Békebeli vadászhétfők – részletek a Honvéd kapusának eddig sohasem publikált visszaemlékezéséből

Faragó Lajos jellegzetes alakját, kapus korszakából őrzött sportemberi mozgását messziről fel lehetett ismerni: az Elek utcában kutyát sétáltató, a Szent Imre-templom hátsó padjában ülő vagy az erkélyén üldögélő öregúr a környék ismert figurája volt a Gellérthegy lábánál, a Villányi út vidékén. Újbudai kötődését sohasem leplezte, lakóhelyét jobban ismerte és szerette, mint némely tősgyökeres 11. kerületi, ezért is vállalta örömmel, hogy időről időre részt vegyen és megossza gondolatait a tematikus városi sétákat kínáló Budastep Gellérthegyi futballmesék   című programján.

A séta immár három éve a Honvéd egykori kapusa, a hétszeres válogatott futballista nélkül fut, ám szerencsére egy 2017-es videofelvételen fennmaradt a beszámolója a régi idők tanulságos viszonyairól. Az alábbiakban az 1932. augusztus 3-án született, 2019. május 13-án elhunyt sportember nyilvánosság előtt korábban ismeretlen beszámolójából közlünk szemelvényeket, megőrizve Lajos bácsi eredeti fordulatait, nyelvhasználatát.

„Hogy miként költöztünk a Gellérthegy lábához, az Elek utcába? A Honvédnál sokan kaptak lakást, és miután 1961-ben megnősültem, én is kérvényeztem. Adtak néhány címet, de ezek rossz állapotú, lepusztult, alagsori lakások voltak. Egy Tatabánya elleni mérkőzésen történt, akkor, amikor már közeledett a vége, és vezettünk 2:1-re vagy 2:0-ra, hogy a masszőr elkezdett idegeskedni. Kiabált, hogy ne játsszuk hátra a labdát, ne őrizgessem annyit, mert elmegy a meccs. Én meg visszakiabáltam, hogy mondd meg a vezetőknek, nem tudok gyorsabban passzolni, fázik a lábam, el van merevedve, mert hideg van a margitszigeti lakásban. Ott laktunk ugyanis átmenetileg a feleségemmel, késő őszig onnan jártam edzésre, munkába. A masszőr meg átadta az üzenetet. A lefújás után mentünk be az öltözőbe, már a zuhany alatt álltam, amikor kiabáltak nekem, hogy gyere már ki, gyere már ki. Kiderült, kint három tábornok meg két ezredes várt rám, meg még mit tudom én kicsoda, és ezzel fogadtak: »Na, most mondd meg, hogy mi bajod van!« Ezt válaszoltam: »Elnézést, nekem júniusban ígértek lakást, de még mindig nem kaptam meg.« »Tényleg?« – hümmögött az egyik vezérőrnagy, aztán odaszólt a beosztottjának: »A jövő héten intézzék el a lakását!« Aztán hozzám fordult: »Jól van, maga meg menjen vissza fürödni!« A következő hét keddjén már szóltak, hogy csütörtökön tíz órakor jelentkezzek a Budaörsi úton, a helyőrség-parancsnokságon, a lakásosztályon. Közeledett az időpont. A Bartók mozival szemben volt egy pinceborozó – még nemrég is működött –, ott szoktunk összejönni edzés után egy deci borra. Akkor is lenéztünk oda. A kocsmát Bandi bácsi üzemeltette, nagyon rendes ember volt. Kérdezte tőlem: »Mikor mentek intézkedni a lakás ügyében? Csütörtökön tíz órára? Akkor gyertek a borozóba fél tízre!« »Jól van, jövünk, Bandi bácsi.« Odamentünk a jelzett időpontban, megtöltött nekünk egy húszliteres tartályt borral, betettük a kocsiba, és indultunk a Budaörsi útra. Lehívtuk az utcára az embert, aki intézte a lakásokat, átraktuk a bort a kocsijába. Na, lett cím. Mindjárt visszafelé be is mentünk megnézni, hogy milyen, hol van. Ellenőriztük, mondtuk, hogy jó lesz. Aki addig ott lakott – egy háromgyermekes, térképészeti intézetnél dolgozó ember – menni akart már, két éve állt bent a kérelme. Nagyobbat szeretett volna, a hatvannyolc négyzetméteres lakást szűknek találta. Akkor ajánlottak neki is egy új építésű honvédségi lakást, rögtön el is fogadta. Mi meg boldogan beköltöztünk az Elek utcaiba.”

A Ménesi úti Molnár-C. Pál Műterem-Múzeumban tartott öt évvel ezelőtti élménybeszámolója során Faragó Lajos kitért az úgynevezett vadászhétfőkre is.

„Nem kell megijedni, fegyver nem volt nálunk… Hétfőn kötelező fürdőnap volt. A Rudasba ki volt rendelve a masszőr, nála volt a névsor, alá kellett írni, és úgy mehettünk be a gyúrópadra. A sporttiszti tanfolyamot megszüntették a Honvédnál 1954-ben, mert rájöttek, hogy aki járna a kurzusra a sportolók közül, azoknak délelőtt és délután is edzése van. Az volt az elképzelés, hogy a tanfolyam során TF-anyagokat kell elsajátítani, és aztán valamilyen szakedzői képzésre menni. De jóformán senki sem járt be, mert edzés volt, vagy ha éppen nem, akkor ide kellett menni, oda kellett menni, útlevélképet készíteni satöbbi. A lényeg, hogy megszűnt a képzés, és aztán mindenkit beosztottak valahova. Én bekerültem a Központi Tiszti Házba, a Váci utcába, a pénzügyi osztályra. Hétfőn úgy tudták, hogy nem jövök be, mert fürdőnap van. Néha mégis bementünk, összeálltunk hárman, négyen, öten, elegáns hely volt, és lényegesen olcsóbban szolgáltak ki, hiszen ismertek minket. Megebédeltünk, aztán úgy voltunk vele, ne ott igyunk, hanem menjünk át a Kocsis nénihez. Kocsis Sanyi édesanyja volt abban a kocsmában a főnök, megittunk két deci bort, aztán elindultunk sétálni egy kicsit. Jöttünk-mentünk, elment a nap, ránk esteledett. Ritkán, nyári időszakban, havonta egyszer-egyszer a Gellérthegyre, a Búsuló Juhászba is elnéztünk. A játék, az edzés volt a legfontosabb, de ha beesett egy kis szünet, azért igyekeztünk kihasználni a legényéletet. A nősülés után aztán a 42-es villamossal jártam edzésre, a Móricz Zsigmond körtérről elvitt a Kispest Gyár utcához – ez ott volt a Hofherr-gyár mellett –, aztán tréning után benéztünk egy fröccsre Bandi bácsihoz, vagy elsétáltunk a Feneketlen-tó mellé, a Hemingway étterem elődjébe, ahol egy egyszerű presszó működött. Kiültünk a teraszra, dumáltunk, eltelt az idő. Közel laktunk, feleségem eltolta a Diószegi úton a babakocsit a presszóhoz, és együtt mentünk haza az Elek utcába.”