„Álmaim csapata a Fradi” – Szokolai László hetvenéves lett

– Ahhoz képest, hogy légvonalban alig két kilométerre lakott az Üllői úti pályától, elég későn, huszonöt évesen ért oda. Miért?
– Elindultam én a Fradi-pályához, oda is értem, csak mire a toborzókon az „Sz” betűsök sorra kerültek, már be is telt a létszám. Háromszor is próbálkoztam, aztán mentem a KSI-be, onnan egy idényre a Tipográfiába.

– Aztán a Honvéd Schönherz SE következett, a Kádár-rendszer tipikus katonacsapata, az ilyen helyeken nemcsak kitűnni lehetett, hanem el is tűnni. Voltak NB I-es reményei?
– Hogyne lettek volna! Bíztam benne, a Bakony Vegyészben az NB II gólkirálya lettem. Bár a KSI után volt rossz tapasztalatom. A később újpesti Sarlós Andrást megkértem, segítsen csapatot keresni, ő Baróti Lajosnak szólt, aki a Csepelt ajánlotta. Ám amikor odamentem, Keszthelyi Mihály edző azt mondta, kicsi vagyok én futballistának. A Vegyész trénerének, Bartalfi Károlynak viszont sokat köszönhetek, mert nem hagyott elkallódni, a katonaság alatt aláírtam az ETO-hoz. A Fradiban is próbálkoztam, Dalnoki Jenő nem értette, mit keresnék ott – már csak azért sem, mert huszonegy évesen megnősültem, Győrben játszottam.

– Ám három idényt követően mégis a Ferencvároshoz került, ráadásul három futballistát, Onhausz Tibort, Nérey Györgyöt és Szabó Ferencet adta önért az FTC, plusz harmincezer forintot. Mennyire fogta fel, hogy ennyit ér?
– Ha manapság említik, kis túlzással még mindig meglep… Ami fontosabb, el akartam jönni Győrből, mert így határoztam. Megvertük a Videotont öt nullára 1974-ben, két gólt szereztem, aztán bementem Szániel János ügyvezető elnökhöz, hogy ideje megkapnom az aláíráspénzem, amivel hónapok óta késtek. Azt mondta, számított rá, hogy a meccs után beállítok, mégsem kaptam meg a pénzt. Nyakas gyerek vagyok, elhatároztam, elmegyek Győrből, más kérdés, hogy két idényt még lehúztam.

– Igaz, hogy az döntött a Fradi mellett, hogy Albert Flórián a székházban adott önnek egy pár Adidas-cipőt?
– Tárgyaltunk Hargitai Károly elnökkel, Albert Flórián is ott volt mint technikai vezető. Egyszer csak kiment, s visszajött a csukákkal.

– Rendre hangoztatta, Albert a 9-es, ön csupán fél 9-es. A szerénység mondatta önnel?
– Nem, az igazság!

– És azt is mondta, hogy nem tud futballozni, csak gólokat lőni?
– Mindig is így vélekedtem. Vegyük például a Fradit: Nyilasi Tibor és Ebedli Zoltán tudott futballozni, én nem. Igaz, gólokat azért lőttem. Úgy szereztem kétszáznyolcvankét meccsen százötvennyolc gólt, hogy sem tizenegyest nem lőttem, sem szabadrúgást. Minek? Ott volt Ebedli Zoltán meg Pogány László.

– Másik, gyakran hangoztatott vélekedése, hogy „A góllövés az egyetlen olyan dolog a labdarúgásban, amit nem lehet megtanítani.” Tényleg így van?
– Edzőként én sem tudtam megtanítani senkinek. Érzék kell hozzá. Ott lenni a kipattanó labdán, s én ott voltam. Nem a lövést figyeltem, gól lesz-e belőle, hanem azt, ha kipattan a kapusról, bekotorjam.

– Ennek ellentmondanak az ollózásai és bevetődéses fejesei. Kitől leste el?
– Kocsis Sándortól. Mondjuk a százhetvenhárom centimmel tudtam, a fejpárbajokat nem én nyerem meg, ezért az ütemet figyeltem, és nem féltettem magam, ha vetődni kellett.

