Bozsik Péter: Nincs okom arra, hogy elégedetlen legyek az életemmel

– Tényleg csábították a Hatvan kispadjára?
– Inkább Ötvenből hívtak volna… – vette a lapot a hatvanadik életévét betöltő, öt esztendeje Komáromban dolgozó Bozsik Péter. – Kár, hogy ilyen település és ilyen csapat nincs, pedig úgy érzem, ott lenne a helyem.

– Ezek szerint nem fáj itt, nem sajog ott?
– Nagyon jól érzem magam a bőrömben! Még a feleségem is azzal hízeleg nekem, hogy tíz évet simán letagadhatnék. Cserében azzal udvarolok neki, hogy ő húszat. Jól elvagyunk, ugye?

– Szép hat évtizedre tekinthet vissza?
– Nincs okom arra, hogy elégedetlen legyek az életemmel. Nyilván tartogatott olyan fordulópontokat, amelyekből nem jöttem ki jól, de szerintem ezt mások is elmondhatják. Bizonyára lehettem volna sikeresebb is, de panaszkodni még véletlenül sem szeretnék. Sok mindent megéltem, sok jó történt velem, azt őrzöm az emlékezetemben. A rosszat meg már rég elfelejtettem.

– Szán időt némi számvetésre?
– Érdekes kérdés ez. A születésnapom ugyebár október harmincadikára esik, ami igencsak közel van mindenszentekhez. Amikor gyerek voltam, a szüleim sokszor eltolták egy-két héttel a zsúrt, hogy ne akkor ünnepeljünk, amikor a szeretteinkre emlékezünk. Másfelől közeleg az év vége is, ilyenkor kicsit el lehet töprengeni azon, mi van már mögöttünk. Mindamellett nem rémiszt meg, hogy hatvan lettem. Az alkalmat megragadva a család szeretett volna összehozni egy jelentősebb összejövetelt, nincs kizárva, még meglepetésbuli is lett volna, de kértem, hogy csak szűk körben legyünk. Egyrészt egyáltalán nem érzem magam hatvannak, másrészt annyi a feladat, hogy idő sem jutna a nagy mulatságra. Hála az égnek, most még aktív életet élek, ha úgy alakul, talán majd a hetvenet tisztességesen megünnepeljük.

– Ismerve önt nehéz elképzelni, hogy tíz év múlva a kandalló mellett vörösbort kortyolgatva nosztalgiázik...
– Na, akkor elárulom, hogy szeretem a kandallókat. Annak azért van varázsa, hogy az ember egy karosszékben elüldögél a tűz mellett. Tíz-tizenöt éve tulajdonképpen már berendezkedtünk Zalában, ott minden adva volt a nyugodt hétköznapokhoz, persze az élet később másként hozta.

– Ha már szóba hozta Zalát: húsz éve ilyenkor már annak a csapatnak az élén állt, amely...
– ...aztán aranyérmes lett! Ennyi idő elteltével is roppant büszke vagyok arra, hogy klubtörténelmet írva megnyertük a bajnokságot, edzői pályafutásom egyik, ha nem a legszebb emléke. A mai napig szeretettel gondolok a játékosokra, a kollégákra, a vezetőkre, a szurkolókra, a városra, Zalaegerszegre. Amit akkor elértünk, hatalmas tett volt, ez örökre összeköt bennünket.

– Úgy hallottam, a szertáros Marika nénit azóta is felhívja minden karácsony és más ünnep előtt.
– Így van. Ha nem is találkozunk gyakran, igyekszem tartani a kapcsolatot sokakkal. Egyébként is azt vallom, hogy egy csapat nem csupán futballistákból és edzőkből áll, ahhoz, hogy sikeres legyél, a szertárostól kezdve a mosónőn át a masszőrig mindenkinek egy irányba kell húznia. Azért is lehettünk bajnokok, mert nálunk pontosan így történt.

– Mit tart karrierje csúcsának, a ZTE-vel elért elsőséget, vagy azt, hogy – édesapjához hasonlóan – ön is irányíthatta a válogatottat?
– A kapitányi időszakom nem úgy alakult, ahogy reméltem, de a válogatottat vezetni a legnagyobb megtiszteltetés, egyben a szakma csúcsa, akit felkérnek rá, annak bármilyen körülmények között igent kell mondania rá. S hogy mi a csúcs? A Vasast a szezon közben vettem át, végül nagy bravúrral a harmadik helyen zártunk, majd következett az egerszegi elsőség – úgy hiszem, magyar edző az idő tájt ennél többet nem érhetett el a magyar labdarúgásban.

– Hogy még egy évfordulót említsünk: október huszadikán volt öt esztendeje annak, hogy leült az NB III-as Komárom kispadjára. Élvezi az edzősködést?
– Ha nem élvezném, nem lennék itt. Szeretnek és megbecsülnek Komáromban, elismerik a munkámat. Igaz ez fordítva is, ezért is dolgozunk együtt.

– Jól láttam, hogy a Bozsik Aréna júliusi átadásán, miután átvágta a szalagot, könnyek közt sétált le a pályáról?
– Jól látta... Mindig elöntenek az érzelmek, amikor édesapámat elismerik. Ő volt az első, akiről stadiont neveztek el Magyarországon, lélekemelő számomra, hogy a régi létesítmény után az új aréna is a nevét viseli. Nagyszerű volt érezni a Honvéd tulajdonosainak és szurkolóinak szeretetét is, és akkor még nem szóltam arról, hogy Lajos nagybátyám mellett a feleségem, a lányom és a kisebbik fiam is a lelátón ülve tapasztalhatta meg, mit jelent mindmáig a Bozsik név Kispesten.