretesen bontogatják szárnyaikat – például Adorján Krisztián, Otigba Kenneth, Novothny Soma –, de ők nagyon kevesen vannak ahhoz, hogy a fent vázolt negatív folyamatot megfordítsák. Márpedig ahogy fogynak a légiósaink, úgy csökkennek a válogatottunk előrelépési esélyei is. Mi a magunk részéről annyit tehetünk, hogy felmutatunk a sorozatunk első részében bemutatott országok közül olyan példákat, amelyekből érdemes lenne tanulni…(Az első részt itt olvashatja!)

A VIDEOTONNAK A KOLOZSVÁRI CFR, A HONVÉDNAK A SZLOVÉN GORICA A JÓ PÉLDA

A román élvonallal már egy évvel ezelőtt is sokat foglalkoztunk, a Liga 1 kapcsán most csak a külföldi kapcsolatok kiépítését hoznánk fel példaként. Ahogy múlt heti cikkünkben írtuk, a román első osztályból a vizsgált bajokságok közül Portugália felé vezet a legforgalmasabb út. A légiósokkal együtt összesen 12 futballista szerződött a portugál első osztályba négy év alatt. Ebben meghatározó szerepe van a közismerten jó portugáliai kapcsolatokkal rendelkező kolozsvári CFR-nek , de összesen öt különböző klubból szerződtek játékosok a portugál élvonalba.

Ez az út oda-vissza járható, ugyanis a szóban forgó csapatok előszeretettel igazoltak is Portugáliából. Erre az útra tévedt rá az elmúlt években a Videoton, azzal, hogy a portugál piacról hoz játékosokat (jó példa az ősszel érkezett Nildo, akit korábban a kolozsváriak is megkörnyékeztek). Ez az út azonban ma még jobbára egyirányú, csak erre felé járható. Jó lenne, ha előbb-utóbb az NB I-ből is mennének játékosok a portugál első osztályba, mind ahogy az is jó lenne, ha a fehérváriak mellett több magyar klub is próbálkozna hasonló kereskedelmi utak kiépítésével. A Honvéd most az olasz, a Fradi a holland vonallal próbálkozik, de ezek a kísérletek még nem sok konkrét eredményt hoztak, gyerekcipőben járnak.

A kiváló külföldi kapcsolatok terén nagyon jó példa a cikk elején már említett Szlovénia is, amely négy év alatt 10 labdarúgót adott el az olasz élvonalba. A Honvédnak példaként tudjuk ajánlani az ND Goricánál kialakult gyakorlatot, a kispestiekhez hasonlóan olasz vezetőedzővel dolgozó szlovén klubtól négy futballista igazolt a Serie A-ba, csak a legutóbbi három évben.

NEM KELL MESSZIRE MENNI A JÓ MINTÁÉRT, A SZOMSZÉDBAN VAN! – HORVÁTORSZÁG

A példák sorában a személyes kedvencünk Horvátország. A horvát élvonalból a román első osztállyal egyetemben a térségből a legtöbb, 25 futballista igazolt topligás csapathoz 2009 nyara óta, ebből 22 hazai nevelésű, vagyis horvát játékos. Azt nem vizsgáltuk, hogy a 22-ből hány játszik ma is topligában, de ha csak egy ilyen játékos van – de egynél azért biztosan jóval magasabb a számuk – már akkor is előrébb járnak, mint mi…A Prva HNL minden olyan szeterotípiával szembe megy, amelyeket itthon hangoztatni szoktak a mundér becsületét védők. „Kevés a gyerek”– miért a 4.2 milliós lakosságú Horvátországban több van? „Szegény ország, gyenge futball”– nálunk 18 ezer dollár az egy főre jutó GDP, náluk 13 ezer (2011-es adatok, forrás: wikipedia).„Gyenge a futball infrastruktúrája, rossz minőségű pályák”– ebben valószínűleg jobban állnak, de Horvátország sem hemzseg a szupermodern stadionoktól, ne feledjük, a 2012-es Eb-pályázatot közösen buktuk el. És az a közhely sem állja meg a helyét, hogy a horvát futball csak két klubra, a Dinamo Zagrebre és a Hajduk Splitre épül. Az NK Zagrebből (három játékos), a Slaven Belupóból (két játékos), de az NK Inter Zapresicből, az eszéki NK Osijekből és az NK Zadarból (utóbbiakból egy-egy játékos) is többen szerződtek nyugati topligába, mint például a Ferencvárosból és a Győrből együttvéve (egyik klubtól sem igazolt senki topligás gárdához a vizsgált években).

A horvátok kapcsán még két dolgot kiemelnénk. Az egyik, hogy a fenti exportszámokat még EU-n kívüli országként produkálták, ami külön nagy szó, hiszen az Unión kívülről érkező játékosok mozgását korlátozzák a nyugati bajnokságokban. A horvát futballistákra azonban ennek ellenére volt és van kereslet, mert a korábbi években sokan bizonyították már, hogy képesek a Prva HNL-nél sokkal erősebb bajnokságban is helyt állni. A vizsgált időszakunkból erre Mario Mandzukic, Dejan Lovren vagy Nikica Jelavic a legjobb példa. A minőség pedig mennyiséget von maga után, tehát a sikeres átigazolások példáján felbuzdulva egyre több horvát labdarúgó tud nyugatra szerződni. A magyar export ezzel szemben inkább tűnik kontraproduktívnak: akik kimennek, sokszor nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, ami miatt egyre inkább megfontolják a klubok, hogy érdemes-e magyar labdarúgóra pénzt áldozni. Ezért terjedt el az a gyakorlat az elmúlt években, hogy inkább rövidebb időre kölcsönbe viszik el a magyar játékosokat, kipróbálják őket, mielőtt nagyobb összeget kifizetnének értük, erre példa Simon Krisztián, Lovrencsics Gergő vagy Varga József a közelmúltból.

