NB I: gyermeki öröm – a szurkolásért cserébe járt a Honvéd-mez

BOZSIK ARÉNA, zárt kapuk mögött, 800 néző.

Bármilyen furán hangzik – igaz.

A kispesti futballstadion legtöbb bejáratát bezáratta a Magyar Labdarúgó-szövetség, ám egy kiskapu nyitva maradt…

Az előzményekről csupán annyit, hogy az MLSZ még az őszi ZTE–Honvéd mérkőzés után – a verdikt szerint a rend megzavarásával kapcsolatos szurkolói cselekményekért – szabott ki egy meccsre szóló zárt kapus büntetést, a kispesti klub viszont élt a szabálykönyv adta lehetőséggel: a 14 éven aluli gyerekeket beengedhette azzal a feltétellel, hogy minden tíz fiatalra jut egy felnőtt kísérő. A napokban ment is a toborzás, a Magyar Futball Akadémia partneregyesületeit Vatai Attila régióvezető hívta fel és meg, és persze a környékbeli iskolákba is bekopogtatott a Honvéd.

A külföldi meccsturisták ezúttal hoppon maradtak

A jelek szerint Vatai Attila és a Honvéd egyaránt nyitott kapukat döngetett a zárt kapus meccs kapcsán: hétszáz gyerkőc regisztrált a jelzett határidőig. Ha nem is A-tól Z-ig, de A-tól Ü-ig, vagyis az Albertirsától kezdve a Mini-Talenten, az Ópályin és a Szentesi Kinizsin át az Üllőig képviseltették magukat a kispesti akadémiával együttműködő kisebb-nagyobb klubok. A főlelátóval szembeni C-szektorban foglalhattak helyet érkezései sorrendben, amiatt persze nem kellett tartani, hogy nem marad elég Üllő-, pardon, ülőhely... A lelkesedésre jellemző, hogy akadt olyan csoport, amely már egy és negyedórával a kezdés előtt bebocsátásra várt. A fogadtatásra sem lehetett panasz, a házigazdák forró teával várták a lurkókat, no meg azzal az ígérettel, hogy a nézőtéren nem tombol az orkán…

Közben odakint is szép számban gyülekeztek a mérkőzésről kizárt drukkerek. Noha a kispesti ultrák úgy tervezték, törzshelyük, a Lipták Grund mellett felállított kivetítő előtt szurkolják végig a találkozót, ötletüket elfújta a szél... Azért volt B-tervük is, bent, mármint bent a pubban nézték az összecsapást. Nem is akármilyen társaságban, német és angol meccsturistákkal együtt. Jóllehet a német és az angol fanatikusok nem úgy képzelték el a szombat délutánjukat, hogy a stadiontól néhány méterre, a kétségkívül hangulatos vendéglátóipari egységben követik nyomon a mérkőzést, hanem úgy, hogy megváltják belépőiket, és a lelátón élvezik ki minden pillanatát. Annak rendje és módja szerint el is zötykölődtek a Puskás Ferenc utcáig, majd elindultak a pénztár felé, hogy aztán a zárt fülke előtt szembesüljenek életük egyik legrosszabb hírével: nem jutnak be a Honvéd–Kisvárda találkozóra.

Azzal esetleg megpróbálkozhattak volna, hogy a vendégszektorba belógnak. Az MLSZ-döntés tudniillik nem vonatkozott a Várda-szimpatizánsokra, nekik nyitva volt a kassza, a jegyvásárlásnál csak azt kellett igazolniuk, hogy a szabolcsi gárda elkötelezett hívei. Na mármost ha a német vagy az angol, urambocsá', egy mindenre elszánt kispesti szurkoló a vendégszektorba vett volna belépőt, több buktatóval is számolnia kellett. Jó, egy piros-fehér sálat vagy egy Navrátil-mezt még be tudott szerezni, talán még a kezdő tizenegyet is bemagolta (mi tagadás, nem könnyű feladat...), na de ha az utolsó próba gyanánt megkérik, hogy soroljon fel Kisvárda nevezetességei közül legalább hármat, alighanem lebukott volna.

Már egy szép cselt is megtapsoltak a lelátón

A „Csak a Kispest!” rigmus így csupán a C-szektorban zúgott fel – mindjárt a második percben. Habár nem sokon múlt, hogy a gyerekek gólt kiáltsanak, de amilyen csalódottan fogadták Nenad Lukics elpuskázott ziccerét, olyan gyorsan váltottak át biztatásra. A (gyerek)zsivaj nem szűnt meg, hol többen, hol kevesebben hallatták hangjukat – mígnem a 12. percben egyik pillanatról a másikra elhalkultak. Albi Doka és Matheus Leoni riasztó ütközését követően csak az orvosi segítségért üvöltő játékosok hangját lehetett hallani – pályán és lelátón egyaránt volt olyan, aki oda sem mert nézni, főleg akkor, amikor a kispestiek védőjét stabil oldalfekvésbe helyezték. Hála az égnek, nagyobb baj nem történt, igaz, a hosszas ápolás után a játéktérre még visszakéredzkedő Albi Doka egy perc múlva jelezte, nem lát tisztán – a gyerekek vastapsa közepette támogatták az öltözőbe.

A jó hangulat visszatért, az ifjú szurkolósereg hol örömében kiáltott fel (már egy kispesti csel is jelentős elismerést váltott ki), hol ijedtében (a Kisvárda azért többet veszélyeztetett), hol meg dühében (ha a vendégek futballistái felrúgták valamelyik Honvéd-játékost, volt ám morgás a tribünön...). A 42. percben a hétszáz gyerekből mintegy hatszáz szökkent talpra, a hatszázból hozzávetőlegesen ötszáz lendítette a magasba a karját, amikor a magát ziccerbe cselező Brandon Domingues kapura lőtt – a centiméterekkel mellé guruló labda láttán szomorkásan huppantak vissza a székükre.

Őszinte lelkesedés: a srácok mindenkivel pacsizni akartak

A 48. percben már olyan boldogok voltak, mintha a kölyökligában nyert volna csapatuk, hiszen Nenad Lukics a Honvéd harmadik ziccerét már nem hibázta el. Miután becsülettel kiugrálták magukat, jöhetett a normál (lásd még: a szurkolók számára nyilvános) meccseken megszokott felelgetős, a hangosbemondó elkezdte, hogy „Gólszerző: Nenad...”, a drukkerpalánták pedig rávágták: „Lukiiiiics!” A 65. percben azonban már fájó búcsút vettek tőle, miután Dean Klafuric lecserélte. Hogy miért, sokan nem értették, de talán a gyerekeket kísérő edzők elfogadható magyarázattal szolgáltak…

A jókedv alábbhagyott a 73. percben, amikor a Kisvárda egyenlített (felemelő látvány magyar pályán: a gólszerző nem provokálja az ellenfél drukkereit, ők meg nem emlegetik az ő édesanyját...), de aztán újra felzúgott a „Csak a Kispest!”, sőt zúgott a végéig. Egy biztos, nem a kölykökön múlt, hogy nem nyert a Honvéd, de a lefújást követően olybá tűnt, a döntetlennek is tudnak örülni – kiváltképp úgy, hogy a játékosok kimentek hozzájuk pacsizni, mi több, a mezüket is odaajándékozták nekik. S aki megkapta Lukics, Kocsis Dominik, Domingues, Szappanos Péter vagy éppen Vidar Ari Jónsson dresszét, a világ legboldogabb gyerekének érezhette magát...