Mi köze a helyi politechnikai intézetnek Szerhij Rebrov pályafutásához?

A történet Kijevben íródott tovább. Rebrov már gyerekként imádta a labdarúgást, és miután Horlivka igazi iparváros égig érő kéményekkel, számtalan gyáróriással, a gyerekek leginkább a sportban találták meg az örömüket – a kis Szerhij is. Eleinte a poros utcán rúgta a labdát, hogy aztán az idő előrehaladtával a helyi csapatban fejlődjön tovább, egyre-másra rúgta, fejelte a gólokat az utánpótláscsapatokban. Évekkel később a Sahtar Doneck együttesében mutatkozott be az élvonalban, ám sztár a Dinamo Kijevben lett.

Pelyhedző állú ifjoncként került a fővárosba, tizennyolc esztendősen – 1992 augusztusában – írt alá a kékekhez, nehéznek éppen nem volt nevezhető a döntés, hiszen Ukrajna legnépszerűbb klubja csábította. A legnagyobb kihívás az volt az életében, hogy akkoriban a legendás Valerij Lobanovszkij volt a csapat vezetőedzője. Szerhij Rebrov a mai napig nem tagadja, a néhai szakember volt a legnagyobb hatással rá, a tőle tanultakat a mai napig, az Üllői úton is kamatoztatja.

„A Dinamo Kijevnél akkoriban nem volt külön szponzor, ám miután az ukrán vezetők imádták a csapatot, a klub elöljárói rendkívül sok kiváltsághoz jutottak. Lobanovszkij pedig maga volt a csoda. Rendkívül sokat tanultam tőle, leginkább azt, hogy a konkurenciaharcnak mekkora jelentősége van a csapaton belül, miért jó az, ha a futballistákat nem engedi az edző elkényelmesedni. Igaz, ebben a harcban könnyű dolga volt, a Szovjetunió tagállamaiból érkező futballisták nem számítottak külföldinek, így kedvére válogathatott a jobbnál jobb játékosok közül.”

Valerij Lobanovszkij valóban különlegesen állt a futballhoz. A kijevi politechnikai intézetben eltöltött gyakornoki ideje a labdarúgás szisztematikusabb megközelítése felé terelte, részfeladatokra bontva képzelte el a játékot. A futballt huszonkét elemből álló, kétszer tizenegy ember alkotta rendszerként kezelte, amely meghatározott területen (a pályán) működik, s folyamatait bizonyos korlátozások szabályozzák (a labdarúgás szabályai).

Ha a két alrendszer egyensúlyba került, a mérkőzés végeredménye döntetlen lett. Ha az egyik a másik fölé kerekedett, győzedelmeskedett. Olyan számítógépes programot készített, amely a pályát háromszor három mezőre osztotta, s ezeken a területeken belül analizálta a játékosok mozgását. A Lobanovszkij-féle felkészülésekről ódákat zengett a futballvilág. Számtalan olyan történetet lehet hallani, hogy a futballistákat a tréning végén hordágyon vitték az öltözőbe, vagy éppen hónapokra elszakította őket a családjuktól.

Szerhij Rebrovtól tudjuk: akkoriban minimum két, de inkább három hónapig tartott az erőgyűjtő időszak. Az edzőlegenda rendre külföldre utaztatta a csapatot, gyakran mentek Németországba. A keret tagjai első körben általában három hetet tartózkodtak az edzőtáborban, majd két-három napra hazautazhattak családtagjaikhoz, azután az újabb etapban ismét három hét kiképzés következett.

„Mentálisan nagyon megviselt bennünket ez az időszak. Az más kérdés, hogy sosem voltam olyan jó erőben, mint akkoriban. Kilencven percen át bírtunk volna megállás nélkül futni, ha kell, két mérkőzést is lejátszottunk volna” – mondta Szerhij Rebrov.

Ami pedig a motivációt illeti, Lobanovszkijnak arra is volt különleges eszköze. Ha valaki nem úgy teljesített, vagy az edzéseken nem olyan volt a hozzáállása, azonnal jött az edzői fenyegetés: „Fiam, ha nem tetszik, nyugodtan mehetsz a hadseregbe.”