– Az interneten kering egy felvétel, a Sturm Graz Eisenstadtban játszott, a szélső némi bóklászás után ön mögé adta be a labdát magasan, amelyet hanyatt vetődve bevágott.
– Ezt megcsináltam a Neusiedl ellen is, itthon pedig a Pécsnek rúgtam hasonlót.

– Ilyen jól emlékszik?
– Nyugodtan kérdezhet.

– Az Újpest elleni öt nullás győzelem?
– Nyolcvankettő május tizenötödike. Három gólt szereztem, az elsőt az első fél­idő végén bal oldali szabadrúgás után fejeltem, ordított is Szendrei József Kovács Bélának: „B... meg, nem szóltam előre?!” A másodiknál kapura törtem és begurítottam a labdát, a harmadiknál egy Szendrei-bravúr után a kipattanót vágtam be.

– Szintén nyolcvankettő, de szeptember tizenötödike?
– A Bilbao elleni első meccs az UEFA-kupában a Népstadionban. Pölöskei Gábor beadta, én befejeltem. Amúgy „Pölő” rúgta a másodikat, aztán szépítettek a spanyolok, kettő egyre nyertünk. Kint egy egy lett, huszonöt méterről varrtam be Andoni Zubizarretának. Mondjuk életemben nem sok ilyen gólt lőttem. Pedig az itthoni találkozó után mindenki kesergett, hogy nem jutunk tovább.

– A hetvennyolcas világbajnokság után Kovács Ferenc lett a válogatott szövetségi kapitánya, ön pedig rögtön az első meccsén válogatott…
– Finnország ellen.

– Igen, de most a szovjeteknek fejelt gólját említeném.
– Jobb is, mert a finnektől kettő egyre kikaptunk… Várady Béla beadta a szögletet, én mindenkit megelőzve befejeltem. Kovács Ferenc respektált, mert a Vidinek anno két gólt vágtam, amikor ő volt az edzője. Ám az NDK ellen Frank Baum szétrúgott, már csak Lakat Károlynál kerültem vissza a legjobbak közé.

– Mészöly Kálmán kapitánysága idején kétszer, Mezey Györgynél – első kapitányi találkozóján is játszott – már graziként négyszer kapott helyet. Elvileg utazhatott volna a nyolcvankettes és nyolcvanhatos világbajnokságra, mégsem volt kerettag. Miért?
– Csak sejtésem van. Engem inkább az olimpiai keretnél vettek volna számításba, de nem jutottunk ki a nyolcvanas moszkvai játékokra. Aki a vébén vett részt, az olimpián nem játszhatott, így a nagyválogatottak szóba sem jöhettek. Továbbá volt olyan érzésem, inkább azokat szerepeltették, akik külföldre akartak szerződni, de neveket nem mondanék. Nekem már Ausztriában volt csapatom. S nem tagadom, őszinte voltam. Vébéselejtezőn Cipruson kettő egyre nyertünk Nyilasi Tibi utolsó előtti percben lőtt góljával, én pedig azt mondtam Mezey Györgynek, ha engem becserél, hamarabb eldől a mérkőzés. Erre mit ad isten, a visszavágón a Népstadionban a vége előtt húsz perccel egy nulla volt ide. A szövetségi kapitány mielőtt beállított, odabökte, na, akkor most mutasd meg – ezt persze nyersebb stílusban közölte. Én pedig a gólom után ráztam az öklöm a kispad felé, lehetett így is, úgy is értelmezni… Talán nem hangzik nagyképűségnek, ha nincs Törőcsik András, sokszoros válogatott vagyok.

– A grazi korszaka hogyan jellemezhető?
– Egy mondatban: a tenyerükön hordak az osztrákok.

– Dalnoki Jenőtől elbúcsúzott a halálos ágyán, holott a viszonyuk nem volt éppen barátságos.
– Voltak összetűzéseink, az egyik után távozni akartam a klubtól, Bálint László volt a csapatkapitány, csak annyit mondott, ne foglalkozzak semmivel, csak játsszak. Mit ad ég, nem sokkal később egy Haladás ellen megnyert bajnokin több gólt is szereztem, Dalnoki Jenő pedig átölelt és azt mondta: „A mi kutyánk kölyke.” Ezzel kvittek voltunk. Azért búcsúztam el tőle, mert az edzősége alatt kerültem a csapatba. Mégpedig álmaim csapatába, a Fradiba.