További nagyon fontos elem a horvát példa kapcsán a folyamatosság, a reális ár-érték arány meghatározása. A horvát élcsapatoknál minden évben nagy a mozgás, igyekeznek minél több hazai játékosnak lehetőséget adni, hogy aztán minél előbb jó pénzért külföldre tudják adni őket, a helyükre pedig máris jöhet az „új generáció”. Ez a körforgás működteti például a Dinamo Zagreb és a Hajduk Split játékospolitikáját. Ez azonban csak akkor tud működni, ha a klubok fel tudják mérni, ki mennyit ér a nemzetközi piacon. Ez az, amire a magyar klubvezetők a jelek szerint sajnos nem képesek.

Több olyan magyar válogatott labdarúgóról is tudunk, akiért az elmúlt években érkezett nyugatról 400–600 ezer euró közötti vételi ajánlat, de magyar klubjuk ezt kevesellte, visszautasította, később viszont visszaesett a formájuk, jelentősen esett az értékük is, és nem is tudták őket eladni. Jelenleg annak is örülni kell, ha valakit egyáltalán meg akarnak venni az NB I-ből, sajnos a magyar csapatok nincsenek abban a helyzetben, hogy diktálják a feltételeket, ugyanis a lehetséges vevőjelölt hamar odébb áll. Erre is jó példa a már sokszor citált Lovrencsics esete, nem kapott érte nagy pénzt a Lombard a Lech Pozmnantól, de a pápaiak tovább építették ezzel lengyel kapcsolataikat (korábban David Abwót is eladták Lengyelországba, és azóta Dlusztus András iránt is volt érdeklődés), ha beválik a játékos, akkor újabbak követhetik, és a szélsőnek biztosították a fejlődés lehetőségét, aki azóta már a válogatottba is bekerült. Ugyanerre horvát példa a már említett Nikica Jelavic, akit hat éve már-már „túlkorosként”, 22 esztendősen „mindössze”ötszázezer euróért engedett el a Dinamo Belgiumba, azóta pedig már több mint 11 milliót fizettek érte, és jelenleg az Everton labdarúgója, de ha 2007-ben a zágrábiak nem engedik el, akkor talán el sem jut a Premier League-be.

A KUPASZEREPLÉS SÚLYA, TRANZITORSZÁGOK – AZ OSZTRÁK, A CSEH ÉS A LENGYEL PÉLDA

Cikkünk hossza is jelzi, hogy naphosszat tudnánk sorolni, miben és milyen úton lenne érdemes változtatni a magyar futballpiacon. Zárásként engedjenek meg még három gyors példát.

A négy év alatt 15 játékost topligába adó osztrák csapatokra azért érdemes figyelni, mert az utánpótlás-nevelésük nem olyan messze földön híres, mint például a horvátoké, mégis működő piacuk van. Ez egyrészt köszönhető annak, hogy a náluk élő különböző nációk – elsősorban délszláv és török – gyerekei között megtalálják a legtehetségesebbeket, másrészt köszönhető az osztrák csapatok folyamatos nemzetközi szereplésének (idén például az Austria Wien a BL-ben, a Red Bull Salzburg és a Rapid Wien az El csoportkörében szerepel). Nálunk is megnőtt az eladások száma a DVSC-Teva és a Videoton jó nemzetközi szereplését követően, de egy-egy jó év nem elég, ezt állandósítani kellene…

A cseh és a lengyel piac pedig tökéletes példája a jól működő tranzitországnak. Ahogy a Sparta Praha felépítette az ötvenezer euróért megszerzett, majd Hollandiába négymillióért továbbadott, nyáron pedig 13.9 millióért a Premier League-be igazoló Wilfried Bonyt, vagy ahogy a Lech Poznan csaknem hatszoros haszonnal értékesítette a Zalaegerszegről megszerzett Artjoms Rudnevset, annak a mintája, hogyan tudnak a térség klubjai érvényesülni a nemzetközi piacokon.

ÖSSZEGZÉS HELYETT

A fenti adatok, példák önmagukért beszélnek, a tanulságok levonását pedig olvasóinkra és a futballszakemberekre, felnőtt és utánpótlásedzőkre, menedzserekre, klubvezetőkre bízzuk. Az ősz folyamán még jelentkező harmadik részben pedig megkérdezzük, mire jutottak. Labdarúgásunk szereplőit szembesíteni fogjuk a számokkal, és arra kérdezünk rá, hogyan lehetne megfordítani a negatív folyamatokat. Az ugyanis nem kérdés, hogy változásra van szükség! Hiába épülnek családbarát stadionok, hiába próbálja támogatni az MLSZ az utánpótlásképzést, ha rövid időn belül nem indulnak meg a tehetségesnek gondolt játékosaink nyugatra, akkor „elfogy”a válogatottunk, és néhány év múlva nem a most felsorolt országokhoz fogjuk hasonlítani magunkat, mert szép lassan a bosnyák, a montenegrói, a macedón vagy moldovai piac is utolér, megelőz minket…

A STATISZTIKÁKAT KÉSZÍTETTÉK: KŐFALVI DÁNIEL ÉS PÓR KÁROLY
Adatok forrása: transfermarkt.de