Az ukrán fiataloknak akkoriban két évre kellett bevonulniuk, Lobanovszkij tudta, egy nap után úgyis mindenki visszavágyna a csapatba. Rebrovnak is el kellett mennie a katonai sorozásra, de a tréner garantálta, nem kell izgulnia, a legfontosabb, hogy az orvosi felmérő után ne a szemben lévő ajtón hagyja el a termet, hanem az oldalsón, akkor nem lesz probléma. Izgalmas idők voltak ezek akkoriban Kijevben, a fiatalokat gondolkodás nélkül vitték be a hadseregbe, nagy kiváltság kellett ahhoz, hogy valaki megússza.

„A mai napig emlékszem mindenre. Ott álltam az orvosi szobában, remegett kezem-lábam. Noha a klubnál biztosítottak róla, hogy nem lesz gond, mégis furcsa volt ott állni a katonai bizottság előtt. Amikor vége volt az orvosi felmérésnek, belegondoltam egy pillanatra, milyen lenne, ha besoroznának... Két esztendő nagyon hosszú idő az ember életéből, de még egy is. Arról nem is beszélve, hogy akit a flottába soroztak be, annak három esztendőt kellett egyenruhában töltenie. Kemény időszak volt ez az akkori fiatalok életében.”

A fubtallt szeretők nagy örömére Rebrov végül a megfelelő ajtón hagyta el a termet, és nem sokkal később a Dinamo Kijev és az ukrán válogatott ünnepelt sztárja lett. A világ Andrij Sevcsenko csatártársaként ismerte meg, remekül kiegészítették egymást, csukott szemmel is tudták, merre indul a másik. A két klasszis a mai napig baráti viszonyt ápol, gyakran beszélnek telefonon, a szakmát is megvitatják, és ha odahaza vannak Kijevben, egy csésze tea mellett rendre leülnek nosztalgiázni.
Van miről beszélgetniük.

A kilencvenes évek közepén (1994-ben) Andrij Sevcsenko is bemutatkozott a Dinamóban, a következő öt esztendő pedig kis túlzással az övék volt. A duó egyre-másra termelte a gólokat, úgy szórták a gólpasszokat egymásnak, mint Mari néni a magot a tyúkok elé.

Volt olyan Bajnokok Ligája-mérkőzés (1997-ben), amelyen a Barcelonán 3–0-val gázoltak át a kijevi Olimpiai Stadionban (az első gólt Szerhij Rebrov szerezte), a találkozó után a későbbi aranylabdás Luís Figo kijelentette: képtelenség volt feltartóztatni az ukrán támadókat. Két évvel később, 1999-ben az elődöntőig meneteltek a kijeviek, a Real Madridon túllépve a Bayern München elleni párharc jelentette a történet végét. A nagy kettőst pedig Silvio Berslusconi választotta szét, az AC Milan akkori elnöke rekordnak számító 25 millió fontot fizetett ki Andrij Sevcsenkóért.

Sokan úgy gondolták, a magára maradó Rebrov árnyéka lesz önmagának, ám a csatár a Sevcsenko utáni egyetlen kijevi idényében negyven bajnokin harminc gólt termelt.

Már játékosként sem szeretett nyilatkozni, a világhálón több olyan felvételt is találni, amelyen pattogó tőmondatokkal zárja le a beszélgetést. Rebrovról Ukrajnában is az a kép él, hogy ritkán mosolyog, a tréfát pedig még csak hallomásból sem ismeri.

„Pedig szeretem a humort – nyilatkozta a Nemzeti Sportnak korábban Szerhij Rebrov. – A családommal, barátaimmal egészen másképpen viselkedem, mint a kamerák előtt. Oda rendszerint stresszhelyzetben kerülök, érthető, ha nem humorizálok. Az edzéseken is próbálok jó hangulatot teremteni, ám a mérkőzés más, a pályán eredmény kell, a felelősség az enyém. A munkában tényleg nem ismerek tréfát, ott teljesíteni kell.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. szeptember 6-i lapszámában jelent meg.)

(A következő, befejező részben: egy, kettő, három, négy – matematika a suliban)